.svg)
Veres Szabolcs: Fekete-erdő klinika (2013)
János urat, a most következő történet nem mindennapi hősét – némi férfi-irigységgel szívemben, de be kell vallanom, mint az alább következő történet mesélője – nagyon szerették a nők. Csinos, jóképű ifjú lévén ez a tény valahogy
természetesen adta magát: anélkül, hogy bár elfogadható módon bánni tudott volna a szebbik nemmel, mégis, miközben nap mint nap peckesen sétált a korzón, magától értetődő módon nyugtázta a lányok hódoló, a férfiak irigy pillantását. Nem véletlenül játszotta János úr a tapasztalt, sikeres ifjú hódítót: szülei, tisztviselők, elfoglalt emberek voltak és az egyke gyermekük nevelését háztartási alkalmazottakra bízták. Nem is történt semmi említésre méltó az ifjú életében, amíg vénasszonyok irányították a házi munkát: hősünk nyugodtan tekereghetett, kerülhette bátran az iskolát, szóval amolyan neveletlen tanulóvá fejlesztette a szülői elfoglaltság. Aztán édesanyja váratlanul elhunyt. Néhány hónap múltán a házvezetést, János úr derék atyja jóvoltából, ifjú háztartási alkalmazottak vették át: egy-egy csinos, de ügyetlen cselédlány kedvéért idősebb János úr haza-hazaugrott a délelőtt folyamán, és néhány órán keresztül lelkiismeretesen magyarázta a háztartási munka titkait a városra felszegődött, kultúrához és mosógéphez nem szokott lánynak, ellenőrizte a takarítást, mosogatást, portörlést stb. Ha nem volt megelégedve a végzett munkával, addig járt és érdeklődött a megfelelő fórumon, míg új és kedvére való, előzőnél jóval szorgalmasabb és persze csinosabb háztartási alkalmazottat talált. Mondanom sem kell, ezeket az ambiciózusabban takarító lányokat is ellenőrizte idősebb János úr, sőt, jóval gyakrabban látta el nagy tapasztalatra valló tanácsaival.
A tények logikájából következik, hogy ifjú János úr, aki egyáltalán nem volt már közömbös a női bájak iránt, egy idő után célirányosan kezdett kimaradozni az iskolából: gyakran, naponta kétszer is hazalátogatott, sőt, előfordult, hogy egyszerűen el sem ment az órákra. Apa és fiú hasonló érdeklődési szférája eredményeként szegény cselédlányok olyan intenzív mosogatási és ágybevetési ellenőrzésnek lettek kitéve, hogy sokan közülük nem bírták az extra városi munkarendet, és egy idő után fáradtan és kimerülten felmondtak, és kevésbé megterhelő pályát választottak.
Hogy ilyen formában János úr többszörös sógorságba keveredett saját szülőapjával, senkit sem zavart, legkevésbé az illetékeseket (Tersánszky úr szavajárásával élve), pontosabban a sógorokat és a sógorság-gyártókat. Hogy soha nem találkozott apa a fiával a forgalmas délelőttökön, a rossznyelvű szomszédok szerint azért történt, mert az időpontokat illetően megegyeztek egymás közt a semmirevalók. Természetesen akadtak olyan lányok, akik megbecsülték és értékelték azt, a bizonyos vonatkozásban dicséretre méltó bőséget, ami jellemezte János úrék meglehetősen vitatható értékű hírnévnek örvendő háztartását, sőt, népszerűsítették is azt barátnői körökben, melynek következtében ifjú János úrra földi paradicsom várt délelőttönként: csinos barátnők lesték kíváncsian és felajzva az iskolából hazasomfordáló ifjú háziurat: lám, tényleg olyan ügyes szerelemben a legény, mint a híre? Ifjú hősünk becsülésére legyen mondva, bírta férfiasan az új helyzet teremtette nehézségeket, maximum kétszer ebédelt naponta és minden délután lefeküdt pihenni, de az is előfordult, hogy déltől reggelig aludt egyvégtében.
