Borsodi L. László versei

Ha nem ragyog

(zsoltárparafrázis 4.)

Egész nap téged kerestelek,

de nem találtam rád az utca zajában,

a boltok polcai között ténferegve,

sem a kiszolgálónők mosolyában.

Kerestelek, s nem leltem rád

a szaladgáló gyerekek zsivajában,

ahogy repülnek a hintájukban,

vagy visítva suhannak a csúszdán.

Egész nap szorgosan figyeltem,

te vagy-e a szerelmes pár ölelésében,

s te szabod-e meg az öregasszony

lépteinek egyre tétovább ritmusát.

Kerestelek a meg-meglebbenő fűszálakon,

s néztem, te simogatod-e a sírokat,

átöleled-e a hazatérőket, az úton maradtakat,

súgsz-e valamit annak, ki örökre bánatos.

És eljött, végre itt az este, ágyam megvetve.

Csend van. Várlak, de ma már nem kutatlak.

Hagyom, hogy ennem, innom adj, betakarj,

s te engedd álmodnom: mindenben Te vagy.

Szótlan, üres

(zsoltárparafrázis 3.)

Kiengednélek magam előtt az ajtón,

a folyosón némán követnélek,

ha szembejönnél, vígan köszönnék.

Ha lenne időd rám, és leülnél velem,

türelmesen végighallgatnám szavaidat,

mondataid ívét magamban rögzíteném,

örökre megjegyezném arcod rezzenését,

szemed színén évekre elpihennék.

Engedném, ha néha boldog vagyok,

te is örülj velem, s titkaimat felfedném neked.

Ha bántanak, hagynám, hogy vigasztalj:

megölelj, velem sírj hangosan, végül betakarj.

Ha ébrednék, s te újra nem lennél sehol,

tudnám, hogy itt voltál egészen, s hiába

menekülsz, magamra hagyva is tied vagyok.

Szótlan lennék, engedékeny, üres. Mennék

utánad. Míg a parti sávban hiányod felragyog.

Szerda, csütörtök, telik

(zsoltárparafrázis 51.)

Nincs okod megbocsátani, még egyszer végignézni,

ahogy tegnap, tegnapelőtt, vagy ahogy egy éve kezdődött,

hogy elmagyarázd, amit már szótagonként tudok én is,

nem látod értelmét, nem hiszed el, hogy mégis más lesz,

belátod, elvárásaidnak mindig a fordítottja türemkedik elő,

hogy jó szó, bölcsesség, intelem, fejsimogatás mit sem ér,

s mivel tudod, hogy szavaim elégtelenek a jóvátételre,

nincs mód számot adnom a bennem hömpölygő mocsárról,

nem tudom még jelét sem adni, miért hallgatok, mit bánok,

hogyan remélem tőled magamat, hogy visszatérjek hozzád,

vagy végeérhetetlen zokogásban beismerjem, bizony, a játszma

vesztésre áll, nem tudok szembenézni tükör által homályosan,

és nem lehet megszökni innen, mi több, nincs ahová,

hát maradnak a házak, az utcák, a fákat fújja a szél, az ég beton-

szürke, és minden olyan sivár, már nem lüktet semmi bennem,

szerda van, csütörtök, lényegtelen. Telik, hogy teljen. Ennyi.

Te fordítsd el arcodat, már az is elég, ha rólam megfeledkezel.

Pusztulásig

(zsoltárparafrázis 58., 61.)

„az éjszakák sarában eltemetve,

hallod a némaságomat?”

(Pilinszky János)

Ha kiáltok, halld meg, ha szólítlak,

válaszolj, s hallgass végig türelmesen,

de ha nem akarok mondani semmit,

ne kérdezd, meddig még, miért nem!

Ha már a barátok mind szétpörögtek,

küldj látszatra adó, sunyi ellenséget,

és hagyd uralkodni a süketeket, bénákat,

akik nem ismerik fel a kígyóbűvölőt!

És ha nem találnék rá az atyai házra,

ne engedj magas sziklára másznom,

adj napra napot, majd csendes őszt,

adj betűt, szót – formát a pusztulásnak!

‍