.svg)
A roncsot eltakarították, és a féknyomok csak elvétve villantak fel az autók között. Mikor hajnalban láttam, a dubának feltűrődött az orra, mintha megcsonkították volna. A fény még tompa volt, a napot kitakarta valamelyik tömbház, és be lehetett látni az autó oldalsó ablakain; színültig volt tömve fémmel még az utastér is. Talán a töredezett szélvédő miatt, de mintha nem is lett volna benne senki. Egyszerűen nem fért volna már be oda ember.
Kisváros, de mégis az a benyomásom támadt, hogy ez valami kiállítás lehet, a múzeum nincs messze, vagy aktivizmus, ez a város fő kereszteződése, és azt a roncsot a rozsdából ítélve amúgy sem lehetett volna már beindítani.
Egy romhalmaz a város szívében teli sörösdobozokkal meg selejt alkatrészekkel, és tényleg mintha minden apró kis zugot kitöltöttek volna benne, túlságosan is tökéletes munka. Az újságok meg írhatnák, hogy a Földet céltalan szemétlerakóvá tesszük, hogy a technikai világból kiürül az ember, hogy a városaink élhetetlenné válnak stb.
Egy rendőr komótosan sétál oda, közben elkezdenek dudálni, meg gondolom, csendben kurvaanyázni, és távolabbról közeledik még egy ember, az ordít torkaszakadtából, basszameg és az Úristenit, hogy mit képzel az a beszari köcsög, hogy még ki se száll abból a szarból… a rendőr inkább rá figyel. A férfi mögött ott egy fekete autó, a bal hátsó ajtaja hiányzik.
Talán mégis inkább karambol.
Déltájban vetődök vissza a kereszteződéshez, de első pillantásra mintha semmi sem történt volna. Kellett néhány másodperc, mire észrevettem azt a néhány nőt. Ott álltak meg az átjáró közepén, jajveszékeltek és a fejüket fogták és könyörögtek az Istennek és üvöltöttek, ha valaki rájuk dudált, hogy ilyet nem lehet, hogy ilyet mégse; közben meg a gyerekeik egyre futkostak ki hozzájuk, akiket rögtön küldtek is vissza, veszélyes, de ők a világért sem mozdultak volna.
A félelmük rám is átragadt, reggel nem néztem meg az arcát, nem is lehetett látni, csak a rendőr mondta, hogy van ott valaki, és átfutott rajtam a hideg; inkább eljöttem onnan. De most megint kivert a víz. Meg kellett volna néznem az arcát. Lehetetlen, de talán mégis hozzám tartozhat. Próbáltam nyugtatni magam, valami hülye mondat duruzsolt a fülemben, hogy a dolgoknak megvan a rendje és az ideje, hogy mindennek célja van, már a reklámok is ezzel vannak teli, dehát azok a nők ezt pont leszarták, és odamentem én is, mondják már meg, ki halt meg.
Azelőtti nap anyámnál ebédeltem. Hamarabb érkeztem, mint ő, de ez viszonylag gyakori, több barátja van, mint nekem.
A hűtőben zöldségleves, egy heti adagot lefőz egyszerre, de minden más romlott vagy csak nagyon régi, a sütőmargarin narancssárga, a ketchuposüveg meg már tavaly is ott volt, pedig ha kinyitom, nincs szaga. A kenyeret nem találom. Nem tudom, miért főz rám, mindent utál, aminek köze van a konyhához, ha rá gondol, már ideges lesz, az evés is csak nyűg nála.
Egyedül lakik, de fizet a takarításért, ő többnyire csak a mosogatógépet pakolja be. Míg gyerek voltam, nem volt rá pénze, most is a cigi helyett engedi meg magának; nem tudom akkor, hogy bírhatta idegileg.
Mikor válni akartak, őt féltettem jobban, azt hittem, apám nélkül nem tudná megoldani, de még nem ismertem, hogy milyen lehet egyedül, inkább csak magamat képzelhettem a helyébe. Borzasztóan hasonlítok rá. Talán ezért akaszt ki minden mozdulata, még a hanglejtése is, pedig mindig eltervezem, hogy ma kedves leszek. Talán ő is.
