Cervantes Odüsszeiája, avagy magyar kalózok Észak-Afrikában

A feltételezések szerint a mai Tunézia partjai közelében található Dzserba szigete a lótuszevők országával azonos, ahol maga Odüsszeusz is megfordult kalandos utazásai során. Ezt a szigetet a spanyolok 1520-ban foglalták el, és innentől kezdve indult meg a szűnni nem akaró küzdelem a terület birtoklásáért a berber kalózokkal. A berber kalózok jó üzleti érzékét bizonyítja, hogy sikeres vállalkozásukat (amelyben a megszerzett zsákmány és nagyszámú rabszolgaságba vetett embertömeg jelentette a legfőbb bevételt) ügyesen belavírozták a feltörekvő török birodalom szárnyai alá, és így már senki sem állíthatta meg őket.
1560-ban került sor a szigetnél egy komoly tengeri ütközetre a keresztény és az oszmán hajók között, amelynek eredményeként a keresztény tábor szörnyű vereséget szenvedett. Az oszmánok harminc hajót süllyesztettek el és ötezer foglyot ejtettek. Az elesettek csontjából piramist emeltek, amelyet a Koponyák tornyának neveztek el, és amely 1846-ig állt azon a helyen.
Cervantes regényes élete során többször volt börtönben, ki akart települni az Indiákra, részt vett a lepantói csatában és kalózok fogságában is sínylődött. Ez utóbbi meg úgy történt, hogy itáliai tartózkodása után hazafele igyekezvén, 1575 szeptemberében berber kalózok támadták meg az El Sol nevű gályát, amelyen a későbbi legnagyobb spanyol író – abban a pillanatban csupán bal kezére megsérült ifjú katona és irodalmi ambíciókat dédelgető fiatalember – testvére társaságában sietett vissza Spanyolországba.
A hajójukon rajtaütő észak-afrikai üzletemberek átkutatva hősünket, fontos emberek nagypecsétes leveleit találták. Cervantes csak megfelelő ajánlólevelekkel szeretett volna hazájába megérkezni, hogy így egyengesse irodalmi karrierjét. A kalózok viszont – nyelvtudás hiányában – Don Juan de Austria és de Sesa herceg leveléből úgy vélték, balsorsú szerzőnk valami nagyon fontos ember, így testvérét csekély váltságdíj ellenében elengedték, számára viszont akkora összeget szabtak ki, amelyet akkor sem tudott volna kifizetni, ha Krőzusok lett volna a család. De nem volt. Ötszáz dukátban állapították meg a váltságdíj összegét. Ez akkoriban egy földműves nyolc évi munkájának felelt meg.
Így öt tartalmas és keserves Algírban töltött évvel gazdagodott szerzőnk életrajza. Négyszer próbált megszökni. Egyszer sem járt sikerrel. Viszont azt tudjuk a visszaemlékezésekből, hogy a keresztény foglyokkal amúgy sem bántak kesztyűs kézzel, és minden szökési kísérletet nagyon komolyan megbüntettek, amely büntetés jobbára fájdalmas halállal végződött. Cervantes ezzel szemben négyszer is próbálkozhatott és egyszer sem halt! Ez a tény komoly fejtörést okoz a spanyol filológiának, és hajmeresztő spekulációk születtek, hogy miért maradhatott életben a Don Quijote szerzője. Ami bizonyos, kedves írónkat ötszáz escudóért Haszán basa (velencei származású renegát) vette meg Dalí Mamítól (görög származású renegát).
Haszán basáról a már említett regényben olvashatunk. Az első rész harminckilencedik és negyvenedik fejezetében egy egykori Algírban raboskodó katona visszaemlékezéseit találjuk, aki részletesen leírja a keresztény foglyok helyzetét, akiket egykori, már nem használatos fürdőkben láncra verten tartottak, éheztettek és a legkisebb kihágásért botütéssel büntettek. A büntetések osztogatásában és a kegyetlenkedésekben a már említett Haszán jeleskedett a leginkább, aki egyedül csak egy de Saavedra nevű fogollyal bánt elnézően – meséli a regény szereplője. Azt ő sem mondja meg, hogy miért ilyen elnéző vele Haszán, így aztán ötlethiányos, de annál fantáziadúsabb klasszika-filológusok a következő három okot okumulálták ki: Cervantes hitehagyott lett, illetve Cervantes Haszán szeretője volt vagy esetleg: Cervantes hitehagyottan volt Haszán szeretője. Persze okkal merülhet fel egy sokkal prózaibb körülmény is: a gonosz fogva tartók elsősorban mégis üzletemberek voltak, és ha levágják kedves írónk néhány testrészét, az jelentős árcsökkenéshez vezetett volna.
Antonio de Sosa Topographía e historia general del Argel című műve részletesen beszámol Algír mindennapjairól. Ő a fogságban Cervantes barátja. Az egykori Ágoston rendi szerzetes, aki azzal vonta magára II. Fülöp spanyol király haragját, aki eleinte mindenképpen ki akarta őt váltani a fogságból, hogy kiderült róla: otthagyta az egyházat és még családot is alapított. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy de Sosa nem a kalózokra haragszik a legjobban – azt mindenképpen látni kell, hogy a szibériai hadifogság és az algíri rabszolgaság között a legfőbb különbséget a klíma jelenti –, hanem a renegátokra. Azok a legrosszabbak, nem egészen meglepő módon, hiszen nekik kell a legjobban bizonyítani. Ők meg bizonyítottak. Antonio de Sosa szerint mindenféle náció képviselői jeleskedtek a „hivatészakmai törökségben” (turcos de profesión): skótok, dánok, csehek, magyarok (Cayde Xafer, renegado Ungaro) stb., sőt – de Sosa szerint még indiánok is voltak. Az Oszmán Birodalom diszkrét felügyelete miatt janicsárok tanyáztak a városban. Róluk és szokásaikról nagyon részletesen ír de Sosa. Ismerve a törökök janicsártoborzó szokásait, így már könnyebben érthető a magyarok kalózkarrierje Észak-Afrikában.
A XVI. és XVII. századi Spanyolország kedvelt műfaja a comedia de cautivos, ez nevéből is adódóan a muzulmán fogságba került keresztények viszontagságait állítja a középpontba. Cervantes több művében is felbukkan ez a téma: La española inglesa (novella), El amante liberal (novella), Los baños de Argel (comedia de cautivos), El trato de Argel (comedia de cautivos), El gallardo español (comedia de cautivos). Természetesen a regényekben is megjelenik a fogság motívuma. Egyes filológusok egyenesen odáig jutnak elragadtatásukban, hogy szerintük az algíri kaland nélkül Cervantes nem is lenne Cervantes. Nyilvánvalóan ez egy elég nehezen cáfolható állítás.
Sok homályos pont van Cervantes rabságban töltött időszakáról. Egy bizonyos, ahogyan azt Dzserba szigetének történetén keresztül láthattuk, a Földközi-tenger térsége egyáltalán nem volt egy unalmas hely a XVI. században. Az is egyértelmű: Homéroszt és Cervantest csak egy lépés választja el, azaz némi tengervíz és pár kósza évszázad. Ahogy az is világos, alig van különbség fikció és valóság között, és ezt ki tudhatná jobban, mint maga Don Quijote.