Csend… zenényi szünet

Forró Ágnes: Repülő asszony háza
November elején Európa-szerte ismét megdermedt az a csenevészke élet is a hangversenytermekben, amelyre a nagyérdemű az első virózishullám csitultával vissza tűnt szokni. Megint beállt a jól szabályozott pánik csendje, megszakadt a valódi zene, ösztövér online-pótlékoknak adva át a helyét. Ezt a nagy csendet, mintegy az újabb kényszervakáció előtti búcsúgesztusként, két németországi zenei központ is igen látványosan „celebrálta”.
#AlarmstufeRot (vörös riasztás)
#SangUndKlanglos (ének- és hangtalanul)
E két hashtag szellemében lepték meg képernyő előtt kuksoló közönségüket a Müncheni Filharmonikusok november 2-án egy tizenhat perces performansszal:
A színpadot a szokásos módon özönlik el a zenészek. Diszkrét dübörgés, léptek összege. De miután a muzsikusok elfoglalták széküket, ahelyett, hogy a kritikus ütemeket, futamokat még egyszer, utoljára átjátszanák a koncert előtt, vagy épp instrumentumaikat hangolnák, csak ülnek tétlen a helyükön. Frakk, estélyi, minden együtt. Csak épp nem történik semmi.
A hangversenytermi stúdió vágó-rendezője hosszú, statikus snittekben ad eseménytelen képeket a magukba mélyedő zenészekről. Ki tudja, hol járnak, mire gondolnak? – de láthatólag még a karmesterre sem várnak, sőt semmi jelét nem adják, hogy előbb vagy utóbb elkezdenék a dolgukat. Hosszú, zavarba ejtő csendben ül az ötvenvalahány ember, egymásra sem néznek, tekintetüknek jobbára se tárgya, se alanya, se fókusza. Telnek a percek, nehéz prognózis, miért s meddig.
Aztán egyszerre csak feláll az első csellista. A hangszerét letámasztja a székére, és szép nyugodtan kimegy. Majd nemsokára egy hegedűs is. Majd egy fagottos. Mindannyian, akik elindulnak kifelé, már maszkot viselnek. Valahogy ez jelzi a kívült, egyúttal meg az állandósult abnormalitást. Ritkulnak, minden sietség nélkül, egyenként. S fordított arányban gyarapodnak az otthagyott székek s az értelmetlenségükre döbbent kottaállványok. Már csak négy zenész ücsörög elszórtan, maga elé meredve. Már csak három. Az utolsó előtti is felveszi a maszkot és elindul kifelé. Az utolsó – történetesen egy klarinétos – alig érzékelhető pillanatig tétovázik: mintha eszébe jutna a villanykapcsoló. De nem. Ő is kimegy csendesen, puhán csukódik utána az ajtó.
Ennyi volt.
Máris rövidebb negyedórával az életünk. „Művészet és kultúra nélkül csend lesz” – olvashatjuk a poszt alatt.
Október 31-én este csenddel búcsúzott közönségétől a Berlini Filharmonikusok Kirill Petrenko által vezetett zenekara is. Másnap életbe léptek a járványügyi korlátozások. A berliniek John Cage egyik leghíresebb művét „adták elő”: a 4’33”-at, amelyben – bár több tételes alkotás – egyetlen hang sincs.
„Sokan gondolták úgy, hogy a 4’33” nem több egy fricskánál. Vagy ha több is, mint fricska, hát egy játékos performansz. Julian Dodd filozófus szerint a 4’33” nem zene, hanem egy darab a zenéről. De ha úgy véljük, Cage műve csupán valamiféle metaanalízis, elvétjük annak lényegét. Cage is elutasította azt az elgondolást, miszerint darabja konceptuális ujjgyakorlat volna. Egy interjúban éles különbséget tett a music (zene) és sound (fordítsuk ezt hangzásnak) között. Utóbbit személytelen minőségnek gondolja, ami ugyanakkor egy nagyon pozitív, szükséges tulajdonsága is, mivel az sem nem érzelmes, sem nem analitikus. „»A hangzás (sound) nem kritizál, nem interpretál, nem bonyolít: nem beszél hozzánk. Egyszerű.« Szerinte a zene és a nem-zene között hamarosan eltűnik a különbség és – ahogy Cage Kantot idézi – »a zenének nem kell jelentenie semmi konkrétat«, semmivel sem többet, mint a hangok véletlenszerű egymásutánját – önmagát” – olvashatjuk egy Szász Emese és Csabai Máté által jegyzett tárcában.
És csakugyan, bár akusztikailag értékelhető hangot nem tartalmaz, a 4’33” a legkevésbé sem csupán üres, konceptualista performansz. A zen életbölcsességének megülepedett tudása, a hangnélküliség határozott tartalmi értéke emelkedik magasra benne. „Gyakorlatilag a valós idő a mű egyetlen és alapvető dimenziója. És ahol az idő az elsődleges dolog, maga a változás, a folyamat aktusa határozza meg a dolgok természetét.” Csendet, szünetet írni kockázatos, olykor kifejezetten bátorság kérdése. Ezt a zenényi szünetet – amelyet egyetlen alkalommal lehetett partitúrába önteni – 2020-ban, ímhol, újabb jelentéssel, újabb háttérmotivációval látta el a valóság, vagy amit annak hiszünk.