Büszkeség

Ördög-Gyárfás Ágota: dog_lullaby.exe
(részlet)

A pirkadat vészesen közeledett, s az éj leple alatt lopakodó árny megszaporázta lépteit, óvakodva a talpa alatt settenkedő jégtől. Fedezékből fedezékbe lopakodott, de mégis úgy érezte, minden üvegtelen ablakból rosszakarók pillantanak reá. Hiú ábránd volt, se jó-, se rosszakarók nem húzódtak meg már az épületekben. A város halott volt.
Gázmaszkja az oldalán fityegett, de csak azért, hogy ha be kell vetnie a rendőrségről zsákmányolt könnygránátokat, akkor ő ne nyeljen belőlük. Milyen fura, hogy megannyi spekuláció és elmélet után nem nukleáris télbe, vegyi- vagy biológiai fegyverekbe pusztult bele a világ, hanem...
Zörrent valami. Megdermedt, s konyhakésből meg egy lapátnyélből készült lándzsáját maga elé tartotta. Szemét elernyesztette, hogy érzékenyebbé váljon a mozdulatra, s közben úgy fülelt, akár az éji vad. Pontosan két percet várt, aztán továbbsietett. Nem tudta eldönteni, hogy az égi, vagy a földi veszély a nagyobb, de egyikkel sem óhajtott találkozni.
Dühösen rótta meg magát, amiért soká időzött, s már a hajnali szürkület tiszta világában érkezett az árvaház udvarára. Nem lett volna szabad ekkora kockázatot vállalnia, de nem is várhat estig. Sietve megkereste a gondosan elrejtett csatornafedőt, és háromszor dobbantott rajta. Majd kétszer. Végül egyszer. Mocorgást hallott alóla.
– Nem félünk a farkastól. – mondta halkan.
Egy vasklappantyú csattanását hallva gyorsan felemelte a fedőt, és sietve lemászott. Mielőtt feje eltűnt, még egyszer alaposan körbenézett, de nyugtalan maradt. Odalenn nem csörgedezett szennyvíz, s nem volt bűz. Csend volt csak, hideg, és egy kisfiú, aki egy gázpalackkal működő lámpát szorongatott, és úgy nézett rá, mint a megváltóra.
– Üdvözlöm itthon, ezredes úr! – s ügyetlenül vigyázzba vágta magát.
Az ezredes végignézett a kóróvá száradt, kialvatlan, alig tízéves gyereken. Annyira vékony volt, kezében az égővel úgy festett, mint egy lámpavas, melyre ráhajítottak néhány rongyot.
– Jelentést, Péter közlegény.
– Uram, egy árva hangot nem hallottam. Az égőt sem égettem.
– Szép munka, közlegény. Kitartást, mindjárt jön a váltás.
– Köszönöm, uram.
Otthagyta a gyereket. Katona volt, sokat látott, de a látvány lyukat égetett a hátába. Különösen fájt neki, tudván, hogy fél a sötétben, mikor a takarékosságot figyelembe véve leoltotta a lámpát. Kezét a falhoz érintette és annak vonalát követve ment keresztül a csatornarendszeren. Büszkeség. Erre kell gondolnia. Büszke a kis katonáira. A sajnálat nem való katonaember szívébe, az nem ment meg senkit és nem teszi könnyebbé a temetést. Megérezte a füstszagot. Megállt és fülelt. Önkéntelenül elmosolyodott a mélységes csenden, ami fogadta. Továbbhaladt. A bal forduló után számolta a lépteit és a tizenkilencedik után ugrott, hogy elkerülje a csapdát. Hatalmas termete ellenére olyan halkan és puhán érkezett, mint egy macska. Egy rövid szakasz után már felfedezte a derengést, és halk suttogás szaladt elébe. Addig haladt, amíg nem kellett ordítania, hogy az őr meghallja:
– Fehérlófia nem akárki fia.
Válasz azonban nem érkezett, csak ijedt suttogás, szaladás nesze, és egy ijedt gyermekhang hadarta:
– De Fanyüvő sem kutya.
Az ezredes fürge léptekkel belépett a vederből kialakított kis tűzhely fénykörébe, elhaladva az őrizetlenül hagyott, rögzített, összetákolt számszeríj mellett. Széles arccsontjain úgy csüngött a megfakult, lerongyolódott bőr, mint egy rosszul kifeszített sátorlap, szemei alatt pedig megdagadt táskák ültek. Szeme azonban kohóból kiemelt acél volt, izzott, és ha valaha is kialszik belőle a láng, örök vázzá szilárdul majd jeléül az életben tanúsított hatalmasságnak, akár a partra vetett bálnák csontvázai.
