Borító

Torony Edith: Emlékek

…és rátereli, mint az éhes nyájat,

figyelmét a gizgazos ős vakútra…

Félszeg kamasz a remény, szégyenlős, mint

akit rajtakapnak, aprópénz helyett

kabátja utolsó gombját dobja a

templom perselyébe, de előtte még

kívánna is valamit, vagy amikor

kéményseprőt látunk, talán azt, hogy ez

egyszer ne vegye észre senki, még az

Istenért se, igen, emlékezete

fába vésett szív, vagy nevének kezdő-

betűi egy rég kidőlt tölgyfa kérgén.

Elhagyja magát, az Én meg fölveszi,

kalapot emel a szögnek a falban,

kinézi napjait, ahogy tyúkjait

az anyja, mindig előre tekintve,

felborítja gyors lépteit az este,

és szétfeszülnek a földben a magok,

alighanem már rohamuk van, egyen-

ruhába öltözteti őket a nap,

a szemét zavarja a meztelenség .

A lázas éjjel idomított kutyák

keltnek, mély álmából felverik a port,

nem valamiféle  útszéli korcsok,

a hátrahagyott jövő meg kullog, az

alagutak behálózzák a poklot,

az unalommal történik a legtöbb,

a semmi nélkülözni kénytelen, fel-

tűnt útitárs, elszalasztott kőfal, a

fajrontkulcsért küldött kisinas, lovat

ad alá a vak tűz, mohó falovat.

Mint az óvatos autóversenyző,

feltartóztatom, nem akarom, hogy meg-

előzzön, nekem jár, hát nekem járjon,

megígérték és papírom van róla,

számomra fenntartott múlt, talált persely,

szétszerelhető, összerakható seb,

étvágyát elragadja a béna föld,

felégeti  mezsgyéit a halál, a

fű ápolt, nem törik bele a kasza.

Hajótörött virraszt a tengerparton,

álmatlanok és gyűröttek a habok,

a bizonytalanság már a válláig ér,

szépen fejlődik, ő meg csak hallgat,

belegondolja a fejébe az észt,

a veséjének titkos viszonya van

az éggel, a szíve meg nem  kap munkát,

lemarad magáról, kifogás lehet

a tengernyi bajra, méretes fogás,

az esély lenyúlja, salakra futja,

neki a piszkos feladat a jussa,

a tengerparton lődörög vagy lófrál,

és  elsüllyed a habkönnyű homokban,

feltámad a szél is törvényszerűen,

előételnek jöjjön  hát az emlék,

hajótörött vár a tengerparton, a

valóság hajó képében kísérti,

a valóság hajónak hiszi magát,

csönd van, Isten  a fedélzetére száll.

Eldöntöttem, ő lesz az életem, csak

így élhetem túl, vele maradok, hogy

megtaláljam magamat, róla nem is

beszélve, inkább elhallgatom nevét,

fel van írva egy cetlire, zsebemben

felejtettem, üres csokipapír, el-

száll az életem, a sors meggyűrűzte,

lejárta lábait, kész kődarab, így

akarja a szabadság, nincs új a nap

alatt, szófogadó a nyár, jégsima,

a nyelve kollektív leszerződteti,

kéziratban maradt önkívülete,

pórázon tartja az esőcseppjeit,

lelke tőkesúlyát kiszárítja az

elme, kése nyelét, mint engedelmes

szolga, ártatlansága bepácolja,

nagy gondban van a hajnal, a körhinta

lófigurái összekeveredtek

a büszke díjugrató paripákkal.

A történelem süllyed, magába száll,

eleme lemerült, szabályos töltés,

oldalára fordul a lusta folyó,

agg régész a szemtelen kíváncsiság,

földomlás, ahogy a lélek kiveti

magából s magához tereli állva,

könnyelműen mérlegel a mázsa, rád

várva, végignéz rajtad, s te felméred,

amint a sóhaj, dolga végeztével.

Amott a park, a facsemete mellé

levert karó hozzáállása mozgat,

gyógynövénytermesztő angyalok kara,

megkörnyékez a Mi, beletöröl a

festett égbe, honvágyat ébreszt bennem,

a képzelőerő gravitáció,

érintetlen táj, tisztázzuk le, erdő.

A forma zaklatásként éli meg, ősz

van, a jól informált szélnek híre megy,

végül egymással leveleznek a fák.

