Cseke Péter 70. születésnapjára

Szerencsés az a nemzedék – írta Cseke Péter az 1976-os Korunk évkönyv hasábjain –, amelyik azt tapasztalja, hogy a történelem az ő szemével próbálja nézni önmagát. Bárhonnan is nézzük, Cseke Péternek az elmúlt évtizedekben ebből a sajátos egybecsengésből kijutott. A ’68-as nyitás után, a hetvenes évek elején úgy tűnhetett, az akkor induló nemzedék szerencsésebb csillagzat alatt követheti útját, mint az előttük járók, az írásban, a lapszerkesztésben a sorsformáló cselekvés lehetőségét látták. E lehetőség illúzióját persze – tudjuk – a hatalom gyorsan eloszlatta, a rövid időszak után következő évek sivár csöndje, egyhangúsága holtvágányt jelentett szellemi életünk legjava számára (is). Koromnál fogva sem ismerhettem azt a Cseke Pétert, akinek – megannyi kor- és pályatársával egyetemben – a szellemi közlekedés főbb artériáitól elzártan kellett élnie a sötétség véget nem érő óráit, napjait, éveit. Mégis úgy képzelem, tevékenyen, mozgékonyan, lankadatlan reménnyel telt számára ez az időszak is, mert Cseke Pétert csak úgy lehet elképzelni, hogy fáradhatatlanul és töretlen optimizmussal cselekszik.

A tényszerűség kedvéért: a kolozsvári bölcsészkar elvégzése után 1968 nyarán hívták a Falvak Népe című bukaresti gazdalaphoz, ahol aztán húsz évet dolgozott, korrajzzá szélesülő társadalmi riportjaival, az irodalmi és művelődési élet kiemelkedőivel készített interjúival neve megkerülhetetlenné vált. Alapvető műfajának mégis a tanulmányt tekinti, egyetemi hallgató korában a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátította el a kutatásmódszertant. S bár újságírói-szerkesztői munkája mellett kevés ideje és lehetősége adódott e tudás gyakorlati alkalmazására, a nyolcvanas években talán épp menekvésként, „szellemi immunanyagként” (az ő kifejezése) elkezdte módszeresen feltérképezni az erdélyi művelődéstörténet nagy témáit: az Erdélyi Fiatalok harmincas évekbeli mozgalmát, a Makkai Sándor-féle Nem lehet-vitát, a Termés folyóirat népiségét. Nyomdakésznek ítélt kéziratai közül többet házkutatások során elvittek, később paradigmaváltó szövegeit a papírkosárba dobott jegyzetek alapján írta újra. Egyébként akik ismerik, tudják: Cseke Péter kutatásaiban mikrofilológusi alapossággal jár körül egy-egy kérdéskört, és írásait, a kevésbé tudományosakat is – legyen az valamilyen alkalomra készült köszöntőbeszéd, egy könnyedebb hangvételű kisesszé vagy akár egy doktori referátum véleményezése – a legkörültekintőbb alapossággal készíti elő és a legaprólékosabban csiszolja véglegessé. Mindehhez pedig nagy fegyelem, kitartás és munkabírás szükséges – a tanár úr korán kel, hajnali hat órától két-három órát mindennap ír, és elvesztegetett napnak tekinti azt, amikor az (ön)penzumát nem sikerül teljesítenie.

De visszakanyarodva a nyolcvanas évekhez: vélhetőleg éppen ez a fegyelmezett gondolkodás, szorgalom és alaposság készítette elő későbbi karrierjét, és vezette el egyébként például az Erdélyi Fiatalok tanulmányozásához is, hiszen az értelmiségnevelő mozgalom történetét Debreczeni Lászlóval készített mélyinterjúi során ismerte meg. Az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetét 1986-ban szerette volna megjelentetni, egy nagyváradi nyomda ki is nyomtatta, ám végül – feljelentők hathatós munkája nyomán – az utócenzúra betiltotta és bezúzásra ítélte. A nyomda vezetői azonban nem zúzták be a példányokat, így 1990-ben Index – tiltott könyvek szabadon felirattal megjelenhetett.

