.svg)
– etűdök bohócorra –
I.
Legelőször félrehallottam, és egy pillanatra már azt hittem, hogy az ő neve szintén Irma, mire fel is kaccantottam magamban, hogy mennyi kavarodás lesz még ebből a druszaságból, de amikor aztán több is lett a soknál az előre megjósolt kavarodásból, nyilvánvalóan jobb volt így, hogy én vagyok az egyedüli Irma ebben a történetben, őt Irjának hívják, Arjáról pedig akkor még szó sem volt.
Ott ült velem szemben. A szája körül nevetőráncok, a feje körül faragott kis faliórák és körülöttünk a konyha. Ha engem kérdeznek, takaros kis létforma ez egy ember számára. Az asztalon kávé meg fonott kalács, olyan jó bolti, örökszottyos, hogy az ember önkéntelenül is belegondol, miféle méreg tartja ilyen frissen. A juharfa csomójából faragott, amőba alakú faórácskák Irja feje mögött ketyegték a magukét összevissza. Volt belőlük egy pár, tíz-húsz is, én pedig csak hallgattam a ketyerészésüket, néztem az őszi díszben vöröslő juharfát az udvaron, és egy pillanatra elmorfondíroztam azon, mennyi gonddal járhat ekkora óramennyiséggel egy fedél alatt élni; hogy vajon örökké állítgatni kell-e őket, összehangolni a sok tiktakolást, és hogy felmondják-e olykor az ember idegei a szolgálatot, meg aztán mikor jut el arra a pontra, amikor azt mondja, mindegy, feladom, járjanak tőlem, ahogy a kedvük tartja.
Tulajdonképpen egész kellemes kis fészkük volt itt Keravában ezeknek a Jokipaltióéknak. Jócskán benne jártunk a délelőttben, amolyan szürkében és kissé talán szomorkásban, legalábbis egy olyan otthon ülő családanya szemszögéből, amilyen Irja volt a szavaiból és más jelekből ítélve: a férje munkában, pár kilométerre, Korsóban, a Jormakka autójavítóban, a lánya felsős az általánosban, a fia az utolsó évét tapossa a gimnáziumban, mint hazafele menet feljegyeztem emlékezetből.
Azért kedves kis lakás volt. Azok a natúrfa amőbaórák, meg az a sok-sok apró díszmütyür: fatulipán, üvegelefánt, Eiffel-torony formájú konyakosüveg, tengeri kagylók és tükörsimára csiszolódott folyami kavicsok, no meg az a szobanövény-tenyészet, az igen, látszott, mennyi gonddal ápolják őket, sőt, jó eséllyel még beszélnek is hozzájuk; szóval semmi hivalkodás, hanem inkább olyan az egész, mintha azt hirdetné: nem dúskálunk mi a pénzben, de engedtessék meg a hétköznapi embernek is, hogy jól érezze magát a saját otthonában. Minden rendes volt, jó illatú, simán csak tisztaságszagú, nem szúrta az ember orrát az átható mosószerbűz, mint egyes lakásokban, ami egyébként mindig gyanús. A hely pedig épp elég tágasnak tűnt egy ekkora család számára.
Kedves volt ő is, Irja. Rögtön úgy összehangolódtunk, hogy tudtunk csendben is üldögélni, nem kellett folyton jártatni a szánkat, néztük az udvart, a tarkabarkálló fák alatt csúszkáltak-mászkáltak a gyerekek a mindenféle színű kezeslábasaikban, mint valami tengeri kígyók egy természetfilmben, aztán pedig a lehető legtermészetesebben csusszantunk vissza a beszélgetésbe: Micsoda pofák; Emlékszel még?; Hogyne emlékeznék; Azok voltak csak a szép idők; Azok bizony; Bár vissza se szeretné forgatni az ember az idő kerekét; Isten ments!; Azok a nejlonnadrágok, hogy állják a sarat; Most mondd meg; Meg; Micsoda?; Vicceltem; Áh!; Kicsit béna vicc volt; Dehogy, csak én nem értettem.
