Charlie Parker eladja a szaxofonját

Charlie Parker a legjobb. De a heroin drága.

Charlie Parker tudja, hogy heroinfüggő, de nem szeret erről beszélni. Nem azért, mert szégyelli, szégyellné, ha szégyellné. Azért, mert ha akad is olyan, és akad, mert isten a szeretet, akivel lehetne erről beszélni, akkor se lehetne úgy beszélni, hogy ne segíteni akarnának, és ez a leszokást jelenti. Charlie Parker tudja, hogy ez baj, de a heroint nem akarja cserbenhagyni.

Charlie Parker szaxofonja alt. Meghalt minden hang negyvennyolc, maximum hetvenkét óra múlva, miután elhagyta a hangszer fémperemét. És ez a fém hűvös, ahogy a bőrhöz ér, de a nád nem az, ahogy a nyelvhez ér, élő rosttá válik, ahogy felissza a nyálat.

Charlie Parker. The Bird. Ezeket a kulcsszavakat kell beírni a keresőbe.

Ott ül Charlie Parker, valahol Torontóban. A kocsma az kocsma mindenütt. A padló az ragad, az asztal is kissé, a sör lehetne hidegebb. És Charlie Parker azt gondolja. És Charlie Parker nem gondol semmit, és egyik sem igaz. Vergődnek a fogalmak a fejében, van valami szintaxis is, de ez nem gondolás, de ez nem is csend, mennyire nem az. Végül valaminek sikerül formát öltenie. Hogy ennek semmi értelme.

Charlie Parker hangjai ficánkolnak és sürögnek, mint a halacskák, a hangok, mint a madaraik, a madarak, mint a hangjaik. A szaxofonból kilövellő hangok szépen, kápráztatóan, amik bennrekednek a csőben, a torokban, azok nem bírják ilyen kicsi helyen, nekicsapódnak a koponyabelsőnek, a légcsőfalnak, összezsúfolódnak, vissza az agyba, ott hánykolódnak, gondolatokká akarnak válni, nyelvvé, szavakká, szintaxissá, sátánná. Charlie Parker nem akar semmit, csak pihenni.

Azt kellene éreznie, hogy kiszakad a keze, mikor odaadja a hangszert, de nem érez semmit. Azt kellene éreznie, hogy Faust, de nem érez semmit. Azt kellene éreznie, ahogyan átlépi a határt, de nem érez semmit. Azt kellene éreznie, hogy elérte a célját, itt a sok pénz, de nem érez semmit. Azt kellene éreznie, hogy ordított egy nagyot, hogy most aztán tényleg bántotta magát, de nem érez semmit. Vagyis de, de azt már nagyon régóta. Túl régóta.

Toronto, a Massey Hall, sűrűsödik a közönség, és nincs szaxofon. A dallam túlfröccsenne a csapkodó szavakon, Charlie arra gondol, hogy akkor ez az impotencia, és szép ez is, ilyen sok ember, reménytelen kielégítetlenségben.

Annak a srácnak is Charlie volt a neve, aki végül a műanyag szaxofont hozta. Bird azzal játszotta le a dallamokat aznap este, és a dallamok gejzírként törtek elő, nem zavarta őket a műanyag, vagy ha zavarta, akkor is dallamok lettek, zavartságukban is. Csak egy kétórás orgazmus.

Másnap volt rossz, mikor a szájába szerette volna venni. Mikor a szájába akarta venni. Az ajkak tapintásának az idegensége, az ismeretlen íz. Még ha méretre ugyanaz volt is, altszaxofon. Sokat érhetett nagyon az áruba bocsátkozásra kényszerített hangszer, még ettől az uzsorástól is milyen sokat kapott érte. Kezébe veszi a műanyagot, szájába veszi a műanyagot, játszani kezd, érzi a billentyűk lüktetésének másmilyenjét az ujjbegyein és kézfejének izmain. Maradt még mára is heroin.