Csak egy nap

Éppen jógaórán volt és a napüdvözleteknél tartott, amikor beterítette a sötétség, mintha beszakadt volna a lelke. Meg kellett álljon egy pillanatra. Mindig így kezdődött, mintha egy lavina közeledett volna felé, amely óhatatlanul elsodorja, de addig még van egyetlen pillanat, hogy átgondolhassa az életét, hogy megértse, mire való volt az egész.

Egy olyan jógaterembe járt, ami szuterénként funkcionált, a munkahelyükre siető emberek lábait lehetett csak látni. Kora reggel volt, hét óra. Munka előtt mindig jógával kezdte a napot. Élvezte, hogy még csendes a város, amikor elindul. A hajnalt egyébként is nagyon szerette, úgy érezte, hajnalban ébren lenni kiváltság, kegyelem. Ilyenkor közelebb érezte magát Istenhez, és tudta, bármi történjék is, minden rendben lesz. Dávid már megszokta, hogy reggelente sosem találkoznak, olyan észrevétlenül bújik ki mellőle az ágyból, olyan halkan, mint egy lopakodó macska. Rövid fürdőszobai készülődés után felkapta az előkészített cuccait, és kiosont az ajtón.

Március nyolcadikán azonban mindig minden máshogyan történt. Tudta ezt Dávid is, de semmit sem lehetett tenni ellene. Túl kellett élni a napot, és kész.

Nóri 2022. március nyolcadikán is úgy tudott kibújni Dávid mellől az ágyból, hogy csak akkor ocsúdjon fel egy pillanatra, amikor csattan az ajtó, és a kulcs elfordul a zárban. Dávid megnézte az óráját, még csak öt óra volt, hajnal, nem volt értelme felkelnie.

Nóri úgy érezte, hogy most nem fog megtörténni, már tudja, miért van az egész, az anyja elmondta, mielőtt meghalt. Olyan békésen sétált a jógastúdió felé, és olyan élesen látott mindent maga körül, mintha egy számítógépes szimulációba csöppent volna, ahol szándékosan élénkítették a színeket, és erősebben meghúzták a kontúrokat. Varázslatos volt a világ. A hajnalnak azok a gyengéden aranyló színei, mint valami színpadi fény, képesek célzottan megvilágítani a tér különböző elemeit, amelyek azonnal kiemelt jelentőséget kapnak. Nóri azt érezte, megannyi jel veszi körül, és mindegyik élete jelentőségteljességére hívja fel a figyelmet. Ezek után nem értette, hogyan érte el mégis az az ismerősen borús hangulat, ami nem is egyszer öngyilkossági kísérletbe kergette őt. Megállt jógázás közben, előrehajolt, kezét megtámasztotta a térdén, próbált mélyen és hosszan lélegezni. Aztán folytatni akarta a gyakorlást, de tétovák és kapkodók lettek a mozdulatai, nem tudott koncentrálni. Összeomlott a koordinációja, abba kellett hagyja az egészet. Az oktató aggódva lépett oda hozzá, mint egy gondoskodó anyuka, megkérdezte, mi a baj, és hogy hozhat-e egy pohár vizet. Megitta, átöltözött, és kiment abból a nyirkos és félsötét teremből. Gondolta, sétál egyet a várban, innen, a Batthyány utcától nincs is messze, könnyen fel lehet gyalogolni. Látta, hogy Dávid már vagy ötször hívta, biztos észrevette, hogy hát március nyolcadika van, és ilyenkor Nóri mindig öngyilkos akar lenni. Semmi kedve sem volt visszahívni, inkább írt neki egy sms-t, hogy jól van, nincs semmi baj. A Tóth Árpád sétány volt a kedvence, gondolta, majd ott helyrejön. Talán ha felülről látja a várost, kitágul körülötte a tér, és akkor megszűnik az a megsemmisítő érzés a mellkasában. Vége lesz ennek valaha? Most, hogy tudom, miért… azt hittem, eltűnik belőlem. Hallod, anya? Most mit csináljak? Egyébként is állandóan az édesanyjával beszélgetett magában. Ez akkor is így volt, amikor még élt. De most, hogy meghalt, még inkább felerősödött ez a szokása. Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt veszítette el. Elvitte a rák. Pillanatok alatt, legalábbis ő így érezte. Nem tudtak megbeszélni semmit. A halála előtt mondta el, hogy el akarta őt vetetni. Gyógyszereket szedett be, hogy elhajtsa. Képtelen volt előbb elmondani, pedig látta, hogy a lánya hogy szenved, hány pszichiáternél járt, hogyan ölte meg az életét ez a dátumhoz köthető késztetés az öngyilkosságra, éppen akkortájt, amikor ő régen el akarta vetetni. Nem gondolta, hogy a két dolog közt összefüggés van, de halála előtt el kellett mondania. Nóri azóta sem tudta meggyászolni az anyját, volt benne egy megnevezhetetlen érzés, ami ezt megakadályozta. Akart volna még beszélni erről, a miértekről. Abban biztos volt, hogy ez lehet az oka az öngyilkossági kísérleteinek, de úgy látszik, még ez a felismerés sem tudta megállítani azt a lavinát, ami minden évben magával sodorta, mint egy tehetetlen tárgyat. Nézte a reggeli fényekben elterülő várost, és mély csalódottságot érzett. Nem tudta, hogyan tovább. Hogyan szabadulhatna valamitől, aminek a magját nem ő ültette el, ezek nem az ő érzései, ő nem akar meghalni. Hogy lehet, hogy még mindig az anyját akarja szolgálni, mintha ez lenne a végzete?

