Búcsú?

Gróh Gáspár

Búcsú?

Amikor azért nehéz megszólalni, mert túl sok elmondani való volna… És amikor búcsúzni kell, és minden szó kopott… És éppen a mindig az elmondhatatlannal küzdő Szilágyi Istvántól búcsúzva…

A legtöbben alighanem Szendi Ilka történetét olvasva találkoztunk vele először. A Kő hull… olyan remekmű volt, hogy nyomában azzal az áhítattal-tisztelettel gondoltam írójára, amivel Kosztolányira vagy Móricz Zsigmondra. És megtanultam azt az érzést, hogy mit jelent, amikor valaki úgy érzi: a Mester saruszíjának megoldása is kitüntetés. Aztán eltelt néhány évtized. Addigra már írtam róla, és találkoztam vele, de elakadt a lélegzetem, amikor megtudtam: portréfilmjéhez engem kért beszélgetőtársnak. Sose tudtam meg, miért, de az akkor együtt töltött napokban mindvégig éreztem, hogy nemcsak poétikáját határozzák meg titkai, hanem őt magát is: hogy van lényének egy olyan belső vára, ahova senkit sem akar beereszteni. Egy-egy pillanatban mégis be lehetett ide lesni, de ha megpróbáltam az ide rejtett kincsekről kérdezni, úgy tért ki, hogy azt kívülről nem lehetett észrevenni. Ilyen villanás volt, amikor Zilahon, a Wesselényi-szobor szomszédságában az artézi kút angyalai mellett egy enyhén ittas atyafi románul valami megjegyzést tett a stábra. Pista úgy vonta kérdőre, mint aki rögtön le is üti, ha el nem kotródik: ebben a nyugodtnak és fegyelmezettnek mutatkozó férfiúban robbanásra kész energia feszült.

A kalotaszentkirályi kertben, a zsendülő tavaszban arról kérdeztem, hogy tud-e ilyen környezetben dolgozni. „Itt? Fát vágni persze. De a természettel szemben olyan kicsik vagyunk, hogy fölösleges minden szó – hogyan is írhatnék? Otthon vagy a szerkesztőségben, ott igen.” Ez is az egyik volt a titkai közül. De azt mégis fájlalta, hogy nem írt (még) többet. „Úgy éltem, mint akinek több élete van, és majd még mindenre jut ideje. Aztán most látom, hogy nekem is csak egyetlen élet jutott.” Ezért fájt neki annyira, amikor rá kellett ébrednie: utolsó regényét már sosem tudja úgy végleges rendbe szerkeszteni, ahogyan szerette volna – és az számára is titok marad…

‍