– Először halálra aggódod magad, hogy beverik a fejüket a szekrényajtóba, aztán meg azért izgulhatsz, hogy valaki más veri be a fejüket – mondta Irja. – Sosincs vége az aggódásnak.
– Nincs – tódítottam, bár bizonyára egy erőteljes bólintás is megtette volna.
A legfontosabb mégiscsak az volt, hogy akkor kérdeztünk, akkor válaszoltunk, amikor jólesett, különben pedig üldögéltünk, és szürcsöltük a kávénkat. Amúgy véletlen volt az egész, eredetileg egy könnyezőpálmáért indultam Keravába, valaki épp költözködött, és osztogatta elfele a szobanövényeit, a hakaniemi vásárcsarnok falán láttam meg a hirdetést, azt sem tudom, mért épp ott, olyan messze rakták ki, azt pedig végképp nem, hogy nekem minek kellett Keraváig cancukáznom egy ilyen cserepes zöldségért, de amikor ingyen van valami, nem ijedsz meg egy kis kirándulástól. A vége mindenesetre az lett, hogy rossz lépcsőházba, ha nem egyenesen rossz házba mentem be, és a gondolataimba merülten még valami ajtócsengőt is meg találtam nyomni. Jokipaltio, valahogy ez a név tűnt az igazinak, és még akkor is annak éreztem, ott, az asztalnál ülve, bár már az első csésze kávénál kiderült, hogy nem vár itt rám könnyezve semmiféle pálma.
És nem tudnám hirtelen megmondani, mi volt benne egyszeriben olyan jó, de jó volt nagyon ott üldögélni Irjával, diskurálni, fecsegni, bármicsinálni. A falra placcsantott órák is egész másképp ketyegtek most, hogy volt kivel traccspartizni, és ha már volt kivel, engem se kellett biztatni, be nem állt a szám, végül még pár kérdést is bedobtam. Tudok én, ha kell. A fiamtól is ezt hallom örökké, hogy beszélni, azt aztán tudok. Ezt szokta mondani egy perccel azelőtt, hogy kihúzza a lábát az ajtón.
Muszáj ilyenkor valami ürügyet kitalálni, ha így rátör az ember valakire, olyan nehéz beismerni, hogy hibáztunk. Így aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy szorgosan jegyzetelek valamit a zsebnaptáram üres, hátsó lapjaira, közben pedig valami közvélemény-kutatásról motyogok, felmérésről, piacról, tudományos kutatásról meg más ilyenekről. És amikor végül azon vettem észre magam, hogy Irja, aki épp kávét töltött a kiürült csészémbe, megállt mögöttem hirtelen, és rám nézett kicsit rézsút, kíváncsian, de azért barátian és nyájaspozsgásan, éreztem, hogy önti el a vörösség az arcomat, fel egészen a homlokomig. És mivel semmi jobb mentő ötletem nem támadt, megpróbáltam minden erőmmel a páraelszívó fölött lógó dísztányérra koncentrálni, amiről nemigen lehetett mást gondolni, mint hogy kimondottan azért akasztották arra a stratégiai zsírgyűjtő pontra, hogy naponta kétszer biztosan le kelljen tisztogatni. Amikor aztán nyilvánvalóvá vált, hogy ez az elterelő hadművelet sem enyhít semmit a pirulásomon, akkor visítva az ablakra mutattam hirtelen:
– Úristen, az a gyerek homokot eszik!
És hamarosan már az ajtónál szedelőzködtem, sűrűn kérve a bocsánatokat, mondván, ez az első munkanapom, és hogy a szükséges papírokat otthon felejtettem, vagy az irodában, vagy tudom is én, hol.