Az első mondatban vázolt nemzedéki szerencse a „korfordulós újesztendő” után újra rámosolygott Cseke Péterre, hisz tekintete – az elmúlt huszonöt évben elért eredményeit nézve nyugton állíthatjuk – ismét egyfele néz(het)ett a történelemével. Meghatározott karakterszámban igen nehéz lenne összegezni mindazt, ami a „demokrácia” tájainkon igen törékenynek mutatkozó sajátosságai és lehetőségei közepette a Korunk-szerkesztő, a fakultásalapító és -vezető, a művelődésszervező, az eszmetörténész, a lap- és kutatóműhely-alapító munkásságát bemutatná. Merthogy Cseke Péter 1990-től a nagy hagyományú Korunk folyóirat harmadik folyamának szerkesztője, 1993-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem keretében megszervezi az egyetemi szintű magyar újságíróképzést – majd néhány évvel később dékánhelyettesként, illetve dékánként a politikatudományi, közigazgatási és kommunikáció-tudományi képzés magyar tagozatát is, a kétezres évek közepén doktori dolgozatok irányítójaként ő alapítja meg a Medok című médiatudományi szakfolyóiratot, amelynek azóta is főszerkesztője. Közben sorra – mindegyik év publikációs listája igen impozáns – jelennek meg tanulmányait, esszéit, interjúit, portréit összegző kötetei, monográfiái, önálló szerzői teljesítménynek minősülő forráskiadásai, sajtó alá rendezett, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátott dokumentumkötetei, amelyek mindenikéből visszaköszön az az interdiszciplináris szemléletmód, amelyet a szociográfiai riport művelésével szerzett.

E sorok írója Cseke Pétert, a tanárt, az intézményépítőt ismerte meg a kilencvenes évek derekán, s ekként ismeri azóta is (hisz a tanítvány életre szólóan tanítvány marad), doktori dolgozata irányítójaként, a közösen szerkesztett Medok éltetőjeként, kutatóműhely-létrehozóként és -vezetőként, de talán elsősorban: emberként. Aki hihetetlen energiával, hittel és lelkesedéssel veti bele magát a soron következő feladatba, és ha kell, konok kitartással végzi azt. Aki a szerves építkezés fáradhatatlan híveként akkor is látja a perspektívát az éppen aktuális projektben, amikor mindenki más már anyagi vagy szellemi tőke hiányára hivatkozva lemondana róla. Aki mindig előre néz és ösztönöz, ha kell, nógat, noszogat kitartóan, de egyébként igen kedvesen: tanárként csöppet sem szigorú, sőt, inkább megértő, a diákban elsősorban az embert látó, mindig rábízza tanítványaira, hogy mennyi nem tudást bír el szégyenérzetük. Szerkesztőként viszont messze földön híres hite az aprómunkában gyakran megizzasztja a szerzőt, még a haladót is: mindig megtalálja az oda nem illő szavakat, mondatokat, szövegrészeket, kíméletlenül irt mindennemű pongyolaságot, bejelöl minden vesszőhibát. A szerző pedig csöndesen, kissé megsemmisülten borong javított lapjai fölött, és elhatározza, hogy legközelebb jobban igyekszik.

De persze most a szerző nem borong, hanem örül, hogy hetvenedik születésnapján köszöntheti Cseke Pétert, és kíván neki a lehető legjobbakat: a tanárnak sok jó pillanatot a diákjaival, az írónak könnyen szövődő oldalakat, a szerkesztőnek jó szövegeket, a kutatónak izgalmas felfedezéseket, az Atosfalván kertészkedőnek jól termő ágyásokat és szép virágoskertet, a nagyapának pedig unokázós, együttjátszós órákat. Isten éltesse sokáig!