A gyerek úgy remegett előtte, mint a kocsonya, szinte hallani lehetett zörgő csontjait. Nem mert felnézni az emberre, az pedig töretlenül bámulta a feje búbját.
– Uram, csak egy pillanatra hagytam el az őrhelyem...
Mikor nem kapott választ, halk pityergésbe kezdve folytatta:
– Mátyás a hibás, ő hívott oda, hogy...
A csend olyan mély volt, hogy bele lehetett zuhanni. A fénykörben álldogáló tucatnyi gyerek egy nyikkanást nem hallatott, de még csak félrenézni sem mert. A vétkes kölyök csak állt ott és rázkódott a sírástól, de több kifogást nem keresett. Az ezredes ugyanazzal a kemény arccal, de kissé meglágyult tartással térdelt le elé.
– Ödön, tudod mi jár annak, ki elhagyja az őrhelyét.
A gyerek csak bólogatott, mint szellő rázta, eltörni készülő száraz kóró.
– Viseld méltósággal a büntetésed.
Az elítélt lassú, imbolygó léptekkel indult el az egyik semmibe vesző járat fele, ahol a „magánzárka” helyezkedett el. Biztonságos hely volt, az őrposztokon belül, de megfosztotta ezeket az árvákat az egyetlen dologtól, aminek még örvendhettek. Egymástól.
A többiek egész addig nem mozdultak, míg a fiú el nem tűnt a sötétségben, de utána, mintha csak feloldozták volna valami bűbáj alól, megrohamozták a férfit. Nem zajongtak, de éhes szemeik beszédesebbek voltak bármilyen zsibongásnál.
– Mosakodjatok. Imádkozunk, aztán reggeli.
A lurkók egy tömegként rohantak a víztartályhoz, belőle jeget törtek, s az olvasztóedényt a tűzre rakták. Kedvük igencsak rózsássá kerekedett a reggeli hallatán. Az ezredesnek elszorult a szíve. Két napja egy falat sem jutott senkinek, s most sem épp fejedelmi lakomával szolgál. Ha egy szelet húst szerezne...
Hetvenkét napja érkezett a városba, teljesen felkészületlenül, Csaba testvér meghívására, előadást tartani az árvaházba. Maga is meglepődött, hogy katonaként egy szerzetes kérte fel, beszéljen arról, hogyan kell emberként élni. Tán sejtett valamit az a csuhás? S ha igen? Mit ért el? Megérkezett, s ahelyett, hogy elmondhatta volna, hogyan kell emberként élni, most megmutathatja, hogyan kell patkányként meghalni. Dühösen szorította ökölbe a kezét. Nem! Emberként meghalni! Éhesen, megrettenve, megremegve, a szenvedéstől csontig marva, de méltósággal meghalni! S ezek a szerencsétlen árvák derekabbul tűrték sorsuk, mint sok katonája a halálnak völgyében.
Belső vívódását a csendben rászegeződő pillantások szakították meg. Végignézett gyermekein. Heten álltak, beesett, fáradt, reményteljes szemekkel. Egy a magánzárkában. Négy szolgálatban. Tizenkét éhes száj. Tizenkét feneketlen lyuk, s mindössze néhány, sovány morzsa.
– Gyertek, üljetek a tűz köré, nehogy megfázzatok.
Néhány asztallábat és egyéb hulla­dékfát hajított a kialvófélben levő parázsra. Ritka alkalom volt az ekkora fényűzés, hogy meleg és étel egyszerre kényeztesse őket. Az ezredes jeget hozott és egy nagy lábosban olvasztani kezdte. A gyerekek összesúgtak, találgatni kezdték, hogy mi lapulhat a táskában, de nyomban elhallgattak, amikor a mély hangú katona imádkozni kezdett.
– Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy... – kezdte, de meggondolta magát. – Szerető Atyánk. Kérünk Téged, pillants le ránk eme nehéz időkben, s töltsd meg szívünk beléd vetett hittel, reménnyel. Kérünk Téged, áldd meg ezt a sorsközösséget, s tartsd meg szívünkben a lángot, hogy ne lankadjunk a dicséretedben. Kérünk téged, Mennyei Atyánk, tartsd féken a félelmet és a széthúzást, és sorainktól messze űzd. Ámen.