A becsukódó ajtó is valahogy olyan kiegyensúlyozottan kattant mögöttem. A túloldalán Irja tovább iszogatta a lefőzött feketét, amitől énrám rendesen rám jött a reszketés az előbb, mégsem bírtuk otthagyni, sem én, sem ő. Különös, bűntudatos örömfelhőben lebegtem lefelé a lépcsőn, mint valami eltévedt operaházi fantom. Az első emeleti lépcsőfordulónál mertem csak megállni egy pillanatra, homlokomat az őszhűvös ablaküvegnek támasztva. Kint tarka levelek pacsmagolták a parkoló betonját.
– Minden rendben, tessék mondani? – szólalt meg egy hang hirtelen valahonnan a hátam mögül.
– Persze, hogy igen – vágtam rá, még mielőtt a beszélő felé fordulhattam volna. Úgy akartam ezt mondani, hogy napsugaras derű csillanjon elő a szavaim közül, de rá kellett jönnöm, hogy a csengésük alapján inkább mogorva boszorkának tűntem. Amikor aztán, bizonyára kissé riadt tekintettel, odafordítottam a fejem, először nem láttam senkit és semmit, egészen addig, ameddig lejjebb nem pillantottam. Egy tizenhárom éves forma fiú állt előttem, pattanásos és enyhén narancssárga ábrázata a szegfűszeggel tűzdelt karácsonyi narancsot juttatta eszembe. Mindent összevéve a kis emberpalánta arca és az azon ülő tekintet arról árulkodott, hogy bizonyára túl sok sárgarépát etetnek vele, illetve talán a kelleténél jobban a fejébe verték, hogy az idősebbekkel udvariasan kell viselkedni.
– Ööö… jóakkorbocsánat – kukorintotta el magát, és fürgén felszaladt a lépcsőn.
– Szép dolog, hogy a fiatalság még tudja, mi az udvariasság! – rikoltottam a fiú után feleslegesen harsányan és újra teljesen hangnemet tévesztve, majd megszeppentem a saját hangoskodásomtól. Az utolsó métereket az udvarig olyan sebesen vágtatva tettem meg, amennyire csak tőlem tellett, és közben végig ott bizsergett a kezemben, lábamban, még a fogaim között is a gyerekkori csínytevések ismerős, ujjongással és fejvesztett félelemmel vegyes pezsgése.
Az udvaron a nap alacsonyan tűzött a szemembe, és egy pillanatra teljesen elvakított. A buszmegálló felé menet kétszer kívántam jó napot, először egy fenyőfának, aztán egy emberből való ismeretlennek. Beáramlott a tüdőmbe az ősz, valahogy olyan kékesen, bugyborékolva.
[…]
A piactéren folyt a kimért adok-veszek meg a gyámoltalan ácsorgás, illatozott a helyi érdekű édenkertként üzemelő virágos bódé, csörgölődtek a rénszarvasagancs-szuvenírek és szélcsengők, rikoltoztak a sirályok. A halkereskedő sátrából orrfacsaró bűz szálldogált, sehol egy vevő közel s távol, az árus maga pedig komor, gondterhelt ábrázattal bámult egy óriás füstölt lazacot, és vakargatta a terebélyes hasát. Elhaladtomban még az is megjárta az eszemet, hogy a pasas vajon csak a nagyobb hitelesség kedvéért kente-e be vérrel a kötényt a pocakján.
Leültem egy kávéra, megittam, néztem a mellettem tovapasszírozódó embermasszát. Hirtelen megint rám tört valami lázas nyugtalanság, valahol a koponyám bal oldalán egy izzó vörös pont lüktetett: Kerava! Kis hazánk összes városa, sőt a földkerekség minden hívogató zuga közül pont ez: Kerava. Egyre csak ott keringtek a gondolataim Jokipaltióék és jóravaló szomszédaik ellentétes tüköréletei körül; a más-más világból való ketyegők és csészék-csuprok jártak az eszemben, meg a lakásaikat elválasztó fal, és az, hogy ugyan mi lehet most velük. Aztán egyszeriben úgy éreztem, képtelen vagyok tovább kordában tartani a gondolataimat. Muszáj volt felállnom. Felállnom és indulnom.