Öregebb János úr – aki élénk, bár nem tolakodó érdeklődéssel figyelte csemetéje bámulatra és irigylésre méltó hódító teljesítményét, egyre kevesebbet látogatott haza délelőttönként: egyrészt, feltehetőleg, nem szeretett volna találkozni az otthon sok időt töltő fiával, másrészt már nagyon fárasztotta a délelőtti hazagyaloglás, még akkor is, ha idővel heti két alkalomra szűkítette az amúgy rendkívül egészségesnek mondott sétálást, testmozgást.
– Várom a nyugdíjat – sóhajtott esténként és kifejezéstelen arccal kibámult a szoba ablakán – nehéz már a munka. Csinálják a fiatalok! – tette hozzá érthetetlen rosszallással a hangjában.
Aztán az is eljött, a sokat emlegetett nyugdíj: a boldog cselédidők megszűntek, öregebb János úr vette át a háztartás irányítását (ideje most már a tanulással törődni, fiam-szlogennel), minek következtében ifjú János úr maga kellet utánajárjon a lánykegyeknek. Vége lett a boldog „terülj ágyam” kényelmes és sokszor visszavágyott állapotának, de valami megmagyarázhatatlan módon ifjú János úr továbbra is vonzotta a nőket, mintha a cselédlányok körében aratott őszinte elismerést, mintegy szakmai kitüntetésként lényében hordozta volna – a nők, valami csalhatatlan ösztönnel megérezték benne a mindig tettre kész hímet, és János úrnak többnyire csupán igent kellett cselekednie...
Közben, csak úgy mellékesen, tanárai nagy csodálkozására leérettségizett, majd álmosan és atyai protekcióval nekiszédelgett az egyetemnek...
János úr változatosságában is egyhangú, vagy egyhangúságában is változatosnak mondható szerelmi élete már ekkor is a megszokott ütemben zajlott: atyja váratlan halála – szívinfarktust kapott az öregúr, nem lehetett megmenteni – már mint dolgozó férfiút érintette: egy könnyűipari termékeket gyártó cégnél, mérnöki munkakörben tevékenykedett. Ifjúkori és egyetemi évei alatt kiudvarolt nőhódító nimbusza munkahelyén csak izmosodott: ő volt a gyár egyik legnagyobb nőcsábásza – ez volt a híre, ő pedig mindent megtett, hogy a jól kiérdemelt, kellemes és értékes elismerés dicsfénye ne kopjon meg. Udvarolt fiatal lányoknak, férjes asszonyoknak, ahogy a szerencse, no meg az őt megkaparintani szándékozó asszonyok szeszélye diktálta. De mert ifjú János úr alapjában véve lusta ember volt, és – már minek szépítsem a tényeket – ifjú sem volt, (apja halála után elvesztette ezt a titulust) pocakot is kezdett ereszteni, a lányok-asszonyok szerelme viszont egyre több időt és energiát emésztett, gondolt egy nagyot és főleg kényelmeset: megnősült.
– Kevesebbe kerül egy feleség, mint a sok virág, amit az asszonyoknak küldök – mentegetőzött barátai kaján-kérdő tekintetére.
János úr házassága (szerény, csúnyácska, egyszerű lányt vett el, volt annyi esze, így akarta bebiztosítani magát a szarvak ellen) boldog volt (így tűnt legalábbis hosszú hónapok múltával, valójában tényleg az volt, ha elfogadják azt az axiómát, hogy a boldog házasság titka a harmadik).
Márpedig János úr házasságában több-
kevesebb kihagyással, örökké jelen volt
(háttérben ugyan), egy harmadik. Rendszerint ez a harmadik hölgy biztosította hősünk szexuális változatossághoz szokott, egyhangúnak ilyen formában nem mondható házaséletének elviselhetőségét. Mert szerette János úr a feleségét, persze hogy szerette, sőt, becsülte is, de hát az ifjúkori szerelmi megszokás nagyobb volt, mint a férfikori feleség-szerelem: ezért is vált elkerülhetetlenné az állandó harmadik jelenléte János úr családi életében.
Pedig a család – kívülről szemlélve –
példásnak tűnt: három gyermeke lett Annának, a boldog hitvesnek, egy leány és két fiú. János úr imádta a családját, imádta nejét, de mit tesz Isten, imádott ő minden, láthatárán belül felbukkanó női szépséget, mindegy volt az, hogy asszony, özvegy, netán ifjú hölgy, takarítóasszony vagy irodafőnöknő az illető, csak vonzó legyen. Tegyem hozzá az igazság kedvéért: néha még csúnya hölgyek, bocsánat, egyenesen ronda nők is beindították János úr mindig új partnerre éhes fantáziáját.