– Ámen. – motyogták a gyerekek, de szemük le nem vették róla. Csüngtek a kezén, ahogy belenyúlt a nyűtt hátizsákba, s előhúzott három filteres teát. Többen felnevettek örömükben, hogy egy meleg, ízes italhoz jutnak, s szétszéledtek, hogy csészéiket előkerítsék.
Mindenkinek kimérte a teáját és öt adagot félrerakott a távollevőknek. Magának nem töltött, helyette felkelt és újabb adag jeget rakott oda olvadni. A hangulat a tetőfokára hágott, ahogy spekulálni kezdtek a reggeli mibenléte felől. Meleg ital és meleg reggeli. Többen elsírták maguk, mikor az ezredes elővett a hátizsákjából egy negyed kilogrammos, bontatlan puliszkalisztet, a forró vízbe öntötte és kavargatni kezdte. A korgó gyomrok kánonban zengettek, mégsem látta ilyen boldognak őket már nagyon rég. Az egyik, tizenkét éves forma gyerek azonban igencsak hallgatag maradt.
– Mi bántja, Mihály közlegény? – kérdezte.
– Ezredes úr. – nézett fel rá. – Az Isten megsegíti azokat, kik imádkoznak hozzá, igaz?
– Így igaz. – bólintott hamis mosollyal.
– Akkor miért nem imádkozunk azért, hogy elmenjenek a szörnyek?
Csend támadt. A többiek is elgondolkodtak a kérdésen, s mindannyian kérdőn néztek gyámjukra.
– Azért, Mihály közlegény, mert a világ felett nem Isten rendelkezik. Az ő királysága a szívekben van. Onnan munkálkodik.
– De hát nem mindenható? – fakadt ki a fiú könnyes szemekkel. – Miért hagyja, hogy egyik királysága a másik után szűnjön meg dobogni?
Mit mondhatott volna egy olyan fiúnak, ki alig több, mint egy hónapja temette el a testvérét, ki egész életében mellette állt? Ezért semmit sem szólt, csak tányérért nyújtotta a kezét, s elkezdett ökölnyi adagokat kimérni. A fiú nem szólt többet, csak könnyeivel sózva ette puliszkáját.
A föld alatt élve, fény nélkül nehéz volt napirendhez tartani a kölyköket. Reggel tíz órakor volt a takarodó és este hatkor az ébresztő. Megcserélte a ciklust, hogy akkor legyenek ébren, mikor ő nincs jelen. Több esélyük van a menekülésre, ha megtámadják őket.
Csak az őrök és az ezredes nem aludtak. Míg a gyerekek a tőlük telhető legnagyobb figyelemmel füleltek az esetleges betolakodókra utaló jelekre, az öreg katona feladatai megszámlálhatatlanul sokasodtak. Járatokat torlaszolt el törmelékkel, csapdákat fektetett le és tartott karban, eszközöket, fegyvereket készített, térkép fölé görnyedt, tervezve a következő estéjét. Olykor a reggeli, avagy esti áhítat és időnkénti reggeli, avagy vacsora után aludt másfél órát. Már egy ideje csak áhítat volt.
Mielőtt elindult volna, sorakozót rendelt. Fájt neki, de a sovány kis arcok, kik számítottak rá, ők voltak az eledele és pihenése. Mert az akarat mozgatja a testet, minden más csak közvetítő. S büszke volt a fiaira, kik minden nehézség ellenére álltak, dülöngélve, szédelegve, de kötelességtudóan, hogy bármelyik zászlóalja példát vehetett volna róluk.
Kijelölte az őröket, a szolgálatos tiszteket, tisztelgett, elindult.
A föld alatti katakombájuk meleg, karácsonyi hangulatot árasztott a felszín jeges, kihalt mozdulatlanságához képest. Mielőtt kimászott volna a kanálison keresztül két percig pásztázta a környéket, csak a fejét kidugva. Nem észlelt semmit, úgyhogy fürgén kimászott, az őr bereteszelte utána a fedőt. Nem volt vesztenivaló ideje, a mai célpont messze volt és több nyílt terepen vezetett keresztül. Elindult.