Ki kell találnia valamit helyette. Valamit ezen a napon mindig csinálnia kell, mintegy kihelyettesíteni az öngyilkos késztetéseket más cselekedetekkel. Sokat olvasott erről, de valahogy eddig nem tudta magára vonatkoztatni, mert úgy gondolta, hogy végül is teljesen érthető, ha meg akar halni, annyira nem szép ez a világ. Csak amióta megtudta, hogy egy emléket ismétel, azóta változott meg minden. De mi legyen az? Mit csináljon ezen a napon? Először is, valahogy meg kellene bocsásson az anyjának. Ez lesz talán a legnehezebb. Két dolog jutott eszébe. Az egyik, hogy ez lehetne a szülinapja, mert végül is életben maradt, és ha ünnep lenne, egész más színezetet kapna ez a nap. A másik, hogy elzarándokolhatna az édesanyja sírjához Szegedre. Az egy komolyabb tett, ahhoz mindig utaznia kell, szabadnapot kell kivennie a könyvesboltban. Nem tudott dönteni, mint ahogy semmiről sem ezen a napon.

Mindenesetre betelefonált a munkahelyére, hogy megbetegedett, és nem tud bemenni. Dűlőre kell jutnia magával.

Lebotorkált az egyik hosszú lépcsősoron a Széna térig. A nap egyre erősebben sütött, s mintha napszúrást kapott volna, fájni kezdett a feje, és elkapta valami leküzdhetetlen gyengeség. A villamosmegállóban már szédült, és úgy érezte magát, mint egy hosszú, tengerparton töltött nap után, amikor csak egy hűvös szobára vágyik az ember, meg némi frissítőre. Szerencsére Dávid továbbra sem adta fel, és folyamatosan hívogatta. Nóri tudta, hogy nem fog tudni hazamenni egyedül, megbeszélték, hogy Dávid érte jön kocsival. A Széna térnél várta, a Mamuttal szembeni oldalon, emlékezett, hogy itt egyszer beléjük jött valaki, úgy megbicsaklott a nyaka, hogy hirtelen attól félt, még tudatánál lesz, amikor leszakad és elgurul a feje a lába közé vagy az ölébe. Beült Dávid mellé a kocsiba, bekötötte magát, megcsókolták egymást, de ő csak arra tudott gondolni, hogyan fognak mindjárt balesetet szenvedni. Erős szívdobogás és izzadás kíséretében légszomj gyötörte, mint amikor covidos volt, de ez most más, ez pánikroham. Jógás mélylégzéssel próbálta legyűrni az egyre följebb törekvő kétségbeesést. Megtámasztotta tenyerét a műszerfalon, és kissé előrehajolva próbált lélegezni, amíg valamelyest sikerült megnyugodnia. Kérte Dávidot, hogy álljanak meg, és sétáljanak inkább haza. Dávid gyorsan talált is egy észvesztően szűk parkolóhelyet, ahová Nóri szerint csak ő tudott beállni egész Budapesten. Ez a határozott és gyors tettrekészség elöntötte a szívét hálával és nyugalommal. Nincs egyedül, ez a férfi érte teszi mindezt, vállalja vele a március nyolcadikákat is. Nóri séta közben ráfektette a fejét Dávid vállára, erősen megszorította a kezét, és csak annyit mondott: Nem akarok meghalni, nyugi.

Zeck Julianna 1982-ben született Kolozsváron. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett színész szakon. Egy éve kezdett el írni, azóta felvették a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró mester szakára, közben végzi Péterfy Gergely íráskurzusait.

‍