.svg)
Capitano
Eljátszottam a kék hortenziabokrot, hitt az isteni fémpénznek,
engedett a kasmír, a kölni,
a fehér napfény idólumának.
Reneszánsz komédiabeli kulcsfiguraként két héten át minden nap üzeneteket írtam, hogy kérdezősködésem
érdeklődésnek higgye. Úgy érezte, látják.
Istennek képzelte magát, ahogy a tizenévesek nagyja. Lektűröket vettem neki, néha elhívtam kávézni, idővel vacsorázni.
A születésnapján már nem köszöntöttem fel.
Nem tudott kizökkenteni fél évezredes szerepemből,
pusztán egy diákom – egyben harminchatodik életévem
január-, február-, március-, áprilisának bolondja – volt.
Médeia
Éjszaka égi kéz festi álmaik. Lélekszemükkel az ablakon át a jövőt látják,
beszélnek róla: a szárnyaikról, arról, hogyan szelik majd át
a végtelent.
Hittem röptükben,
abban, hogy távol maradnak a naptól, hogy bőrük puha marad,
hogy hívogathatom és csókolhatom még őket, de ívük oly szívszorító,
értük kell indulnom akkor is, ha majd
a sárkányfogatot, nem az anyát látják.
A Méhes György tehetségkutató pályázat megosztott III. helyezettje vers kategóriában, „senior” korcsoportban.