Felállni és elindulni, ezt kellett, nem felindulni, és a felállás meg is volt, meg az elindulás is, csak épp azt nem tudtam, hogy merre tartok most, aztán az irány magától alakult úgy valamiért, hogy otthonról el. Keresztülvágtam a téren, szedtem a lábam, fürgén kerülgetve a metróállomás irányába csörtető aktatáskások és nejlonzacskósok tömegét, majd egy magányos kobold- vagy inkább manókinézetű, nagyjából kukaméretű csövest, aki egy bezárt virslisbódé sarkánál hadonászott egy göcsörtös bottal. Utána pedig újra a zebrán találtam magam, ahogy a fehér billentyűin szökdécselek Merihaka háztömbjei felé.
A térrel szomszédos fasor, a Viherniemenkatu felé vettem az irányt, át is vágtam rajta gyorsan, magam mögött hagytam a lármássárga sarki ábécét, és baktattam tovább. Nem sok látnivaló akadt az utcának azon a részén: pár parkoló autó és lépcsőházajtó, antikvárium, majd valami bizonytalan identitású, egy üzlethelyiségbe zsúfolt vállalkozáscsokorék a szolgáltatások hihetetlenül széles kínálatával, ruhatisztítástól a vízumügyintézésen át a masszázsig; de az utca vége vészesen közeledett, úgyhogy fogtam magam, és lehorgonyoztam valahol a közepe táján, talán pont a nagy pepszikólareklám alatt. Egy kapualj tátongott előttem, a lépcsőház beugrójában, a kaputelefon táblácskáján egy halom név zsúfolgott kopott, fekete bakelitgombok társaságában, én pedig álltam és bámultam őket, mégpedig nem a neveket, hanem valamiért azokat a gombokat. Nehéz lett volna bármilyen észszerű indokot találni a továbbmenetelre, akárcsak a továbbácsorgásra, így aztán csak állingáltam ott tovább, álltam és néztem az ajtót, az üvegében tükröződő, kabátba bugyolált alakkal, aki úgy nézett ki, mint valami újságpapírba csomagolt, fából faragott ajándéktárgy, és bizony elég sokáig kellett ott álldogálnom, mielőtt felgyulladt a lámpa a lépcsőházban, a tükörkép körvonala pedig megtelt egy közeledő ismeretlennel.
Hakaniemi, a hátteremül szolgáló piactér megiramodott az üvegen, ahogy nyílt az ajtó. Egy olyan ritka felejthető külsejű férfi lépett ki rajta, hogy az embernek kedve támadt örökre az eszébe vésni. Az ajtóhoz ugrottam, és sikerült megragadnom a fogantyút, mielőtt a zár bekattant volna. Hátrapillantottam: a felejthetetlenül felejthető lakó megállt, utánam nézett, pont úgy, ahogy a jogtalan betolakodókra szokás. Mivel nem jutott más eszembe, kezdtem holmi papírokat előkotorni a táskámból, és a lépcsőház névtáblájára pillantgatni buzgó bólogatások és ajakcsücsörítések kíséretében.
A férfi végül útjára indult, én pedig a lifthez osontam, karomban a paksamétát szorongatva. Rögtön meggyűlt a bajom a lift tolóajtajával. Orvul becsukódott az orrom előtt, még mielőtt a külső rácsot bezárhattam volna, és amikor küszködni kezdtem a megbokrosodott nyílászárókkal, a papírok szétterültek a fülke padlóján. Amint sikerült a lapokat ismét valamennyire rendbe szednem – még ha a korábbinál fésületlenebben is –, a köteget a mellkasomhoz szorítva felvonattam magam a lifttel a legfelső emeletig. A szerkezet olyan régi és lassú volt, hogy akár felhuzavonónak is hívhatták volna, de a kötelességét mindenesetre teljesítette annak rendje-módja szerint, így hamarosan már az ötödik emeleten állhattam ugyanolyan tanácstalanul, mint korábban a földszinten.
