.svg)
Dacian Andoni: Multiplicity
„Antracit”
Ő volt az, aki holdmezőn jött,
akár egy jelkép, a kietlen tér
omló sivatag homokhegyén, egyedül,
mintha tűzben olvadt antracit borítaná,
ragyogott, akár sötétben a fenyő – feketén.
Hírmondó is lehet az álom,
mintha követet küldene eléd
a sors, s mire a valóra ébredsz,
csak emlék marad, titok, anyagtalan kép,
de van, mikor utószóként folytatódik,
nézed a senkihez hasonló lényt,
se neve, se arca a látomásnak,
köröz feletted hangtalan, madárként
és hallod, hogy fészket rakna dallamokból,
ahol derül már a mindenség.
Fabulose
Egyenes a sík, messzire látsz.
Délibábon „magányos lovas”, vadak, minden belefér.
Egy dal is, ebben a tél nélküli télben,
madarak énekében titkos vigaszok.
Fent árnyékát veszti, telítődik a Hold,
ilyenkor szólalnak csendben a mesék,
bennük még megtalálod, ami a végzet
erejében él.
Nem feledett a salamoni döntés
s a kincsként őrzött tűzben edzett szó,
az elérhetetlen, ami megunhatatlan,
mikor a szellem azonos hullámhossza
kulcsrazárt életet nyit, hol
a voltból felismerhető arcon
öröklétben ragyog a megőrzött pecsét.
Kit bevállal a sors, nem tüntet el az idő,
kiapadhatatlan forrás – életeden.
Elfogadtad, hát te őrzöd a teremtést
az elveszett térből.
Csak a varázst vinném s a szerszámokat.
Rámtalál a végtelenben a fehér sík,
oda hoz majd üzenetet az „éji látnok”,
– lent is virraszt a metaforákban valaki.
Hazárd
Mintha kővé váltak volna
szavak, megunt ruhák, képek.
De folyóba dobva is, partra térnek.
Elúszik csupán az elérhetetlen,
mit nem tudsz megtartani,
s üresen maradsz, akár a legyőzöttek.
Észak kíméletlen varázsa
néha megijeszt.
Nincs nagyobb jótétemény,
mint a kialudt tűz magánya,
a benti, kit nem ismert félig sem,
a megvesztegethetetlen.
Lásd, romos képekben sétálok,
összezavarodtak a jelek.
Kérnék, ígértek három kívánságot,
de egyik sem valósulna meg,
elhagytam rég elfogadott kincseim,
semmit sem kérhetek.
Talán kialszom végre magamból,
virrasztásaim hazárdjait,
de megőrizném odaátra is
a csak nekem íródott, egyetlen éneket,
a napból jövő köszöntőt,
mi csak nekem szólt idelent.
Magasodhatsz, mélyedhetsz,
akár a tenger hullámai.
Megszenvedett év volt ez,
de merem még álmodni,
hogy Apolló sétája versemben
megmarad nekem.
Lehet, hogy felidézlek még,
mert mégsem fogadom,
hogy legyőzöm magam,
mert jaj az esküszegőknek.
Hát maradj meg árnynak,
ki néha meglátogat csendemben.
