Born to Die in Berlin

Anca Bodea munkája.
Berlin felett kék és derűs volt az ég, legalábbis ilyennek látszott a Checkpoint Charlie szomszédságából, ahol Jürgen Grohl várta, hogy végre a város fölé emelkedhessék.
Tizennyolcadmagával állt a felszállóhely köré húzott kordon belső oldalán, ő, aztán hat, Baden-Württembergre jellemző akcentust beszélő turista, valamint tizenegy iskoláskorú gyerkőc és a tanáruk, akik valami, nyomokban a németre is emlékeztető nyelven diskuráltak, amelyről Jürgen nem tudta eldönteni, hogy svéd, dán, norvég vagy éppen izlandi-e. Igaz, nem is nagyon akarta. Jürgent ugyanis szemlátomást nem túlzottan érdekelték az utastársai, sőt, olybá tűnhetett, az attrakció sem, amelynek éppen a részesévé lenni készült. Jürgen nem a magasba fordította tekintetét, ahonnan a százötven méter hosszú pányvával megzabolázott városnéző ballon ereszkedett feléjük, hogy miután utasait ismét a földre tette, őket fogadja majd a kosarába. Jürgen ehelyett inkább egyre csak a háta mögé pillangatott, ahol a Kelet- és Nyugat-Berlin közötti egykori katonai ellenőrzőállomás állt.
Az alapos szemlélő Jürgen tekintetét követve hamar rádöbbenhetett volna, hogy a férfiú figyelmét nem igazán maga a Checkpoint Charlie kötötte le a fehér deszkákból összetákolt őrbódéval, az amerikai és a szovjet felügyeletű szektorok határát jelző táblákkal, valamint a látogatásukat szelfiken megörökíteni vágyó turistákkal és a kedvükért korabeli egyenruhában pózoló álhatárőrökkel. Jürgent nem a múlt idegenforgalmi látványossággá átlényegített rekvizítumai, hanem inkább a hely jelene érdekelte, turistástul, idegenvezetőstül, a kelet-berlini gyalogosátkelők fényeit idéző Ampelmann-táblácskákat és tenyérnyi Trabantocskákat kínáló szuvenírboltostul.
Jürgen ugyanis a Checkpoint Charlie múltját első kézből ismerte. Negyven évvel korábban akár hetente többször is elsétált a Friedrichstraßéhoz, hogy háztömbnyi távolságból vessen néhány röpke, az érdeklődés legcsekélyebb jeleit is palástolni próbáló pillantást az őrbódé felé, mintha csak a környékbeli lakosok egyike volna, aki nap mint nap rutinszerűen elhalad az ellenőrzőpont mellett. Közelebb sohasem merészkedett. Túlságosan elevenen éltek benne azok a képek, amelyek apja elbeszélése alapján jelentek meg képzeletében a tizennyolc éves kőművessegédről, aki, pár héttel azelőtt, hogy ő először a vállára vette volna az iskolatáskát, kínok kínja között vérzett halálra az ellenőrzőpont szomszédságában a szögesdrótba gabalyodva, miután elkaszálta egy keletnémet géppisztoly-sorozat, és egyetlen oldal katonáinak sem volt mersze a saját területére menekíteni az agóniájában segítségért rimánkodó fiatalembert. Eleinte emiatt tartotta mindig a biztonságosnak ítélt távolságot a határőrbódétól. Később pedig, amikor már azt tervezgette, a legkevésbé sem hiányzott neki, hogy ráállítsanak valakit, csak azért, mert rosszkor, rossz helyen jár, és gyanúsnak találtatik egy rutinigazoltatás során.
Azonban most turisták grasszáltak ott, ahol negyven évvel korábban géppisztolyos katonák, szögesdrótot pedig már díszletként sem lehetett látni – megsérülhetnének a városnézők, gondolta Jürgen –, és a Peter Fechter emlékére állított emlékoszlopon is jelentéktelenségbe sápasztották az „...er wollte nur die Freiheit” feliratot a környék gyorséttermeinek és kávézóinak fényreklámjai.
Snackpoint Charlie, suttogta maga elé egy halvány mosollyal Jürgen, aztán oldalvást lépve utat engedett az egyik kisfiúnak, aki megállt néhány fotót készíteni okostelefonjával az ereszkedő ballonról, és most előresietett, hogy felzárkózzék az iskoláscsoporthoz.

