„Bűnök hozzák világra az erényt”

Falusi Márton: Halálos szótövek kertje. Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2017.

Falusi Márton Halálos szótövek kertje című legújabb kötetét olvasva Gadamer Paul Celanról írt könyvének kérdése idéződhet fel bennünk: Wer bin ich und wer bist du? [Ki vagyok én, és ki vagy te?], illetve a témáról íródó Derrida-esszé, melynek szempontrendszere szintén illeszkedhet a kötet tematikájához. Derrida a névelőkből és névmásokból kiindulóan jut el az önmeghatározás témájához; Falusi Márton a szótövek erejét játssza ki, amint jelzi ezt a címadó vers is. De a kötet nemcsak a fő tematika mentén teremt kapcsolatot a fenti szövegekkel. Visszaköszön Derrida esszéjének alcíme is: a művek szintén „félbeszakítatlan párbeszédet” folytatnak két végtelen között. A versek beszélőjét azonban nem is maga a kérdés foglalkoztatja igazán, inkább megfogalmazásának helye: leginkább arra kíváncsi, hogy ezek a lényegi kérdések milyen léthelyzetek kapcsán fogalmazódnak meg. A város, a lakótelepi lakás, az albérlet, a munkahely színterein keresztül néz szembe a dilemmával, miként határozhatjuk meg magunkat másban, valamint mivé lehetünk a másik nélkül.
Az önmeghatározás kudarca, illetve a válaszlehetőségek sokféle formát öltenek, a tanúskodás, a tagadás vagy az útkeresés lehetőségében találjuk meg őket. A kereső alak képe önazonos marad, „az elvált férfié”, aki a többé-kevésbé veszteségélményből jut el oda, hogy a nőalakok, a „törlendő szerelmek” emlékéből összerakja, megmintázza a valamikorit.
A kötetben szereplő történelmi utalások is erre az alapélményre utalnak vissza. Ilyen a Tamási Áron születésének 120. évfordulójára írt vers (Ábel a Hegyvidéken), amit az értékek átértékelésének megtapasztalásához társuló irónia formál emlékezetessé. A terek átrendeződése szintén erre a szempontváltásra ad rálátást, a veszteséget a megmunkáltság, illetve a gondolatiság igénye teljesíti ki.
Az élet a kapcsolatok látványszerű botlásaiból, rossz döntésekből, az önbecsapások helyszíneiből, az újfajta értékrenddel történő azonosulási kísérletekből, a viszonyok újraértelmezéséből áll össze. Ezt a tapasztalatot írja újra a nagymamához írt nekrológ, amelyben megindító a „minden egész eltörött” élménye: „Összeillesztjük a dühből földhöz/vágott hold cserépdarabkáit” (Angyal).
A vázolt élményegyüttesből egyféle erotikus irodalom születik, filozófia a budoárban, amit a szentimentalizmus redukálása, az erotika felerősítése, a gyönyör jelenvalóvá tétele hitelesít. Ezért is állhat a halálos szó a főcímben, s ugyanígy a kert, az irodalom egyik legősibb toposza. Ahogy a kert szimbolikája kiüresedett, úgy nincs igazi vágy és igazi szerelem sem, az erotika helyett marad inkább a szexualitás, s az átfordítás lehetőségének reménye, a bűnöktől az erények felé.