A kaputelefon nem szólt, de hallom köhögni, pár emelet, és itt van. Gondoltam rá, hogy elmosogathatnék, de holnap vagy utána, úgyis jönnek takarítani. A levest legalább felrakom melegedni.
Ettél, kérdezi, mikor belép, és mondom, hogy most melegedik, ő meg a kabátját se veszi le, kezdi venni elő a tányérokat, a kanalat, a csípőst, a kenyeret; nem volt a helyén, a múlt héten vehette, nem látszik még rajta, de a szagán lassan már érződik a penész, nem veszi észre, egyszerűen csak nem fog kenyeret enni, mintha ma éppen nem kívánná, és pakol tovább, só, bors, az abroszt kifelejtette, de még ecetet is vesz elő, pedig a büdös életbe sose ettünk ecetet, valószínűleg ezt is még apa vehette, pedig annak is hány éve, és a cipőjéről a sárnyomokat hagy a csempén, a leves már forr, de ő még kihozza a felmosót, hogy feltörölje, és én már tudom, hogy ma megint kiállhatatlan leszek.
Talán ha lenne pénzünk, és vendéglőben ennénk, vagy legalább nem a konyhában, hanem a nappaliban, vagy ha egyáltalán nem is ennénk semmit, akkor talán normálisabbak lennénk. De nem próbáltuk még soha.
Leoltja a gázt, és nagyjából ekkor kezd el úgy nézni, mint a pszichológusok vagy a nyomozók a filmekben, gondolom, valami beszámolószerűséget várna, hogy mondanám el az életem.
Ma viszont rám se pillant. Meregetőkanalat vesz elő, és ahogy rakni kezdi a levest, már mondja is, hogy ő tényleg nem azért nézi azt a sorozatot, mert szeretné, vagy mert ne tudná, hogy mi lesz a vége, tudja ő persze, egyforma az összes, de higgyem már el, hogy Camal tényleg pont ugyanolyan, mint az apám, hogy egy hajszála sincsen, ami ne ugyanaz volna, még az őszek is, ott és annyi…
Az utóbbi hetekben egyre többször mesél róla, még képeket is keresett, és igaz, hogy gyerekkorukban semmi közük se volt egymáshoz, de ez csak még furcsábbá teszi, hogy ugyanoda érkeztek. Nézzem már meg, mert nem fogom elhinni, hogy ez nem lehet véletlen, én meg mondom, hogy megnézem, persze, csak mondaná meg, hogy ha nem véletlen, akkor mégis milyen értelme lehetne annak, ha két tökidegen ötvenes férfi, egy török szappanopera-színész megy egy erdélyi gyári munkás ugyanúgy néznek ki. Érdekes, sőt csodás, csak kérdezem, hogy mégis mi következhetne ebből.
Mert hogy miért kellene következnie ebből bárminek is, ez egy csoda, mondanám a helyében, vagy hogy nézzed meg, fiam, te is akár már ma és velem, de ő nem ezt mondja, hanem a szívemre köti, hogy ha időm lesz, belenézek, és egy kis fricskaként még odaveti, hogy Camal fia egy gyönyörű lányba lett szerelmes, ismeri ő az ilyet, ebből házasság lesz, én meg bólintok, és szerencsére vissza tudom tartani, hogy megkérdezzem, Camal nem csalja-e a feleségét, és rágom tovább a főtt petrezselymet, borsót meg zellert, és mondom magamban, hogy a méltatlankodás mellé néha nekem is illene főznöm valamit.
Csak a színek választották el őket. Camal barna volt, mint a vizes homok, apámnak hetekig kellett a napon hagynia magát, hogy a bőrtónusa megközelítse az övét. A haja feketéje pedig mélyebb és fényesebb, köze nem volt a barnához, mintha ő lett volna az igazibb. De ezt az idő meg az ősz hajszálak viszonylag korán megoldották. A fehér pontok kérlelhetetlenül bukkantak elő, mint a csillagok a kora esti égen, mígnem ugyanaz a szürkésfehér árnyalat világította ki a fejüket.