* * *

Tévedne, aki azt hinné, Jürgenből azért nem volt képes a lelkesedés legkisebb jelét sem kiváltani a feléje ereszkedő hőlégballon, mert annyira lefoglalta figyelmét a jelenkori és a negyven évvel korábbi Checkpoint Charlie különbségeinek számbavétele. Mindebben még annak a tramadol injekciónak a hatása is elhanyagolható volt, amelyet kevéssel korábban a Schützenstraße egyik kávézójának a vécéjében volt kénytelen applikálni. Jürgen Grohl érdektelenségének oka egyszerűen abban rejlett, hogy a férfi mindent tudott a hőlégballonokról.
Jürgen azóta rajongott a léggömbökért, hogy hét éves korában a kezébe került Jules Verne Öt hét léghajón című regényének 1937-es, a berlini Weichart Verlag gondozásában megjelent kiadása. A könyv fedelén, a Fünf Wochen im Ballon cím szomszédságában kövér léggömb emelkedett a magasba, a kosárból pedig egy kötél ereszkedett alá, amelynek a végét egy elefánt fogta az ormányával, mintha éppen minden erejét latba vetve próbálná a forró afrikai föld közelében tartani a felfújható ballon utasait. Mire a kis Jürgen a regény utolsó oldalára ért, véglegesen eldőlt, hogy ha életében nem is feltétlenül, de álmaiban mindenképp főszerephez jutnak majd a léghajók – feltéve, hogy a későbbiekben nem növi ki irántuk táplált vonzalmát.
Nem nőtte ki, sőt: kemény munkával, sok-sok tanulással elérte, hogy életében és álmaiban is ugyanazé legyen a főszerep. Már kisdiákként mindent tudott a kínai repülő lámpások működéséről, és amikor a vele egykorúak még a Pitagorasz-tétellel küzdöttek, ő kívülről fújta az aeronautika alaptörvényeit. Az iskolában kisebb botrányhoz vezetett, amikor történelem órán a táblához szólították, hogy az Egyesült Királyság elleni légihadjáratból feleljen, mígnem végül sikerült meggyőznie az igazgatót, hogy eksztatikus lelkesedése nem egyébből, mint a britek által bevetett léggömbzár iránti rajongásából fakad. Mire az általános iskolából elballagott, már mindent tudott a felhajtó erőről, a ballonon belüli és a külső hőmérséklet kölcsönhatásairól, a termikekről és a légköri viszonyokról. Elméleti tudását végül a gyakorlatba is sikerült átültetnie, amikor a gimnáziumi kémia laboratóriumból elcsent Bunsen-égőt, valamint egy strandlabdát is felhasználva megépítette és sikerrel röptette első, saját gyártású hőlégballonját.Hamarosan a környék lakói is hozzászoktak, hogy a Grohl fiút rendre színes plasztikdarabokkal, fa és alumínium alkatrészekkel, valamint különféle égőkkel és tartályokkal látják szorgoskodni a gangos ház udvarán, vagy pár percnyi sétára onnan, a domb tetején, amelyet a városrész újjáépítésekor emeltek a munkások, oda hordva a bombázások után visszamaradt törmeléket. Ha egy-egy vasárnap reggelen színes göngyöleggel a karjában látták a dombocska felé haladni, az arra sétálgató családok rendre a nyomába szegődtek, hogy gyermekeik is tanújává lehessenek a léghajóröptetésnek. Jürgen azt követően sem hagyott fel kedvelt időtöltésével, hogy 1977. júniusában, Stralsundben töltendő vakációjukra tartva, az ő szülei is ott vesztek a gyorsvonaton, amely a lebusi megállónál belerohant egy teherszerelvénybe. A huszonegy esztendősen elárvult fiatalember életében ezután mintha végképp a léggömbök iránti rajongás vette volna át a főszerepet, megosztozva az első helyen a fizika szakos egyetemi hallgató kötelezettségeivel.
