.svg)
Rég láttam olyat, hogy a nézők a moziteremben megvárják, hogy leperegjen a vége főcím. Utoljára talán a Bohém rapszódia vetítése után tűnt fel, hogy egy idősebb hölgy állva tapsolt annak kísérőzenéjére, mintha koncerten lenne. Senkinek sem lehet meglepő ez, elvégre ha nem tálalják filmes bakik vagy alternatív zárlat kíséretében, melyik laikus néző szánna a közel kétórás film után még tíz percet arra, hogy a nevek és obskúrus titulusok hosszan hömpölygő listáját szemügyre vegye? Erre a jelenségre reflektál a CSAPÓ! Szakmák a film mögött című interjúkötet, amely a filmes világ sokak számára láthatatlan munkatársait állítja „reflektorfénybe”, olyan szakmáktól kezdődően, amelyeknek nincs is széles körben elterjedt magyar megnevezése (például a scriptes vagy a focus puller), egészen a bűbájosan csengő zörejművészekig.
Jól érzékelhető tendenciák rajzolódnak ki a kötetbe foglalt karriertörténetek mentén, amelyeken keresztül a filmkészítés fortélyaiban avatatlan, de kíváncsi olvasó is részletesebb képet kap arról, kik dolgoznak egy filmen a rendezőn, operatőrön, színészeken kívül, és milyen sajátos kompetenciákat követelnek meg a különböző filmes szakmák. Sejthető például, hogy az interjúalanyok közül legtöbben rendezőnek készültek, és néhányan a színház, képzőművészet vagy zene felől érkeztek a filmszakmába. Akárcsak az is, hogy sokuknak a Csillagok háborúja vagy a Jurassic Park jelentett mozgóképes ősélményt. Az talán már kevésbé, hogy a tehetség és szakértelem korántsem elegendő ahhoz, hogy valakiből foglalkoztatott filmes szakember legyen, ha mindez nem párosul empátiával és jó kommunikációs készséggel. Ugyanakkor egyértelmű a kötetben szereplők tanúságából: egyik szakmát sem lehet „tankönyvből tanulni” (Lemhényi Réka vágó, 94.), gyakorlat és jó mentori iránymutatás teszi a mestert.
Mindezek mellett a magyar és nemzetközi mozgóképgyártás kihívásai is körvonalazódnak a CSAPÓ! interjúiban: Maruszki Balázs színész, forgatókönyvíró bevezető írását olvasva kíváncsian vártam, érinti-e például az Amerikai Forgatókönyvírók Céhe és a színészek sztrájkját vagy a mesterséges intelligencia használatát – és bár erre kifejezetten a bevezető nem tért ki, Várkonyi Zsolt több interjúalanytól is megkérdezte, mennyiben befolyásolja munkáját a technikai fejlődés vagy az AI. A válaszokból javarészt arra a következtetésre juthatunk, nincs sok esélye az emberi találékonysággal, kreativitással és „tökéletlenséggel” szemben: „A képek és a zene érzelmi töltetét nem lehet egyesekre és nullákra bontani” – vallja Kovács László colorist (103.). Ugyanakkor érezhető egyfajta visszaesés a storyboarddal foglalkozó szakemberek megkeresésében, de ez magyarázható a poszt-Covid gazdasági recesszióval – ahogy azt Fritz Zoltán art director ítéli meg (46.) –, illetve azzal is, hogy bizonyos feladatköröket költségcsökkentés céljából összevonnak, tapasztalt szakembereket (standfotósokat, operatőröket) olcsóbb munkaerőre cserélnek (69–70.).
Legalább ennyire megosztó a filmes finanszírozások kérdése a kötetben. „A kisebb és közepes méretű magyar, európai alkotásoknál sokkal többet számít a találékonyság” – jegyzi meg Bakos Gergő helyszínkereső, aki szerint hasznos, ha a helyszínkeresők rögtön a pályakezdő éveikben megtanulják, nem az a feladatuk, hogy mindent pénzzel oldjanak meg (30.). És bár a technika hozzáférhetőségével kétségtelenül demokratizálódott a filmkészítés, így számtalanszor leleményes megoldásokat szülnek a low budget vagy „no budget” kísérletek (elég csak Radu Jude okostelefonnal rögzített nagyjátékfilmjére , a Kontinental ’25-re gondolnunk), mégsem szerencsés hosszú távon a filmkészítés alulfinanszírozása. „A kevesebb néha több, de csak néha. A kevesebb szerintem általában kevesebb” – összegzi tömören Pater Sparrow látványtervező (78.).