Az idő csak egyetlen különbségen nem tudott úrrá lenni, a szemük színén. Apámé sápadt zöld, fénytelen, szinte sárgás, Camalé meg határozott barna, mint mindenki másé, a tévé képernyője ebben tudott a legkevésbé eligazítani.
Sajnos nem láthattam a térdkalácsát, se a lábujjait, és sorolhatnám, hogy a farpofái ruganyosságát, a bokacsontját, a köldöke üregét, a nemi szervéről nem is beszélve, már az apáméra sem emlékszem, de az életemre mernék esküdni, talán még az anyáméra is, mert úgy sejtem, hogy a testük formái milliméterről milliméterre ugyanazok; és nem is a keskeny állú, golyószerű koponyájuk lepett meg a leginkább, ami miatt ha szemből nem is, de profilból bárki kiszúrná az apámat, hanem hogy Camalnak is ugyanolyan a kézfeje, vaskos és tömpe, mintha duzzadt volna, az ujjak végén pedig alig van köröm, mintha Isten nem is tenyérnek teremtette volna, hanem rögtön ökölnek.
Azzal kezdődött az egész, hogy szegény Camalt tönkretették. Elvették tőle a vagyonát, a cégét, még a feleségét és az ötéves kisfiát is. A féltestvére keverte bele egy üzletbe, bár nem kellett nagyon győzködnie, csak a neve és a pénze kellett az építkezésekhez, minden mást a testvére intézett, és Isten adta tehetség lehetett, mert borzalmasan jól tudott spórolni az alapanyagokon, és az első földrengés után, hogy az épületeik összerogytak és emberek sokaságát temették maguk alá, ő úgy tűnt el a pénzzel együtt, mint a kámfor. Camalt viszont bezárták, a felesége pedig a pár év múlva visszatérő testvérhez ment újból férjhez, akár egy archaikus dinasztiában.
A rendezők nagyon belenyúltak a jóba, a törökországi földrengések után pár héttel dobták piacra a sorozatot, de ettől eltekintve egy tipikus hősmese, Camal, miután becsületesen leüli, amit le kell, feláll a padlóról. Mindent elvettek tőle, de a tehetségét, a genetikáját, saját magát már nem, mintha ezt nem is lehetne elszakítani tőle. Újból sikeres vállalkozó lesz borzasztóan nagy vagyonnal és egyetlen céllal, hogy helyreállítsa a világ rendjét, hogy megbüntesse azokat, akik idejuttatták.
Furcsa, hogy anyámmal nem a színészt hasonlítjuk apámhoz, más sorozatokban, ahogy néztem, inkább mellékszereplő, hanem kizárólag Camalt, mintha létezne.
Mikor elindult, azt hitte, jó napja lesz. Este kezdte a pakolást, de a mozdulatai túl darabosak voltak. Dühös lett. A bőrét több helyen felhasította az alumínium, és végül engedett a fáradtságnak. Lefeküdt aludni, és hagyta a francba az egészet.
Éjszaka többször felriadt. Félt, hogy nem kel fel időben. Mindig csak az órát nézte meg – nullahúsz, egyharminc, kettőtíz, aztán egyre sűrűbben egészen fél ötig –, és rögtön próbált is visszaaludni, pihennie kell. Az álom meg, ami mindig kidobta magából, folytatódott, hogy pakol, de alig halad, mintha egy egész teherhajót kellene teletömnie, és ha bele merne gondolni, tudná, hogy tényleg legalább annyi kellene, hogy rendesen meg tudjanak élni, aztán indul, de hiába, mert elkésik, a gyárkaput zárva találja vagy elküldik, és felriad, majd újra és újra és újra.