Talán emiatt nem furcsállotta senki sem, amikor a tragikus balesetet követő 1978-as esztendő májusának első reggelén Jürgen Grohl felballagott a Karl-Marx-Allee mögötti törmelékhegy tetejére egy méretes hátizsákkal, aztán színpompás műanyag-göngyöleget, vállra csatolható ejtőernyős hevedert, valamint egy gázpalackot és égőfejet vett elő belőle, és nekiállt felfűteni egy jókora léggömböt, amelynek plasztikkaréjain a Német Demokratikus Köztársaság körzős-kalapácsos, fekete-vörös-arany trikolórja fonódott össze a vörös lobogóval, talán óvintézkedés gyanánt arra az esetre, ha valaki mégis gyanúsnak találná az attrakciót. Azonban a legéberebb szemlélődők kétségei is szertefoszlottak, amikor a feje fölött, a léggömb kávájához rögzített alumíniumkeretben lángoló égőfejnek köszönhetően végül megfeszült az ifjú testén a vállheveder, és ő, elemelkedvén a földtől, őszinte lelkesedéssel kiáltotta az összesereglett nézőközönség felé: Éljen május elseje! * * *
Nem csak a tramadol hatásának volt köszönhető, hogy Jürgen a felszállás pillanatában a városnéző léggömbben is elismételte harmincnyolc esztendővel korábbi mondatát, furcsálkodó pillantásokra késztetve a mellette álló württembergi turistát. Jürgenből ugyanis attól a májusi reggeltől kezdve mindig elsöprő erejű eksztázist váltott ki, ha egy léggömb kupolájával a feje fölött a magasba emelkedhetett, és karrierjének köszönhetően számtalanszor volt alkalma erre a későbbiekben. Jürgen egyetlen másik módját ismerte még annak, hogy egyszerre élje meg a korlátlan szabadságot, valamint azt az érzést, hogy éppen a legelemibb, legfékezhetetlenebb természeti erőkkel lép szövetségre. Ezt az élményt hőlégballon nélkül a brémai rádió stúdiójában, a Musikladen című műsor nyilvános felvételén volt alkalma megtapasztalni először, négy hónappal azután, hogy földet ért a nyugat-berlini állatkert gyepén.
Getting high, villant át az agyán a mondat, miközben egyre magasabbra kúszott a berlini égbe a felszállóhelyhez pányvázott léggömb, és eszébe jutott az első joint, amelyet a kreuzbergi SO36 Klub bejárata előtt szívott el pár egyetemistatársával, a Nina Hagen Band koncertjére várva. Ugyanis ahelyett, hogy megpróbálta volna hírnévre és előnyökre váltani menekülésének történetét, Jürgen inkább belevetette magát a város nyugati felének undergroundjába, hallgatótársainak kalauzolására hagyatkozva fedezte fel a zenés klubok és művészkocsmák világát. A zenekar neve, amelynek a koncertjére vártak éppen, ismerősnek tűnt Jürgen számára, azonban nem tudta pontosan felidézni, honnét. Aztán amikor a szemlátomást szántszándékkal kurvásra sminkelt énekesnő az SO36 színpadára lépett, és egy bizarr szemforgatást követően, zenésztársai fejét használva gongként a kezében tartott kalapáccsal, felkonferálta a produkciót, rögvest beugrott Jürgennek, hogy pár évvel korábban a keletnémet televízióban látta ugyanőt hosszú, pöttyös szoknyában kuplészerű dalt előadni egy bizonyos Michaelről, aki elfelejtette magával vinni a nyaralásra a színes filmet. (A városnéző léggömb kosarában Jürgen bele is dúdolta a berlini égbe, hogy Du hast den Farbfilm Vergessen, ám a helytelenítő pillantás ezúttal elmaradt, lévén, hogy kosárszomszédja a házak felett gyülekező fellegeket bámulta egyre aggodalmasabb tekintettel.) Ami a felkonfot követte azon az 1978-as nyárestén, az egy csapásra megváltoztatta Jürgen életét. Attól kezdve sorra járta Nyugat-Berlin punk klubjait, és ha a műfaj valamelyik külföldi képviselője látogatott a városba, Jürgen mindig ott volt a közönség soraiban. Amikor hírét vette, hogy a Ramones-os srácok, akikről egy koncert utáni beszélgetésük során Nina kijelentette, hogy igazából az egész punk nekik köszönhető, Brémában koncerteznek majd, Jürgen inkább egy teljes hónapig lekváros kenyéren élt, csak hogy összespórolhassa a repülőjegy és a belépő árát.
Amint a banda zúzni kezdte a négy negyedeket, és a hórihorgas énekes belefröcsögte a mikrofonba az első strófákat, Jürgen rögtön tudta, hogy ha Nináék fellépése reveláció volt, akkor ez maga a világforradalom. Jürgen a koncert ötvenegynéhány perce alatt végig úgy érezte magát, mint egy adrenalintúltengésben szenvedő rajzfilmhős, aki éppen egy becsapódni készülő atomrakétán lovagol.
