Chappell Roan és T

Próbálom rejtegetni a rajongásomat, de felesleges, nem megy. Hiába igyekszem az érzelgősséget leválasztani a politikai értelmezésről, nem lehet eléggé a háttérbe szorítani.

Feladok mindent és csak popzenét fogok hallgatni.

Csupa olyasmiért rajongok, aminek kontextusában kissé idétlenül hangzik a rajongás szó. Én mégis konzekvensen a rajongást használom. Ezek nyilvánvalóan az én elveim, értékeim, vágyaim, álmaim, céljaim, az érdeklődési köröm kitüremkedő csúcsai, amelyeket legfeljebb fontosnak vagy erkölcsösnek vagy morális és racionális szempontból megalapozottnak tarthatok. De éppen ezekről jut eszembe, hogy tehetetlennek érzem magam. A rajongás kiút a lelkiismeretfurdalásból, az ideológiák esztétizálása a politikai passzivitás kényelmében.

Ezért fogalmazhatok úgy, például, hogy rajongok az irodalomért és rajongok a nyelvért általában és rajongok az irodalmi intézményrendszer átszervezéséért, hiszen az ezeknek való alárendeltség könnyedén esztétizálható. Vagy, a szociális segélyezésért, a rasszista társadalmi struktúrák felszámolásáért, a strukturális egyenlőtlenségek szétrombolásáért, az iskolai zaklatások elkerülése érdekében tett rendszerszintű változások bevezetéséért, a felszabadulásért. Mindezekért, úgy érzem, csak rajonghatok, hiszen a cselekvéstől megakadályoznak a politikai képzelet(em) szűk határai.

Újabban, sokakhoz hasonlóan, Chappell Roanért (Csepöl Rónért) rajongok. Meghallom, meglátom, és hiperventillálok.

Ez nem meglepő. És érdemes eljátszani ennek az (a)politikai vonzatával — ez a tézisem. És, hogy az (a)politikai jelbe gyömöszölt két jelentés közül melyik érvényesül, rajtunk múlik.

Most akkor jól megmondom, mi van.

Az van, hogy természetemből kifolyólag rajongó vagyok. Mindig is rajongtam valamiért vagy valakiért. Más körülmények között jó (poszt)fasiszta lehetett volna belőlem. És az van, hogy egész életemet egy olyan rendszerben éltem le, amelyik elsősorban rajongókat termel.

Ott vannak ezek a dolgok, amikért elég lenne csak rajongani, mert politikai működésük éppen a rajongás hatalommá váltására épül. De ezekért, a bennem szerencsésen felállított (racionális és erkölcsi) gátaknak köszönhetően, nem rajonghatok. Sem a nemzet naggyá tételéért, sem az országhatár újrarajzolásáért (nevezzük ezt T-nek), egyelőre sem az országhatárok általános eltörléséért, sem a Monarchia visszaállításáért, sem az etnopolitikára hagyatkozó, képmutató pártokért (nevezzük ezt azoknak a pártoknak, amik T-hez még mindig romantikusan viszonyulnak), sem a képviseleti demokráciáért általában, sem egyetlen erőskezű (autoriter) vezetőért, sem a green(washing) márkákért, sem az űrutazásért, sem a drogokért, sem influenszerekért, sem a Románia spirituális megváltásával kampányoló Georgescuért, sem Magyar Péterért.

És ezek után természetesnek tűnik, hogy a globális zeneipar kritikáját fenntartva sem tudom visszafogni rajongásomat legalább Chappell Roanért.

Mert Chappell Roan inspiráló, bátor, fasza és egyáltalán nem „cink”¹.

Mert miután barátaimat körbekérdeztem, a következőket állapították meg róla: „she’s amazing”, „she’s so cool”, „fun”, „deadpan”, „she’s so much more interesting than Charli”, „she shows that making political pop music can be honest”.

Abban, hogy miért lehet ennyire rajongani érte, az őszinteség kiemelten fontosnak tűnik. Az elmúlt egy-két évben a nyugati pop-zene csúcsára futott előadók mind sokkal őszintébbnek, emberközelibbnek és igazi normieknak tűnnek a kétezres évek popdíváihoz képest.² Ennek megfelelően sokkal nyíltabban beszélnek hétköznapi problémáikról, sikerük esetlegességéről és, ami a legfontosabb, az általános kiábrándultságról.

A pop fiataljai már nem azt üzengetik, hogy gyerünk, hajrá, akarjátok, nyomjátok, legyetek olyanok, mint mi, íme az amerikai álom, íme a figyelem, amire önértékelésed építheted, íme a luxus, ami minden problémádat megoldja. Íme, mit tudom én, Los Angelesben leégett luxusvilla, szexuális zaklatás, szorongás, drogok, gyógyszer- és alkoholfüggőség, a rák, a liberalizmus, az egyenlőség igazsága. Hanem, hogy hello, mi is ebben nőttünk fel, mi is ezt láttuk, ezt a hollywoodi, eladható, de a velejéig hamis képet a sikerről. Nekünk sem tetszett.

Azt hittük, a nagy előadók felszínesek, hazugok, nem lehet belátni mögéjük. Sell-outs. Azt hittük, éppen ezért kell őszintének lennünk.

Erre itt vagyunk, a zeneipar most az őszinteségünkre fogadott.

Híresek lettünk, de nem rajtunk múlott. Régóta csináljuk, kicsiben, SoundCloudon, Bandcampen, a helyi klubokban és rádiókban, de ezt nem mi csináltuk.