Lehet, ha túl nagy ez a vállalkozás vagy a tétje, az idegei nem bírják, idejét sem tudja, mikor volt utoljára kemény a széklete.
De hajnalban, miután megküzdött a lomha és nehéz testével, a pohár csapvízzel, túlcukrozott kávéval, szál cigivel és az üres szelet kenyérrel, mintha nem is ő, hanem valami isteni sugallat vezette volna a kezeit, annyira pontosan, minden apró kis zugot kitöltve pakolta fel az alumíniumhulladékot, hogy a három fordulóra saccolt halmot kettőből is simán meg fogja majd tudni oldani. Számszerűsítve, merthogy ez érdekelte őt, négy liter motorinát, azaz 28 lej 52 banit és két-három óra plusz szabadidőt fog ez neki jelenteni forgalomtól függően.
Másnak talán még eszébe jutott volna a Tetris vagy a Lego, hogy mekkora király lehetne bennük, de az ő fejében csak a szomszéd raktárépület villant fel. Kicsi a pénz, de a gépek karban vannak tartva, hűvös van, és persze nyugdíj- meg betegbiztosítás. El is gondolkodott rajta, hogy talán így kellene hagynia az autót bemutatónak, mondhatni diploma helyett, hogy tessék, itt a két kezem, vigyed, ha kell, ezt nem lehet nem látni. És ettől a gondolattól kezdett igazán boldog lenni, az isteni kéz csak bemelegítés volt, most már alig bírt magával, mintha tényleg minden varázsütésre megoldódhatna, és talán kissé túl is hajtotta a szervezetét az öröm. Nyugtalan lett, figyelmetlen és kapkodott.
A gyerekek most keltek fel, kijöttek hozzá, a felesége meg bent szenvedett már harmadik napja; a menstruáció mindig kikészíti, azt mondja, a terhesség is jobb, a menopauza meg kibaszottul messze, de több gyereket nem akarnak, így is sok. A görcsöktől képtelen kiegyenesedni, enni alig eszik, a második nap fekvés után meg jön a migrén, mintha ökölbe szorulna az agya meg az összes izma, be is lázasodik és hányingere van. Nem mozdul az ágyból, csak a mellé rakott fazékba köpi azt a pár cseppnyi epét, amit ki tud préselni magából.
Ahogy benézett hozzá, megörült annak a megspórolt néhány órának, legalább enni tud adni a kölyköknek.
A legnagyobbik a maradék kupacból kivett egy hosszában felhasadt csövet, talán porszívó, vagy igazából bármi, rég nem fárasztja magát azzal, hogy célt találjon ennek a rakás szemétnek, szinte olyan hosszú volt, mint a gyerek. Rögtön kapcsolt is, hogy ennek nem lesz jó vége, és elvette tőle. Nem tudta elképzelni, hogyan törhetett el pont így.
Az autóba, úgy tűnt, már nem fér semmi, de megpróbálta, a kormánynak támaszkodva, az ülés fölött valahogy beledöfte abba a tökéletes halomba azt az utolsó szöget, majd visszaküldte a kölyköket, aludjanak, még korán van, és jobb is, ha távol tartják magukat ettől a rengeteg fémtől.
Beindította a motrot, de hirtelen nem tudta, hogy merre üsse le az indexet. Tényleg lenne értelme a raktárhoz menni? Életem legjobb munkája!
De mégiscsak szemét…
Hülyének néznének, sőt meg is büntetnének, hogy odaparkolok.
Hátranézett még egyszer, de már ő sem a töredezett formák hézagmentes egységét látta, hanem csak szemetet, és elindult jobbra, adja le az öntödébe kilaját egylej ötvenbe.
Egész havi melóm, hogy baszná meg! S mire megyek vele? Egyre csak dühöngött magában, és szívta a sörösdobozokból szivárgó sörszagot.