Az ősöreg liftnek a jelek szerint volt valami modern beépített funkciója, ami automatikusan visszarángatta újra a mélybe. Mikor a földszintre ért, halk kattanás hallatszott, majd ezt szinte már rendellenesen mély csend követte. Álltam a szürke gránitpadlón, és valamiért visszatartottam a lélegzetemet. Körbenéztem az ajtókon: kettőnek csak valami homályos fekete logó díszelgett a réztábláján, aztán volt egy Kézművesegylet, bár ez a név inkább mintha valami diákcsíny emlékét őrizte volna, és a névtábla sem volt különb: mintha házi nyomtató köpte volna ki. Ezen kívül volt ott még egy kínosan hosszúra nyújtott cégnév: embertelen mennyiségű Import, Trade, Consult, Professional, Super és egy svéd vezetéknév a végére biggyesztve. Mintha valaki nagyzási hóbortjában cégbirodalmasdit játszott volna.
Végül aztán úgy esett, hogy pont amikor, kicsit vonakodva bár, de csengetésre emeltem a kezem, és ezzel egy időben arra a következtetésre jutottam, hogy a dolgozó embereket még macerásabb dolog zavarni, mint az otthon ülőket, az akut névzavarban szenvedő cég ajtaja kivágódott az orrom előtt. Nem tudom, mit találtam olyan rémisztőnek, de mivel épp sikerült a lélegzetemet is visszafojtanom túldramatizáló hevületemben, valamiért szó szerint úgy éreztem, hogy a frász tör ki. Ugyanakkor fura nyüsszintés szökött ki a számon, hogy a felvonóajtó fémhálóján keresztül eliszkoljon a liftaknába, ott ide-oda vergődjön visszhangozva, majd újra felpattogjon az ötödikre, mintha csak a saját nyúlszívűségemre és dilinyósságomra akarna tompított hangon emlékeztetni.
– Minden rendben, tessék mondani? – kérdezte egy női hang.
Az ajtóban álló gazdájára néztem, és éreztem, hogy a szemem egészen tágra mered. Egy ideig ő is épp ugyanolyan ijedtnek tűnt, mint jómagam, aztán kezdte szép lassan behajtani az ajtót.
– Iiigen – kurjantottam, mielőtt egészen becsukhatta volna. – Csak a papírok – karattyoltam tovább – leestek. Fene esne beléjük!
Az ajtórés alig arcszélességűre keskenyedett, de ekkor abbamaradt a csukódás. A nő a résen át kukucskált ki rám, és a biztonsági zár láncát tapogatta tétován. Megnéztem magamnak. Nagyjából egy korosztályhoz tartozhattunk. Afféle hatvanas éveket idéző, vastag keretes, szárnyszerűen elhegyesedő szemüveget viselt, és vörös, testhezálló ruhát nagy, fehér pöttyökkel. Első látásra holmi eltévedt filmszínésznőnek nézett ki, afféle ünnepelt sztárnak, de aztán eszembe jutott újra a jelzőburjánzástól sújtott profilú munkahelye, hmm, olyan kétes benyomást keltett az egész biznisz, hogy sejtelmeim szerint a körömreszelés és divatmajomkodás helyett szegény fehérnép valószínűleg inkább szolgált egyszerre titkárnőként, feleségként és lelki szemetesládaként, ráadásul az ő nyakába szakadhattak még az igazgató által elhanyagolt teendők is. Nagy tapasztalatom volt az ilyesmiben.
Szerettem volna valami kedveset és biztatót mondani neki, de elszalasztottam az alkalmat.