Azt hittük, a popipar egy biztonságos rendszert próbál építeni mögénk, de rájöttünk, hogy minket is csak kihasznál és felhasznál. Nincs rendszer, nincs támogatás. Nincsenek őszinte rajongók, csak vásárlók.

És ez sokkal nagyobb összhangban van azzal, amit mi, a fiatal nyugati átlag, a bőrünkön érzünk — a kiábrándultsággal. A környezeti válság megállítását célzó széles társadalmi megmozdulások lecsengtek, az államok sorra bukják el vagy gyengítik az egyezményeket. Az internet, elsőszámú közösségi terünk, úgy ahogy van szaródik el. A szélsőjobb feltörése miatt szűkül a légtér, elfogy a levegőnk, megfulladunk, csorbulnak az abortusz és egyéb önrendelkezési jogok. Csalódunk az intézményekben, mert alapvető szükségleteinket sem tudják kielégíteni, alapvető félelmeinktől se tudnak megóvni. Az influenszer-esztétika éppen annyira visszataszító, amennyire vonzó. És a figyelmi-hatalmi játék csúcsát betöltő popsztárok éppen úgy nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel, mint mindenki más. A kapitalista realizmus fogalmával jelzett közhangulat felért a kulturális termelés legtetejére. De ott a kiábrándultság olyan szimbólumokra talált, amelyek köré szerveződni lehet. Ha akarunk. Rajtunk, rajongókon múlik. Ezért is ennyire fontos az őszinteség, a szembenézés, a non-konformizmus, a kódolt jelentések felszínre törése. Ezért visszatérő elem a giccs és a camp.

Erre itt vagyunk, azt mondjuk, a popdíváknak kellene olyannak lenniük, mint ti.

Tudjuk, egyáltalán nem úgy tűnik, mintha olyanok lennénk, vagy lehetnénk, mint ti. Mindenki, mindenki sikertelennek érzi magát. Ez egy sikertelenségre ítélt generáció. Mi pedig sikeresek vagyunk. Mindenki rajong azért, hogy valamivel jobbá tegye ezt az elszaródó világot, de úgy érzi, nincsenek eszközei. Csak rajonghat. De látjátok, éppen erről van szó: a miénk sem siker. Nem ezt a sikert akartuk. Nem ezt a zeneipart akartuk. A sikertelenség a miénk is. A siker a mi sikertelenségünk. Persze, most látjuk csak igazán, milyen hamis, torz, felszínes egyenlőségről énekeltek nekünk eddig. Most, amikor már az őszinteséget se lehet őszintén csinálni. Tehetetlenségetekben rajongtok értünk, vegyétek észre.

Figyeljetek oda a rajongásra, és figyeljetek arra, hogy mi elől bújtok a rajongás mögé.

Nem akarjuk a képmutatást. Azt akarjuk, hogy lássatok be mögénk és lássatok be a mögöttünk álló rendszer mögé is. Nem akarnánk a giccset, de képmutató és giccs a világ. Giccs, mint az Eiffel-torony, Hallstatt, a Himalája, a Gízai piramisok, a Turul-szobrok, a Nike cipők, a helikopter és a katonaruha a katonasorozatban. Giccs a punk és a forradalmiság. Giccs minden, mert giccsként értékesíthető, ugyanúgy, ahogy értékesítve lett az őszinteségünk, személyiségünk, arcunk, hangunk, érzelmeink, kapcsolataink, szavaink.

Úgyhogy igyekszünk minél (át)láthatóbbá tenni ezt a rendszert, a giccstermelés rendszerét. Láthatóvá, reflexívvé, értékessé, priváttá tesszük a pop giccses jelenségét — ez ugyebár a camp. Naív gondolat, de nincs jobb ötletünk.

Legalábbis nekem sikerül ennek az üzenetnek a halk duruzsolását hallani. De én, szerencsémre, rajongásomban eleve hallgatózom. Példaként: az elnyomott szexuális kisebbségek szubkultúráiból átvett szimbólumok és jelek gyakori jelenléte köré szerveződve képesek vagyunk kapcsolódni és megtanulni, hogy közös rajongásunkat irányíthatjuk valami felé, hatalmi pozíciók ellen. Az elnyomás ellen, a megbélyegzés ellen, a hatalommal való visszaélés ellen, a korrupció ellen, és ugyanígy a (szub)kultúrák, a nemzetiség, a nyelv, az etnikum kisajátítása ellen. Rajongásomban, legalábbis, ezt ismerem fel.

Azok közül, amiket most felsoroltam, egy-egy elmondható rengeteg felkapott, újgenerációs pop előadóról, és legtöbbjüket a kritikák előszeretettel alkalmazzák is. De egyedül Chappell Roan az, akivel kapcsolatban mindez egyszerre kijelenthető. Nem mellesleg, elképesztően jól énekel. Azoknak, akik még nem rajongnak érte, belépőnek ajánlom a Chappell Roan: Tiny Desk Concertet.

Imádlak, Chappell.

‍

^[1] „Telibasztam egyedül a Dome-ot, ez a szint / Miér' csináltok magatokból bohócot / Amikor ti is tudjátok, hogy tesó, ez cink?” (Pogány Induló: EGY/KETTŐ)

^[2] Chappell Roan mellett Olivia Rodrigot, Charli XCX-et, Sabrina Carpentert és talán még Billie Eilish-t szokás megemlíteni

‍