A rendőrség mellett fordult ki. Reménykedett, hogy nem lesz baj, ürügyet kaphattak volna bőven, ott a sörszag, az autót nemrég vette meg, nincs a nevén, nem is lesz, mert szart sem ér, idén a rozsda miatt már nem engedik át a műszakin, adhatja be a bontóba, és kereshet megint újat… de ahogy sorolta ezt a rakás szerencsétlenséget, egy pillanatra elnevette magát; a kereskedő, akitől vette, még magyarázta neki, miközben ő valami hülye kényszerből átnézte az autót, pedig semmi másra nem lett volna pénze, hogy nem éri meg új autót venni, ahogy kihoztad a szalonból, harminc-negyven százalékát már buktad is az árnak, ő meg akkor azon röhögött magában, hogy új autókról dumál neki ez a csávó, most meg azon, hogy öt hónap alatt ő hetven százalékot fog bukni ezen a roncson.
Talán mégis a raktárhoz kellett volna beparkolnia, gondolta, és egy kis öröm megint bizseregni kezdett a gyomrában, amikor jobbról hallotta, hogy irgalmatlanul felbőg egy motor. Nem látott semmit, még azt is hihette volna, hogy a sajátja, négyszer ha vezette eddig, idegen volt és félt tőle, a lábát rögtön elkapta a gázról, és ahogy fordította jobbra a fejét, s látta, hogy egy fekete autó kivág elé, már taposta is a féket. A teste előrebillent, az öv nem tartott semmit, csak a karjai a kormányon, de megállni már nem tudott, a fekete hátsó ajtajába csapódott be, és akkor már a karjai sem bírták tovább. Rápréselődött a kormányra. Hátulról megindult az a széthasadt porszívócső, és mintha csak egy isteni kéz vezette volna, olyan könnyedén találta meg a lapocka, a gerinc és a bordák között azt az icipici kis rést, ahol a legkisebb ellenállás nélkül fúródhatott bele a tüdőbe.
A rendőrök még a reggeli kávéjukat itták, nem siettek, nem volt akkora az ütközés, a másik még félrébb húzott az autóval, csak utána kezdett ordítani és anyázni, amit csak el lehet képzelni, az autókban a többiek meg áldották a szerencséjüket, hogy dekkolhatnak itt még fél órát, elkésnek, és szarul indul már megint ez a nap is.
Ő pedig nem kapott levegőt, csak tátogott, mint egy hal a homokban, és lassan megindult a vér az ajkai között.
Talán pár percig, ha tarthatott.
Anyám nem tudta, mihez kezdjen magával, mintha minden útban lenne. Nem mondta, miért, csak ismételgette, hogy ma estére ugye nincs programom, elmondta vagy tízszer vagy húszszor, minden második kanál levesre jutott egy felszólítás, hogy ma este ezt a részt most már tényleg nézzem meg, én meg csak bólogattam.
Fájna, ha tudnám, neki is eszébe jutott már, de én nem ilyen gyereket akarnék magamnak. Ennyit meg tényleg megtehetnék, annak is már hány éve, hogy utoljára itt aludtam.
Tíz perccel a kezdés előtt beültem a tévé elé, sört ittam, ő koffeinmentes kávét, vagy tízet megiszik naponta, eleinte kételkedtem, hogy tényleg koffeinmentes-e, de másképp már felrobbant volna a szíve. A reklám alatt, gyógyszer és kölcsön, azon gondolkodtam, hogy kellene egy kérdés, valami a sorozatról, hogy Camalé-e vajon a gyerek, vagy Rashdia apja bele fog-e halni a balesetbe, valami, amiből kiderül, hogy én most nem szívességből vagyok itt, hogy láttam minden egyes részt, hogy még törökül is elkezdtem tanulni, hogy Camalt is én szúrtam ki hamarabb, anyám nem is néz tévét, én kezdtem el mondani neki, hogy ne csak gubbasszon egyedül a sötétben, pedig fogalmam sem volt, hogy mit csinál esténként, s mondtam, hogy nézzen inkább valamit, hogy ezen a csatornán egész jó dolgok vannak, legalábbis hallomásból így tudom.