Anna asszony tisztában volt férje ura „nagy természetének” – ahogy ő nevezte János úr házon kívüli szerelmi buzgólkodását, nemegyszer meg is jegyezte némi büszkeséggel a hangjában: az én uram rúdja ki-kilóg a házasság szekeréből. De azért elég erős az a rúd: jól elhúzza még a házi szekeret (és itt elpirult).
János úr alapjában véve jóérzésű úr volt, bántotta, ha csalta az őt mindenek ellenére imádó-istenítő feleségét: egy-egy jól sikerült randevú után rendszerint feltámadt a lelkiismerete – ilyenkor csokoládét, apróbb emléktárgyakat, mindenféle haszontalanságot vásárolt nejének, a nagy hirtelen feltámadt szégyenkezésérzésben. Anna asszony pedig ekkor már tudta: János úr fáradt lesz, fürdőt kell készíteni neki, jó vacsorával kell kedveskedni – és persze, főleg, mellőzni kell mindenfajta asszonyi-hitvesi közeledést.
Így teltek a házas esztendők, a gyermekek nőttek, a váltakozó-cserélődő harmadikok között egyre hosszabb idő telt el: és hát minek szépítsem a szomorú valóságot, János úrnak a házasság szekeréből ki-kiágaskodó rúdja fölött is eljárt az idő, de ugyan eljárt és alaposan; történt mindez meglehetős drámai gyorsasággal: egy derült, boldogságot ígérő
szerelmi légyottból váratlanul kínos helyzet alakult ki: „majd legközelebb, drágám, most biztos kimerült vagy”-búcsúszóval otthagyta legutóbbi szeretője János urat, aki még órákig szégyenkezett a számára is megmagyarázhatatlan állapoton.
Persze ez mit sem változtatott a kudarc tényén.
Non bis in idem – biztatta magát a következő napokban hősünk, de bizony a tények megcáfolták a jó öreg latin mondást: újabb szerelmi kudarc fakasztotta gúnyos mosolyra az éppen soros szerelmi partnert, és tette János urat még kétségbeesettebbé.
Aztán néhány sikertelen, kapkodó-igyekvő, de hiábavaló próbálkozás... és hogy a lehangoló lényegre térjek, úgy tűnt, János úr szerelmi élete gyorsan, biztosan, megmagyarázhatatlan hirtelenséggel befejeződött. Orvosi szaknyelven szólva hősünk, nos igen, ki kell mondanom, egyszerűen impotens lett, elannyira, hogy még ő csodálkozott vágyai váratlan elmúlása után azon, hogyan tölthetett annyi értékes órát – pontosabban pásztorórát – olyan hiábavalóságokkal, mint szerelem, séta, ölelkezés, ábrándozás, naplemente bámulás stb.
Anna asszony furcsállotta eleinte férjeura és házi istene váratlan megcsendesedését, és cselt, illetve komoly szerelmi érzést gyanított az egyre gyakoribb otthonülésekben – de amikor rádöbbent, hogy végre egyes egyedül övé marad János úr, kissé leértékelődött formában ugyan, de kizárólagos tulajdonjoggal, végtelen boldogság töltötte el a lelkét. Nem bánta, dehogyis bánta, hogy János úr elhanyagolja a hitvesi ágyat, egészségeseket horkantva és szellentve éjszakánként, inkább boldog asszonyi-anyai érzésekkel borította el az örökké bágyadt, már a tévé délutáni adása alatt-előtt el-elbóbiskoló családfőt.
Békés, nyugodt öregség kilátása elé nézett a család: a nagylány férjhez ment, a fiúk más városban tanultak az egyetemen, szóval Anna asszony és János úr esténként kettesben ültek a szobában, némán, egymás kezét fogva a tévé képernyőjét bámulva.