Amikor idáig jutott az emlékezésben, érezte, hogy a valóságban is megtaszítja valami, hasonló erővel, mint ami harmincnyolc évvel korábban a brémai stúdió hangfalaiból zúdult rá. A közelében állók is éppen úgy lökődtek neki, és ugyanúgy kellett küzdenie, hogy talpon maradjon. Azonban a hangorkánért ezúttal nem a Ramones-tagok voltak a felelősek, hanem a mennydörgés, amely a pár háztömbnyire lecsapó villámot kísérte, és Jürgen ruhája sem az izzadságtól, hanem a rá ömlő esőcseppektől lett csatakos.
A körülötte állók akkor is, most is sikoltoztak.
Jürgen megragadta a vadul hánykolódó kosár peremét, kihajolt, és belekurjantott a viharba. Mélyet szippantott az ózonillatú levegőből, lehunyt szemmel, így nem látta, hogy az iskolások, ha lehet, még a korábbinál is riadtabban bámulnak rá a kosár padlójáról, ahová tanáruk utasítására feküdtek. Jürgen ehelyett inkább önmagát látta, amint örömében többször belebokszol a levegőbe, miután felbontotta a levelet, amely tájékoztatta, hogy tanulmányai eredményei és előtörténete alapján megkapta az állást, amelyet egy New York-i léghajógyártónál pályázott meg. Látta magát Joey Ramone-nal egyszerre szökellni a magasba, amikor a banda a manhattani CBGB színpadán belecsap a Blitzkrieg Bopba. Látta magát, amint záporoznak rá és Cindyre a rizsszemek a templom lépcsőjén, miközben a násznép egyik tagja felcsavarja az autómagnón a hangerőt, hogy hangosabban szóljon az I Wanna Be Your Boyfriend. Látta magukat, amint azután, hogy megtette első önálló lépéseit, két oldalról kézenfogják Kicsi Cindyt, és úgy éneklik, hogy We’re a happy family / Me, Mom and Daddy, ráadásul a bandával ellentétben ők tényleg komolyan gondolják. Aztán látta magát, amint a tévéhíradóból értesül Joey Ramone haláláról. Aztán Dee Dee-éről. Aztán Johnnyéról, végül Tommyéról. És látta magát, amint, miután Cindy fiókjában véletlenül ráakadt egy orvosi leletre, belepötyögi a böngészőbe, hogy krónikus kolorektális karcinóma, és hogy pár hónappal később egy üveg bourbonnel a kezében a CD lejátszóval együtt üvölti bele az üres lakásba, hogy The KKK took my Baby away. Aztán látja magát, amint kínjában felnevet, miközben kilép a klinika ajtaján egy papirossal, amely éppen úgy néz ki, mint amelyik a korábbi emlékképben szerepelt, csak ezúttal nem Cindy neve áll rajta, hanem a sajátja. Végül látta magát, amint megveszi az egy irányba szóló repülőjegyet Berlinbe, és a csatlakozásra várva, a frankfurti repülőtéren a világ egyetlen Ramones-múzeumának honlapját böngészgeti, aztán rákattint a reklámbannerre, amely léghajós városnézést hirdet.
Jürgen ekkor mély lélegzetet vett, kihajolt a léggömb kosarából, és teli torokból, a legutolsó sornál kis híján a mennydörgést is túlharsogva, beleordította a vihar tépázta berlini égbe:
– Sometimes I feel like screaming / Sometimes I feel I just can’t win / Sometimes I feel like my soul is as restless as the wind / MAYBE I WAS BORN TO DIE IN BERLIN! * * * Mire a léghajókezelőknek sikerült stabilizálniuk és a csőrlőkkel ismét a földfelszínre vontatniuk a léggömböt, tucatnyi újságíró és fotós várta a szerencsés végkimenetelű városnézés résztvevőit odalent. A skandináv gyerekek még mindig zokogtak, csakhogy most már inkább a megkönnyebbüléstől, és a württembergi turisták egyike büszkén magyarázta a zsurnalisztáknak, hogy bár eleinte „úgy érezte, mintha egy zuhanó repülőgép fedélzetén lett volna”, később sikerült visszanyernie önuralmát, lévén, hogy „teljes mértékben hitt a technológia megbízhatóságában”.
– És ön milyen érzésekkel ért földet? – szegezett diktafont Jürgennek az egyik riporternő.
– Freulein, ez volt életem legjobb léghajós utazása – felelte Jürgen, majd rövid gondolkodás után hozzátette:
– Tudja mit, javítsa majd arra, hogy a „második legjobb”.
Na, most már mehetek a Ramones-múzeumba, gondolta magában, és a tudósítónő értetlenkedő tekintetétől kísérve elindult a Friedrichstraßén a Weidendammer híd felé.