Rögtön rá is kérdezhetnék a dublőrre, az előzetesben azt mondták, hogy két Camal fog felbukkanni a következő részben, meg valószínűleg valami halál is lesz, elvégre évadzáró epizód, hogy szerinte hogyan oldják meg ezt a kettősséget, duplán forgatnak és majd a keverésénél összehozzák, vagy tényleg keresnek egy hasonmást…
Például az apámat…
Én nem tudtam megtalálni, de nekik biztosan könnyen menne.
Kérdezhetném, de nem jön ki hang a torkomon, és már kezdődik, a főcímdaltól ő mintha ellazulna, de én ott érzem a gombócot a nyelőcsövemben, és mintha hűvösebb is lenne.
Hozzásimulok a vállához, és megszorítom a kezét, hogy tessék, itt vagyok, egy rakás szerencsétlenség.
Az első snitten hajnal van meg egy palota. Camal a hátsó ajtón megy be, valamikor az övé volt, és a kádból kilépve talál rá Rashdiára. Ő fekete makulátlan öltönyben van, a nő rövid fehér törülközőben.
A jelenetben alig van néhány szó, mint köztünk anyámmal, csak minket nem a szenvedély ragad el. Értem, hogy bele kell férjenek harminc percbe, de mégis furcsa, hogy tizenöt év távollét után ilyen könnyedén tudna egymásra hangolódni két test, hogy tényleg ne lenne semmilyen hiba vagy félszegség az érintésekben.
Közben nézem anyám arcát, hogy vajon beleképzeli-e magát Rashdia helyébe, megeleveníti-e benne a szerelmet vagy a dühöt, vagy bármit apámból. De nem látszik rajta semmi.
Talán közel sem hatja meg annyira, mint engem.
Egyáltalán gondol ő még az apámra? Miért volt ideges egész este? Én feszélyezem ennyire?
Camal a jelenet végén annyit mond, hogy estére legyenek készen, és csak a legfontosabbakat pakolják be, ezután pedig már egy gettó közepén van, egy héttel korábban a felirat szerint. Ahogy kinyílik egy düledező ház ajtaja, egy molett nő arca tűnik fel, és mögötte, mintha tükörbe nézne, a férfi pontosan ugyanolyan, mint ő. Szinte kibukkan belőlem a kérdés, de a gégémnél elakad, és nézem tovább, hogy a két Camal beszélget, pénz, veszély, halál, Camalegy tekintete bátor és határozott, kissé lefele néz, Camalkettőé viszont félénkebb, ő nem lát a jövőbe, mégis hálás, a családja nem kell többé küszködjön.
Mielőtt Camalegy elmegy, egy pillanatnyi vágás erejéig még látni a félig nyitott ajtó mögött a nőt és egy 5-6 éves kisfiút, de rögtön vissza is térünk a jelenbe. A végén Rashdia anyja és férje Camal életére törnek, viszont az autóban nem ő ül, hanem a hasonmás. Egy hídon száguldanak, és az ütközés után átszakítják a korlátot, miközben a főszereplők az éjszaka leple alatt megmenekülnek.
Happyend, de azt nem értem, ha be tudták vágni azt a snittet a névtelen hasonmás névtelen fiáról és névtelen feleségéről, akkor itt a végén miért nem vágták be újra.
Tényleg ennyire mindegy lenne?
A stáblista alatti dalnak nem tudom a címét, de már túlságosan is hozzászoktam, mint egy esti meséhez, ő viszont nem várja meg, kikapcsolja a tévét, és mondja, ha kérnék még valamit, nézzek szét a konyhában, én meg kérdezem, hogy végre legyen megkérdezve, hogy szerinte apa volt-e a dublőr.
Pár pillanatra megakad, és az arcomat nézi, aztán elneveti magát, csak nem képzelem, hogy Németből vagy Svájcból vagy mit tudja ő, honnan, a török kebabosok elvitték őt színésznek. Az öntödét is azért hagyta ott, mert nyáron nem bírta a meleget; azzal felállt, és mondta, hogy neki még van egy kis dolga.