A mozgókép nem „egyszemélyes műfaj” – ezt rögtön az előszóban leszögezi Dobri Imre kötetszerkesztő. Ehhez mérten a kötet interjúi is egyfajta belső hierarchiában, némiképp a filmkészítés időrendiségét és szabályait követve olvashatók. Az előmunkálatokat dokumentáló Előkészíteni a terepet című nyitófejezetet követően a Háttérmunkák előtérben épp abban különleges, ahogy az egymástól látszólag távol álló munkakörök kölcsönhatását mutatja be. Ennek értelmében egy jó scriptesnek nemcsak arra kell figyelnie, hogy minden kellék a helyére kerüljön és ne maradjon kávéspohár a képen (mint a többször is említett Trónok harca-epizódban), hanem a vágó „füle, szeme és szája” is kell legyen (64.), és még a rendezőnél vagy az írónál is pontosabban kell ismernie a forgatókönyvet. A kisebb költségvetésű filmek esetében ezek a munkakörök egymásba olvadnak, így előfordul, hogy a film költségvetését és adminisztrációját lebonyolító gyártásvezető egyben a helyszínkereső is, vagy az is, hogy a fegyvermestert kellékes feladatokra is szerződtetik, így nem tud elég figyelmet fordítani megbízásaira, aminek tragikus következménye is lehet. Megnyugtató ugyanakkor, hogy Magyarországon a legszigorúbbak a filmes fegyverekre vonatkozó szabályok – derül ki a Gonda Zsolt fegyvermesterrel készült interjúból.
A Képben lenni című fejezet, amely nem meglepően a filmgyártás képi világára fókuszál, tartalmazza a legtöbb interjút és fektet leginkább hangsúlyt a technikai fejlődésre. Annak ellenére, hogy keresett szakmákról számol be, arányaiban kevés szó esik a számítógépes grafikáról és különleges effektekről akár élőszereplős sci-fik, képregény-adaptációk vagy animációs filmek terén. A legmeglepőbb műhelytitkokat talán a Hangadók című fejezetben a Győri Balázzsal készült interjú rejtheti, amelyből kiderül, hogyan néz ki egy zörejművész stúdiója, miért van negyven pár cipője, tud-e magassarkúban járni, és egyáltalán miért kell újrarögzíteni a lépések hangját egy film utómunkája során?
A Nem mellékes kellékek a korábban említett, Gonda Zsolttal készült interjú mellett Pohárnok Iván maszkmester karriertörténetét is bemutatja, illetve szót kap Bánó Péter játszóautó- és Halász Árpád állatkoordinátor is. Utóbbi szakterülete különösen izgalmas lehet Mundruczó Kornél Fehér isten (2014) című nagyjátékfilmje kapcsán, amely világviszonylatban is egyedülálló módon több mint kétszáz betanított kutyát szerepeltetett. Több ismert és elismert magyar film és tévésorozat kulisszatitkaiba nyerhet betekintést az olvasó, például az Oscar-díjas Saul fia (2015), a Taxidermia (2006), az Aranyélet (2015), vagy az egészen kis költségvetésből készült Larry (2022) kapcsán, a tájékozódásban segítségére szolgál a kötet végén található név- és filmcímmutató.
A kötetet viszonylag rövid fejezetek zárják: Bedő Barna trailerkészítő és Sós Zoltán plakátművész az Irány a mozi című fejezetben kapnak helyet, míg a Függelék a jövő filmkészítésébe nyújt betekintést, például a fenntartható, karbonsemleges vagy legalábbis minél kevésbé környezetszennyező filmezésről (Szemerédy Zsófia és Tordai Júlia), illetve a filmes szakemberképzésről (Lányi Eszter). A kötet érezhetően az átlagolvasót jelöli ki célközönségként, így nem egyszer kísérik szerkesztői megjegyzések a szakzsargonokat és pársoros összefoglalók a bemutatott szakmákat. Nem titkolt a kötetbevezetőben megfogalmazott szándék sem: miután bezárta a CSAPÓ!-t, „az olvasó a legközelebbi mozilátogatás alkalmával talán nem áll fel a vége főcím alatt, hanem kicsit eltűnődik, hány embernek a munkája is fekszik ennek az élménynek a megszületésében” (21.).
Várkonyi Zsolt: CSAPÓ! Szakmák a film mögött. Szerk. Dobri Imre, Turi Judit. Kortárs, Budapest, 2024.