– Akkor jó – zárta le a beszélgetést, és be az orrom előtt az ajtót sietve.
Ott maradtam a lépcsőházban bambán, a néma ajtót bámulva. Nem telt bele azonban sok idő, már nyílt is újra, és az iménti titkárhölgyike vágtatott ki rajta akkora sebbel-lobbal, hogy hirtelen minden sikkesség lefoszlott róla. Amikor észrevett engem, félrebillentette a fejét olyanformán, hogy az egyszerre sugárzott rosszallást és meglepetést, majd felsikkantott:
– Ááh, maga még mindig itt!
Utána teljesen fókuszálatlanul körbepillantott, tenyerét színpadiasan a szája sarkához emelte, összecsücsörítette hajszálpontosan kontúrozott, karmazsinvörös ajkait, és azt suttogta:
– Hoppá, hát nem kiment a fejemből, hová indultam?
Amikor aztán újra leeresztette a kezét, láttam, hogy a hirtelen mozdulat kárt tett szegényke makulátlan ajakvonalában. A szája bal sarkából kiinduló vörös csík mintha erőszak nyomát hordozta volna, akár valami vágott seb. Beletellett egy kis időbe, míg rájöttem, mire emlékeztet, aztán nagy nehezen leesett a tantusz: Joker, persze, Joker, valami képregényfigura, a gyerek olvasgatta régen, de ezúttal a kósza asszociáció meg sem mosolyogtatott, inkább megesett a szívem a szegény fehércseléden. Így aztán bajtársias mosolyra húztam a saját színtelen ajkaimat, további szép napot kívántam neki, és nagy papírzizegtetve elmasíroztam a paksamétámmal a lépcső irányába. A felső lépcsőfokon megfordultam, és annyit fűztem még hozzá:
– Velem is előfordul.
A nő most makacsul meredt a padló valamelyik pontjára, szórakozottan bólogatott és igazán nyomorultul adta elő magát. Csak állt és állt. Elindultam lefele a lépcsőn, és arra gondoltam, eljövök valamelyik nap, megnézni, minden rendben van-e vele.
És noha abban a pillanatban az agyam valamelyik szögletében enyhe megelégedést éreztem a levonulásommal kapcsolatban, hisz végül is egész stílusosra sikeredett szerintem, hamarosan kiderült, hogy semmi más nem zajlik ilyen simán abban a lépcsőházban. Amikor a következő emeletre értem, és böngészgetni kezdtem a kulturális és művelődésiegyesület-túlsúlyos ajtófeliratokat, ismét ideges titkárnőtűsarok-kopogásra lettem figyelmes a felső emeleten, ami ezúttal azzal fenyegetett, hogy nem torpan meg, sőt lefele tart. Nem tudnám megmondani, miért, talán mert azt a zaklatottnak ható emberkét szerettem volna végre békén hagyni, de tény, hogy behúzódtam a lépcsőház legtávolabbi sarkába, a Jobb Baloldal Bt. ajtaja elé – alighanem valami bennfentes poén lehetett egyébként, az egyesület neve mármint, de nem értem rá tüzetesebben elemezgetni, mert a tipegő titkárnő vészesen közeledett, és muszáj volt minél jobban beleolvadnom az ajtó képviselte környezetbe.
Szerencsésen elment mellettem. Vártam egy pillanatig, majd sebesen a négyes számhoz surrantam, az egyetlen ajtóhoz, a Baloldali Ifjak meg az Író- és Túrószövetség között, amelyiken végre valódi vezetéknév állt.
Az díszelgett rajta: Karkku.
Megálltam egy pillanatra ott a lépcsőházban, és – ahogy azt a fiam valószínűleg mondaná – imagináltam egy potenciális ügyfelet. A vezetéknévről egy köpcös, keménykötésű, tetőtől talpig szőrös férfi jutott eszembe, aki tudja, hogy kell ledönteni egy szálfát, egy medvét, egy házat, egy nőt, és aki szereti a viszkető hátát egy fenyőtörzshöz dörzsölni.