Leült az ablak mellé az íróasztalhoz, kinyitott egy határidőnaplót, és írni kezdett, én meg néztem tovább, és mondta, hogy igen, napló, én meg hirtelen idegennek éreztem magam. Lövésem sincs, hogy mit írhat bele. Gyerekkoromban nem engedte volna meg magának ezt a luxust, ezt a szabad félórát, a munka meg az otthoni feladatok nem is hagyták volna neki, csak néha egy-egy szál cigit.
Sokat képzelődtem azon, hogy apám hol lehet, mit csinálhat, milyen lehet egy átlagos napja, de abba nem gondoltam bele, hogy fogalmam sincs, anyám mit csinálhat egész nap. Mintha tényleg csak egydimenziós lett volna, ahol én vagyok ez az egyetlen dimenzió.
Nem akartam elolvasni, hogy mit ír, nem hiszem, hogy közöm lett volna hozzá, de megnyugtatott a tudat, hogy létezik, és kimentem kenni magamnak egy lekváros kenyeret.
Lefekvés előtt még kérdezte, hogy a kést és a tányért miért nem mostam el, én meg mondtam, hogy bocsi, de vendég vagyok, és hogy reggel már hajnalban megyek, az ágyneműt sem lesz időm bedobni a gépbe, ő meg nevetett, hogy persze, vendég.
Egy intenzív nap után mindig azt képzelem, az álmomban majd folytatódni fog, hogy megálmodom, hogy apám volt-e Camal dublőre, vagy legalább meghallom őt törökül beszélni. De semmi. Egy erdőről álmodtam és egy hegyi patakról, tudtam, hogy a közelben kell lennie egy kis településnek, oda akartam eljutni, de folyton eltévedtem a fák között, és mindig a pataknál kötöttem ki.
Fáradtan ébredtem. Anyám már lefőzött egy kávét, öt-hat óránál sosem alszik többet.
Egyébként egy vendég után még nem szoktam kimosni az ágyneműt, mondta a jóreggelt helyett, én meg mondtam, hogy helyes, csak vízpazarlás lenne, és kértem valami gyors reggelit; a kávét üresgyomorra nem tudom meginni.
Túl erős a fény… Hány óra lehet?
Hasogat a feje, nem is emeli a lábát, csak csúsztatja a szőnyegen, a fán, a betonon, egészen a küszöbig. Ne mozogjanak az izmai, ne mozogjon semmije, mert széthasad az agya, és akkor hánynia is kell majd. Az orvosok nem mondanak semmit, csak hogy sötétítse be a szobát, vegyen be egy fájdalomcsillapítót, és várja meg, míg vége lesz, nem mintha eddig nem ezt csinálta volna. Estére többnyire enyhül, télen szinte el is tűnik, csak ez a nyár ne lenne, még a gyerekek is itthon.
Az izmok még hagyján, a lüktetés úgy-ahogy kezelhető, ha nem mozdul, hosszú másodpercek alatt, de elsimul, viszont a fény, a fény az kegyetlen.
Gyűlöli a testét. Mikor már sírva mondja, a férje beviszi a zuhanyzóba, és langyos, enyhén ecetes vízzel mossa át a bőrét, míg bele nem alszik.
Négyből egy hét, az anyja azt mondta volna, hármat is illene elviselni, mert a legtöbbünknek négyet is muszáj. Basszák meg, vágná most vissza, de az anyja már halott, és abban sem biztos, hogy neki milyen lehetett ez az arány.
Néha arra gondol, jobb lenne-e, ha inkább a férje verné. Mintha muszáj lenne választani valamit; el is vigyorodik, hogy tényleg valami baj van a fejével, de folytatja a gondolatot. Manapság már ritka, hogy ágybanfekvőre verjék az embert, a foltok a bőrén meg hamar elmúlnának. A szégyentől talán tartana, de a mindennapi félelmet nem számolja bele, szerencsére nincs hozzászokva, az apja a gyerekekhez, főleg a lányhoz nem nyúlt, az az asszony dolga.
