Csend

‍

In memoriam Egyed Péter

Amikor ezt a verset írom, nyár van.

De este van már, Péter! Hűvös erdélyi este.

Kolozsváron a Grigorescu negyedben,

ahol évtizedeken át laktál a magasban.

Marosvásárhelyen a Tudor negyedben is,

ahol én laktam réges-régen.

Idegen nevek, idegen múlt!

Napról napra idegenebb jelen, tehetném hozzá,

csakhogy már régóta nem beszéltünk.

Vagyis többször beszéltünk, persze,

az idén is, de nem úgy.

Nem csenddel. Nem szavak nélkül.

Most kell rájönnöm, hogy

mindez miért volt annak idején.

Hogy felhívtál valami részegítő

utazásból. Nem a szédület volt a fontos,

hanem az utazás visszafelé az időben.

Vagy előre. Nem a száguldásban el-elmaradó

fájdalom, hanem a hallgatás.

Szervusz, kedves Béla! Hogy vagy?

Szervusz, Péter! Megvagyok. Hát te?

Kedves Béla, az a helyzet, hogy…

És ezzel abbamaradt a beszéd. A beszélés.

Iszonyatos csend támadt Kolozsvár és

Marosvásárhely között. Utólag értettem meg,

hogy ez volt az egyetlen lehetőség. Ez a csend.

Tudtam, hogy ott vagy. Puha vattán lépkedve

egy másik időben, te is tudtad, hogy itt vagyok.

A lehallgató tiszt is tudta valahol

egy mindenféle eszközzel felszerelt szobában.

Kivasalta a szándékosan összegyűrt szavakat.

Felerősítette a suttogást. A csobogó vizet is

átszűrte. A víz alatt is megkereste

az elsüllyesztett beszédet, majd gondosan letörülte.

Mindenhez értett. Kiegészítette a félbehagyott

mondatokat is. De egyvalamire nem volt képes.

Azt a csendet, Péter, azt ő sem tudta lefordítani.

Telt az életünk, ott álltunk egymással összekapcsolva,

én józanul mindig, te abban a másik időben.

Múltak a percek, negyedóra, félóra lett belőlük,

ez volt a tökéletes konspiráció, Péter!

Amikor már nem konspiráltunk. Vagy csak

a csend által. A csenddel. A rejtjelezett

üzenettel. A lehallgató tiszt

pofájába vágott hallgatással. Minden

másodperce aranyat ért. Üresen jártak a gépek,

nem tudták megfejteni. Csak nekünk volt

ehhez kódunk, még én is csődöt mondtam néha,

bevallom. De nem mertem letenni a kagylót,

hiszen barátok voltunk. Most visszagondolva,

vérlázító beszédek voltak ezek, Péter!

Mind mélyebb, mind pontosabb,

mind kidolgozottabb csendek.

És nem értettek semmit azok a szarháziak.

Még feljegyzést sem készíthettek a csendről.

Disznók, mondták egymásnak, leisszák

magukat a sárga földig. Aztán hosszú idő múlva,

miután akár egy órán át is küldtük ide-oda,

Kolozsvár és Marosvásárhely között a csendet,

olykor egy-egy kérdéssel megszakítva,

végül letetted a telefont. Péter? Kedves Béla?

Nekem nem volt bátorságom abbahagyni,

mert féltem, hogy akkor magunkra maradunk,

más-más időben. Most meg már ülhetnek

a hipermodern technikájuk kellős közepén,

ezt a csendet tényleg nem hagyjuk abba, Péter,

de tudni fogom, hogy ott vagy.

Marosvásárhely, 2018. augusztus 3.