Honnan származott ez a kép, nem tudom, de hihetetlen élességgel jelent meg a szemem előtt. Mindenesetre becsengettem, és elképesztő gyorsasággal nyílt is kifele, mármint az ajtó, a képzelmény pedig egy szempillantás alatt szertefoszlott.
A falból hirtelen kiszakadt ajtónyíláson át látszott egy darabka a tér túloldalán lévő háztetőkből és az égből, mindezek közepén pedig egy ormótlan törzs éktelenkedett. Bizonyára volt vagy két méter húsz centi az a férfi, sőt, akár még magasabbra is ágaskodhatott volna, ha minden egyéb mellett nem ilyen púpos formán áll ott. A minden egyéb, az pedig két, körülbelül az én szemmagasságomban véget érő, világos farmerbe bújtatott és kissé kacska lábból állt, hihetetlenül hosszú, markolókanálra emlékeztető kézfejekben végződő karokból, illetve egy ugyanolyan túlméretezett és mégis valahogy embertelenül csecsemős fejből, amelynek idétlen idomtalanságát a szódásszifonra emlékeztető, vastag keretes, ósdi tévéképernyő-lencséjű szemüveg is tovább hangsúlyozta.
Ennyit sikerült megfigyelnem, dacára annak, hogy a különös teremtmény látványa annyira dermesztően hatott rám, hogy kénytelen voltam inkább elkukucskálni mellette, kicsit úgy, mintha azt kémlelném, van-e valami érdekes a tér túloldalán. Házak, nyilván, mi más?
– Mi ügyben? – kérdezte ekkor az óriás, tulajdonképp nem is elutasító vagy akármilyen formában rosszindulatú hangon, inkább úgy, mint aki igazán kíváncsi, miért babrál valaki a csengőjével.
A vastag lencséken keresztül úgy nézett ki, mintha a szemei valahol mérhetetlenül távol lennének, mint amikor fordítva kukucskál bele az ember a kukkerbe.
Hosszan köszörültem a torkomat, míg végül sikerült jó napot kívánnom.
– Tényleg! – kapott észbe. – El is felejtettem, valóban. Jó napot! Ki maga, és mi ügyben?
– Hogy ki vagyok? A közvélemény… – vágtam bele kissé gyermeteg eréllyel, de aztán hirtelen mintha gombóc szorult volna a torkomba.
Elakadt a szavam, a fejemben lötyögött ugyan valami, de az a semmi kis sületlenség, amit teljes erőmből próbáltam a szám irányába gyömöszölni, megrekedt valahol útközben, mintha egy bozót benőtte ösvényen vagy elmeszesedett érben ragadt volna.
– Vagy úgy – kapott a szavaimon Kukker-Karkku, és a testméreteihez képest is hatalmas mosolynak próbált mindeközben helyet szorítani azon az irtózatos ábrázatán. A fogai mint valami gyárilag előállított, egyenletes, hófehér lapátfejek sorakoztak a szájában. – Nem kis felelősség ez egy embernek – tette aztán hozzá továbbra is mosolyogva, és kissé önelégültnek, sőt, meglepő módon valahogy kisfiúsan nagyképűnek tűnt, amikor hirtelenjében rájött, hogy olyan ez az egész kicsit, mintha valami poénos filmjelenet forgatásának közepére csöppent volna.
– Kutató! – sikerült kiböknöm végre még egy szót, és a cipőmben a lábujjaim idegesen hurráhullámoztak balról jobbra és jobbról balra. – A közvélemény-kutató intézettől – futottam neki újra. – A háztartás hogymondják vizsgálóktól, izé kutató, felmérő, szóval. Úgyhogy szeretném. Egy pillanatra. Az idejét. Igénybe, hogyúgymondjam. Háztartásmonitor!