Csakhogy János úr egy idő után ingerült lett és házsártos: nem akart beletörődni a házasságon kívüli szerelemnélküliségbe (a házasságon belül megszűnt férji kötelessége egyáltalán nem okozott gondot neki), néha ok nélkül dúlt-fúlt, bántotta szegény nejét, évszámra nem vásárolt neki semmiféle figyelmességet (minek, ha egyszer nem csalja meg a jámbort?) – szóval, pokollá kezdte tenni kényszerhűségével szegény mártírfelesége életét, aki már saját magának is be merte vallani: boldogabb volt régen, amikor éjjel későn jött haza édes ura a „túlórából”, mert legalább a családi légkör viharfelhő mentes volt, és János úrból egész családját elárasztó jókedv és derű áradt...
Eseménytelen hetek, unalmas hónapok következtek, amelyek egyhangúságát csak fokozták a vasárnapi családi ebédek, amiket lányuk, aki időközben férjhez ment, megtisztelt saját és férje jelenlétével.
De valami magyarázhatatlan szorongás állandóan ott vibrált a levegőben: a reggeli kávézáskor, az esti családi együttlétkor, mindig, amikor János úr kettesben nejével a családi élet és az impotencia átkát nyögte, ingerülten azt számlálgatta, hány rövid esztendő van még a nyugdíjig, hogy felakassza végre magát nyugodtan, ahogy néha kifejtette viszonyulását a boldog öregség-állapothoz.
Történt egyszer, egy tavaszi napon, mert az efféle érzelmeknek jobban kedvez a tavasz, mint egyéb évszak, valami – pontosabban valaki – váratlanul megzavarta a családi látszatbéke boldogtalanul zavaros, libbenő szoknyát emelő, szellő sem borzolta állóvizét.
Szép, középkorú mérnökasszony került a gyárhoz, kollégája, sőt beosztottja lett János úrnak, aki… nos, igen, ne részletezzem, hogy s miként történt – szerelmes lett a szépasszonyba. Szerelmes lett egyik pillanatról a másikba mint, egy nemileg frissen ért ifjú vagy mint, egy nagyon öreg férfi.
Kezdetben kevesebb kosztpénzt adott haza – ez már gyanússá tette őt felesége előtt –, aztán újra megjelentek a virágok, apróbb ajándékok, sőt, János úr szórakozottságában egy jegygyűrűt is hozott nejének, hadd lássa az, mennyire szereti őt az ura.
– De hát van jegygyűrűnk – mondta az asszony csodálkozva.
– Újra megszerettelek, azért hoztam ezt a kis semmiséget – hazudta János úr.
Más alkalommal János úr egy reggelen elővette ünneplő ruháját a műanyagzsák naftalindunsztjából, felpróbálta és – ha már rajta volt – úgy ment a munkahelyére: ünneplőben, molyirtó illatfelhőtől körbelengve. És másnap és harmadnap is zakóban és nyakkendőben, esküvői lakkcipőben sántikált be az irodába, ahol naponta látta-láthatta imádata tárgyát, a szép mérnöknőt, akit nevezzünk Dórának (nem az volt a neve, de a diszkréció okából fogadják el az olvasók a szerzői keresztapaságot.)
Dóra asszony, aki külön élt a férjétől, gyermekeitől (állítólag megromlott házassága miatt cserélt várost és munkahelyet) lassan megkedvelte új munkatársait, és kitüntető módon barátjává fogadta a körülötte buzgón legyeskedő János urat.
János úr egyvégtében rendelte a városka virágüzletéből imádott asszonyának a vörös rózsákat (hja, a szokás hatalma), és bamba áhítattal nézte-csodálta az asszonyt, de – csak ennyi. Ezt a magára vállalt, középkorban élő és Szentföldre induló kóbor lovagra jellemző asszonytiszteletet soha nem lépte túl, ő, aki már az első szál ibolya után jogot formált (és rendszerint sikerrel is érvényesített) pillanatnyi választottjára.
Anna asszony pedig? Tudott a szerelemről, látta, ahogy férjeura szótlanul, komoran ténfereg otthon, étvágya nincs, kedvetlen, már nem is veszekszik, órákon át rezdületlen és fájdalmas képpel bámulja a TV lekapcsolt képernyőjét. És Anna asszony rádöbbent: ura fél a szerelemtől, mert… szóval nem is szerelemtől, a kudarctól retteg János úr. A szerelmi kudarctól.
Egyik hétvégi esten, pénteki napon, János úr az ablakon kibámulva, csak úgy mellékesen megjegyezte:
– Drágám, a jövő héten el kell utaznom. Kiszállás. Három nap a fővárosban.