Emlékezett a régi időkre, mikor még fiatal volt és vakmerő. Mesterlövészként hogyan edzette magát magányosan a hegyekben. Étel és víz nélkül tűnt el egy hétre, s minden napra megvolt a feladata. Egyszer tizenhat órát feküdt egy hegyi patakban mozdulatlan, csak a feje és a puskája lógott ki álcázó hálóval letakarva. Teste egy fertály óra alatt elzsibbadt és nem fázott. De ez a hideg nem zsibbaszt, csak emészt és hasogat.
Egy másik alkalommal háromhetes böjtöt tartott, miközben a katonáival a hegyekben voltak gyakorlatozni. Csak vizet ivott, semmi mást. Húsz kilogrammot fogyott. Már nem fogy hetek óta. Nincs amiből.
A jobb veséje felett csúnya forradások dudorodtak. Nem golyónyom volt, hanem a vállon átvetett puska lassú ostroma, mely úgy vájt ki belőle, ahogy a gyengéd hullám a sziklából. A hetek óta le nem vetett ruhák, alsó, a zokni s a bakancs már bizonyára sokkal szörnyűbb károkat okoztak.
De mindezek nem zavarták. Nem különbözött ez a helyzet a többitől, nem volt másabb ez az erőpróba a többinél. Vagy végigcsinálja, vagy elesik katona módjára, ahogy kell. Ez sem emésztette. Nem gondolt a halálra. A folyamatos fájdalom, az elkeseredett küzdelem a végkimerültség ellen és a megfeszített figyelem a jelenben tartotta, nem létezett semmi más a számára, csak a pillanat és a feladat, minek elvégzésére indult. Még a családjára sem gondolt, akik kitudja hol élnek, ha fel nem falta őket valamilyen szörnyeteg, meg nem becstelenítették és ölték őket a martalócok. A pillanatban neki egy más családja volt, a Gondviselés őt egy másik család védelmére jelölte ki. Mindössze imáiban kérte, hogy jelöljön felesége és három gyermeke számára illő védelmet, ha őt elszólította.
Aztán menekülésre gondolt, hogy szerez egy működő járművet. Végül az egyik tömbház tetejéről látta, mi történt azokkal a szerencsétlenekkel, akik megpróbáltak kihajtani a városból egy működő terepjáróval... egy férfi volt és egy nő. Hallotta a sikításaikat, ahogy a fenevad játszott az ételével. Megértette, hogy ez az utolsó védállásuk. S ha azok a szárnyas ördögök nem lettek volna elegendők...
Ezek a farkasok nem vonyítottak, távolról figyelmeztetve áldozataikat, időt hagyva, hogy jól bepácolja őket a félelem. Az ezredes már figyelte őket, kiismerte szokásaikat. A zsákmány háta mögött mutatkoznak néhányan, míg három kisebb csapat bekeríti oldalról és elölről. Egyszerű és hatékony stratégia. Fogalma sem volt, honnan jöttek a farkasok, vagy hogy közük van-e a garabonciásokhoz, de mindenesetre megnehezítették a mindennapjait. Miközben a háta mögött felsejlett villogó szempárokat figyelte, menekülő útvonal után nézett. Épp a nyílt főutcán haladt, akármelyik ajtón rohan be, kelepcébe zárja magát.
Egy pillanat alatt körvonalazódott a terv, s már jó hangosan be is csapta maga mögött a bedeszkázott ablakú helyiség nyitott ajtaját. Nem volt rajta zár, régen betörték. Egy perc sem telt el, a farkasok kezdtek begyűlni a kifosztott turkálóba. Üres volt teljesen. Minden rongyot elhordtak takarónak, kapcának, a vállfákból, állványokból készítettek valamit, a pultokat eltüzelték, mégis, a hatalmas embernek mintha nyoma veszett volna. Nyolc farkas keringett az egyszobás helyiségben, szimatoltak eszelősen. Kétségtelen érezték az emberszagot, de látni nem látták sehol.
Biztosítótű koppant és a könnygázgránát ontani kezdte magából a felhőt. Az ezredes gázmaszkosan leugrott az ajtó tetejéről és becsapta. A szoba másodpercek alatt vastag homályba borult, s a farkasok prüszköltek, vonítottak, hunyorogtak, teljesen elvesztették látásuk, szaglásuk. Az egyik fenevad fájdalmasat nyüszített, s mire a falka kikeveredett a gázból, zsákmányuk eltűnt, az egyik társukkal együtt.


Solymár András 1992-ben született Szovátán. A kolozsvári BBTE pszichológia szakán tanult, jelenleg pszichológusként dolgozik Kolozsváron. 2016 óta publikál prózát.