A titok a sakkfigurákban bízik,

kerülgeti a mennyet, megrakodik

valójában ki se mozdul otthonról,

visszabeszél az ösztönös falaknak,

kötényében szilvamagokat szoptat,

lyukas tenyerében az anyagias

világ liftje  közlekedik, a pokol

vadon nőtt árnyéka jól felitatja,

irgalmatlan a gyújtogató hajnal,

a szalmaláng egy életre megjegyzi,

pattog a labda, majd elmegy a kedve,

beleszalad a fénybe, féreg lakja,

kifújja magát, könnyít a dolgán, a

félkész képről a cethal bekapja, be-

leéli magát a lélek a testbe,

ahogy a jóság a szívbe, tüdőbe

a levegő, a szó magának marad,

a halhatatlanság foglya a semmi,

barlangját őrzi lebarnult jövendőm.

Tárd ki ablakod, üvege hiányzik,

a sötétség kihajtogatja magát,

a tányérok megint éhen maradnak,

színes asztalterítő a felejtés,

a sors nem meri visszanézni győztes

gyakorlatát, végül még elveszíti,

kihull a fogad, számba vesz a halál,

torkomban dobogsz, mint dagadó Mózes,

elvagy magaddal, önszorgalomból, az

esély terhét elszopogatod szépen,

az egyenlőség hegycsúcsán pihen az

Isten, lehet ma minden, az órája

siet, visszamorgás a ketyegés, még

kibeszéli háta mögött az időt,

a föld azonban nem számol veled, és

vadállat a szívünk, lakatlan sziget,

ahogy csak a hős katonák tudják, egy

óriási kőszoborlábfej, izzadt

ujjai közé behúzódik a rés.

A világhálón a nagy keresgélés

közepén szembejön velem egy koros

bácsi, jobb kezében öregbot van, a

ballal leföldeli a poros baba-

kocsit, belekapaszkodik, úgy halad,

mellette régi házakat bontanak,

persze üres a vén csotrogány, egykor

a gyerekeit sétáltatta benne,

ha jól látom, nem is babakocsi már,

inkább a neki kiutalt tolószék.

A fáradt végtagok beállnak a test

szolgálatába, az idomított haj-

szálak hűséget esküdnek egy kopott

elefántcsontfésűnek, a sörhasú

felkiáltójel maga alá rondít,

kesztyűjét ingerli, zavarba hozza,

mégis kesztyűs kézzel bánik magával,

elvan a költő, elvan hát a bárddal,

a létszükségletévé lett a halál.

Vagy tízen álltak előtte a sorban,

a tenyerét vakarta, mindig a balt,

nagy erőfeszítésébe  került, be-

látom, abba, hogy ne tévesszen,  majdnem

belebolondult, átszivárgott hite,

ideje volna megsajnálni szegényt,

és ellene esküdött a föld, az ég,

hulló falevél sürgeti úgy ma a

múltat, mögötte álltam, már csak tudom.

Újra és újra kitapogatjuk a

tapasztalat benőtt ösvényeit, még

véletlenül se tudunk félre lépni,

magunkkal ráncigáljuk a krónikus

időt, legyen a tanúnk, a szél vasalt,

hosszú szoknyájába kapaszkodunk, sport-

cipőnkön a lyuk hajszálgyökereit

látni, vagy csak a szem, a túlbuzgó kis-

iparos iparkodik, mint a hithű

pók, Ádám meg száll, nem bír ellenállni.

Zötykölődik a kíváncsi utazó,

elcsavarja fejét a vonatablak,

anyajegyei kész puzzle darabok,

lélekben a testes vágóhidakra

gerjed, ismerkedik a táj, állok a

hegy lábánál, zuhan egy kő, magába

száll, lefut a szem a harisnyán, zsíros

árnyékra hasal az ég, elszalasztja

a lehetőség, a test feledhető

szállás, vadászles kilátás, zihálva

ér a hold a célba éppen, levágott

végtagjain becserkészi az éjjel.

Megérkezik Ő, a halottnak hitt, a

felejtés befutja ismerőseit,

kerítést a bab, házát a borostyán,

végzetükre váró fejfák, rögtönöz

a rög, áthallatszik, még tán túlszalad,

szokás kérdése a jelen, a kereszt

magára veszi, mindent magára vesz.

Hiú emlékezés, virágcserepet

forgat az ablakban, fejlődjön egyen-

letesen a szár, rendbe rakva, rendbe

téve a növényt, zöld virágcserepet

forgat az ablakban, magát a napot.