– Jó lesz egy kis kikapcsolódás – élénkült fel Anna asszony –, jól fogod érezni magad. Készítek neked almás pitét, azt imádod, jó lesz ott az idegenben.
Az almás pite hallatára valami rettenetes dolog történt: János úr felzokogott. Sírt kétségbeesetten, elanyátlanodva, nem is próbálta visszatartani zokogását. Sírt, zokogott, bőgött feltartóztathatatlanul.
Anna asszony szótlanul átölelte szenvedő férjét és lefektette a hitvesi ágyba. János úr hümmögött néhányat, nedves orrát a párnába fúrta és szép lassan elcsendesedett, majd horkolni kezdett.
Nem hallotta felesége kétségbeesett hangját, amint a lányát szólította:
– Holnap gyere. Egyedül gyere, beszélnem kell veled. Szegény apádról.
– Megyek, anya. Én is beszélni akarok veled. Apáról.
Másnap délután megjelent a fiatalasszony. (János úr a gyárban túlórázott – ezúttal is...)
– Lányom, beszélnem kell veled – szólalt meg Anna asszony drámai hangon.
– Mi a baj, anya? Csak nem megint apa…
– Ne mosolyogj, gyermekem. Apád már évek óta megváltozott.
– Vettem észre – nevetett fel a lány –, azóta ül itthon. Most megint rájött a szerelem?
– A helyzet az – kezdte tragikus sóhajjal Anna asszony –, hogy… szóval kezdem az elején. Nagyon szerettem apádat, olyan szépen udvarolt nekem... aztán térdre ereszkedve megkérte a kezem. Igent mondtam neki, büszkén és boldogan – Ő volt városunk legkapósabb férfija. És ő engem választott.
– Tudom, anya. De melletted voltak szeretői. Első perctől fogva. Te magad mesélted egyszer.
– Voltak, gyermekem. De engem ez
nem zavart. Ne, ne szólj közbe. Megértettem apádat, az ő nagy szíve nem szorulhat be egy családi ketrecbe.
– De mama, ezt a hülyeséget honnan szeded, hogy családi ketrec a szerelem vagy a házasság? Adnék én a férjemnek, ha…
– Hagyd, kislányom. Apád mindig visszatért hozzám, hozzánk. Míg egyszer csak…
– Tudom, mama. Nem éltetek házaséletet. Véletlenül kihallgattam, amikor apa panaszkodott a férfiasságáról. Hogy kampec neki.
– Ne nevess, kislányom, ne légy cinikus. Valóban nem élünk már évek óta házaséletet. Apád életében rég nincs más nő.
– Vagyis, apa már mint férfi... fuccs?
– Ki ne mondd, kislányom.
– Jó, nem leszek udvariatlan, anya.
– És képzeld, apád most szerelmes. Nagyon-nagyon szerelmes.
– Tudom.
– Tudod?
– Hát persze, hogy tudom, rajta röhög a fél gyár. Nem akartam mondani neked. Egy kolléganőm férje ott dolgozik, a felesége lead nekem mindent... Nem semmi, amit apa most produkál...
– Mi ezen a nevetnivaló?
– Az, mama, hogy a papa most plátói
szerelembe esett. Mint egy hülye gyerek, állandóan parfümözi magát, minden pénzét rózsára költi. Képzeld, a múlt héten 41 szál rózsát hozott a boy a gyárba. Mert Dóra asszony, a legújabb démon, annyi idős lett.
– Szegény apád...
– Te ezek után sajnálod? De mama, az Isten áldjon meg... nem akartam mondani neked, de a jövő héten apa nászutat tervez Dórával. Nem említette neked, hogy kiszállása van?
– De, mondta. A fővárosba megy...
– Fenét megy a fővárosba. Szinaján foglaltatott egy apartamentet. Megtudták a kollégái. Kétszobás apartament... Minek megy oda apa, ha külön akar aludni imádottjától, ezen kajánkodnak. Tiszta röhej.
– Féltem apádat, kislányom. Mint említettem, könnyen vallhat kudarcot, mint férfi. És ez tragédiát vonhat maga után.
– Megérdemelné, mama. Üljön a seggén.