A férje erős, szikár alkat, de a negyedben ő a legerősebb nő, szex közben, mikor a férfi van felül, néha megérzi magában az erőt, hogy le tudná dobni magáról és a földhöz szorítani. Néha játékból meg is teszi, mert a maradék három hétben imádja a testét. Együtt gyűjtik és hordják a fémet, néha még fut is, mikor pedig a feszülő izmaira néz, elcsodálkozik, hogy alig van hatvan kiló, és mégis, mintha mindent kibírna, ami kívülről jön.
Aztán minden negyedik héten szétesik.
Meddig fog ez így menni?
Az ajtó árnyékából néz kifele, a tegnapi halom fele még ott van, a gyerekek egy-egy fémdarabbal játszanak, a szomszéd kölykök is, de nincs ereje ordítani, hogy takarodjon mindegyik haza.
Nézi őket, és arra gondol, hogy ha a férje verné, akkor vajon le tudna-e lépni. Rendben, hogy Isten verése elől nincs hova menni, esetleg meghalni, de innen lenne hova?
Nem jó ez a hét. A másik háromban nem szokott ilyeneken gondolkodni.
Hányat fordulhatott eddig? Túl erős a fény, alig tudja nyitva tartani a szemét. Nem mer kilépni, hogy megnézze, merre jár a nap, a telefonja meg nem tudja, hol van. Az asztalon semmi, a kölykök nem ettek még, pedig ilyenkor két fuvar között mindig kirak valamit.
Ordítanak. Reflexből hátrakapná a fejét, de tudja, ha megtenné, kétrét görnyedne a fájdalomtól, talán még hányna is. Lassan fordul hátra, és már érti, hogy a szomszéd nő őket ócsárolja, hogy mit keres itt ez a rakás fém, hogy ilyet nem lehet, hogy összevissza hasítják vele magukat, a kezüket, a torkukat, takarítsák el innen azonnal; és ahogy ezt hallja, benne is tudatosul, hogy ennek a halomnak nem szabadna itt lennie, hogy valóban túl erős a fény, hogy hiába nem hiszi, de már tényleg dél van.
A férje meg nincs sehol, és a kezdődő pániktól mintha enyhülnének a fájdalmai.
Munkából hazafele menet végig azon kattogott az agyam, hogy mégis milyen értelme lehet annak, hogy Camal és az apám ugyanúgy néznek ki.
Akkor láttam meg, hogy a hajnali balesetnek már nyoma sincs, és hogy egy nő őrjöng az átjáró közepén, két másik meg próbálja nyugtatni.
Ahogy feléjük tartottam, felvillant előttem a férfi vérző arca a törött szélvédő mögött; a rendőr mondata után láttam meg, addig azt hittem, senki sincs benne. Csak néhány folt látszódott az arcából meg a bal szeme. Nem tudtam eldönteni, hogy még él vagy már halott, de azt tudtam, hogy mindegy, mert onnan nem fogják tudni kiszedni.
Odaértem, és kérdeztem, hogy ki volt az, mire ő arcul ütött, és üvöltötte, hogy hol van.
A másik kettő lefogta, és inkább visszahúzódtam a járdáig. A többi bámészkodó közben a telefonját böngészte, már megjelentek az első cikkek az esetről, alatta meg a mocskoskodó kommentek, hogy bitang nagy gödröt kell majd ásni annak a cigónak, hogy roncsostul beférjen.
Nem tudtam levenni a szemem a nőről meg a fiúról, az tombolt, ez némán hallgatott, és már mellettük láttam a sorozat egyetlen hiteles képkockáját, hogy a résnyire nyitott ajtó mögött áll a nő meg a fiú, és akkor már nem érdekelt se Camal, se az apám, csak próbáltam felidézni, hogy anyával hol állhattunk, amikor mi maradtunk egyedül.