– Nem érted, lányom? Apád, a híres nőcsábász, a városunk legférfiasabb férfija… így végezze? Ilyen hatalmasat zuhanjon az emberek szemében?
– De anyám, ez azért... no jó. Mit tudok szerinted én tenni?
– Értsd meg, kislányom, segítenünk kell apádnak. Hogy... sikerüljön a randevú.
– Tessék?
– Hogy ne valljon szégyent ott, Szinaján.
– De mama, ez már több a soknál, ez már… begolyóztál? Én mit csináljak? Tartsam a gyertyát? Netán imádkozzam, hogy apa férfiassága...
– Imádkozz, kislányom, de túl azon...
– Mama, te meghülyültél teljesen. Ittál valamit? Vagy viccelsz?
– Nem viccelek. Ha apádnak sikerül ez a... randevú, újra boldog, kiegyensúlyozott családi életet fog élni. Nem költ virágra többet, megmarad a kosztpénz, sőt, nyaralni is tudunk majd. És fütyörészni fog esténként, sétálni is el-elmegyünk... Nem alszik bele a vacsorába... Ha viszont szégyenben marad…
– Anyám, meghalok a röhögéstől… Téged a kosztpénz érdekel, te drukkolsz apának, hogy vénségére férfi maradjon, hogy fütyörésszen itt neked esténként...
– Igen, kislányom.
– De hát miért? Miért, az Istenért?
– A becsületért, gyermekem. A család becsületéért. Mert ha kiderül, hogy apádnak nem sikerül Dóra asszonyt… apádon, rajtam, rajtunk fog nevetni az egész város. Tudod, az asszonyok nem mindig tartják titokban az ilyesmit. Apád sokat fáradozott a hódító hírnévért, de a dicsőség múlandó. Egy csőd és kész a családi tragédia.
– Vagyis… nem értem… anya, ha te ilyen perverz vagy, jó, legyen. Én mit...? Miért mondod el ezt nekem?
– Azért, kislányom, hogy tégy meg nekem egy szívességet. Itt van száz lej. Vásárolj diszkréten Viagrát. Én majd holnap délután becsempészem abba az almás pitébe, amit a fővárosi kiszállásra sütök neki.
– Na nem, anya, kezeltesd magad. Szedjen apa Viagrát, ha akar, de hogy ezt én vegyem meg neki, a lánya... a feleség pénzéből....
– Apád büszke férfi, többször is említette, tudod, mikor elkezdődött az a baj a férfiasságával, hogy ő soha nem fordul ilyen segédeszközökhöz... A méltósága nem engedi.
– Kiakadok, mama. Most már elhiszem azt, amit rólatok pletykáltak, hogy te reggelente előmelegíted a budifedőt, hogy apa melegre üljön. Hajszárítóval melegíted...
– A szerelem, gyermekem...
– Na, most gyorsan adj valami idegcsillapítót. De azonnal. Vagy a diliházban kötök ki.
– Ha majd te is megöregszel, kislányom, rájössz, hogy mi a legfontosabb az életben. A szerelem. És ...
– És micsoda még, anya?
– A család jó híre, kislányom. És a becsülete.
– Anya, te teljesen meghülyültél, ha ezt valaki meséli nekem, körberöhögöm, jaj Istenem, nem kapok levegőt... ilyen jót rég nem röhögtem... És most nevess te is, mama, mert nálad van még egy hülyébb, ha ugyan ez lehetséges..
– Ki hülyébb nálam, te szemtelen?
– Én, anyám, aki a hecc kedvéért megveszem azt a hülye Viagrát. És apa fütyülni fog, jaj Istenem...
– Köszönöm, kislányom. A családod nevében.
– De én most megyek, nem bírom tovább... És a legszörnyűbb, hogy el sem mesélhetem senkinek. Mert ugye, a család becsülete... Jaj Istenem... Jaj Istenem... De mégis elmondom az uramnak, de nem, félek, halálra röhögi magát és én özvegy leszek... Jaj Istenem... Addig is mama... ne, ne adj pénzt nekem Viagrára, az már sok lenne, majd én...
Így fejezni be egy történetet, egy szerelmi regényt a 21. században, ilyet csak egy bolond szerző vagy a még bolondabb élet tud kitalálni...