Az utolsó szót már majdnem sikoltottam. Borzasztóan éreztem magam, nehéz lett volna megmondani azt is, hogy pontosan mi miatt, egyszeriben sírni lett volna kedvem, hisz korábban azért mindig sikerült elboldogulnom valahogy az emberekkel, de ez, uramisten, ez a kolosszus, a természetnek ez a bizarr tréfája, vagy minek nevezzem, ez megrémisztett a mértéktelenségével, minden tekintetben: a méreteivel is meg aztán azzal a tárgyilagos-derűs kedélyességével. Zavarban voltam és haragudtam, de valahogy meg is értettem őt. Bizonyára épp azelőtt támadt valami ellenállhatatlanul óriási gondolata, hogy én megcsördítettem volna a csengőt az ajtaján. És ekkor egyszeriben ez tűnt a legszörnyűbbnek. Felismerni, hogy nem akart ő se rosszat, se jót nekem, nem akart ő egyszerűen semmit sem.
– Értem, már azt hittem, hogy árulni tetszik valamit – mondta aztán elgondolkodva, közben a pirinyó szemei ott gurguláztak a messzi távolban. – De mit is mér vagy mér fel? És mit kapni ezért?
Az első kérdés mellett elsiklottam, és csak annyit feleltem, hogy kedvet egy jóízű beszélgetéshez. Képtelen voltam megállapítani, milyen felhanggal bukott ki ez a számon, ugyanakkor éreztem azt, hogy a bennem gyülemlő dactól parázsvörösre gyúl az arcom. Utána már szerettem volna elegyengetni a dolgot és magyarázkodni, de a szavak megint csak fennakadtak valahol az arcüregemben lityegni-lötyögni. Elnéztem az óriás mellett, valami mozgás látszott az ablakban, de eltartott egy ideig, mire összeraktam magamban, hogy mi folyik: a tér túloldalán álló ház tetejére épp új fényreklámot szereltek. A szöveget sehogy sem tudtam kiolvasni. Elhomályosította az ijedtség a szememet, az agyamat, mindenemet.
Ekkor futott be a felmentő sereg, telefonhívás képében. A táskámban kitört a nagy ramazuri, előhalásztam a készüléket, a lépcsőházban közben kialudt a fény, a mobil zümmögött meg villogott, és kicsit mintha az ész tiszta fényeként ragyogott volna ott a félhomályban. A gyerek, a fiam az megint, jó fiú, rendes fiú, időben érkező fiú. Döfködtem a hüvelykujjammal a gombot, még jó, hogy nem törött le a körmöm, a fülemhez kaptam a telefont, és belerivalltam, hogy halló.
A vonalban akkora csend honolt, hogy csak a saját fújtatásomat hallottam. Újra belehallóztam, majd rápillantottam az eddigre már fényét vesztett készülékre és arra az orrom előtt túlságosan régóta tornyosuló góliátra, aki visszabámult rám oldalra billentett fejjel és annyira kifejezéstelenül, amennyire ilyen minden szempontból módfelett feltűnő külsővel csak képes lehet egy ember. Suttogtam még egy fátyolos hallót a telefonba, aztán visszasüllyesztettem az elnémult és elsötétedett masinát a táskámba.
A távközlés istenei azonban minden jel szerint akartak adni egy újabb esélyt. Most ugyanis megcsörrent a telefon bent a lakásban is. Pattogós egy nóta volt, ugrabugra-polka, egészen elragadóan eszeficamodott csengőhangválasztás egy olyan ember részéről, aki egy kurta polkázással földbe tudna csűrdöngölni egy közepes méretű falut, bizony, ez jelent meg a lelki szemeim előtt, de többre már nem maradt időm, mert rövid szünet után újra felharsant a csinnadratta, és egy másik szobából egy hangja alapján szintén nagynak és ijesztőnek tűnő madár válaszolt az éktelen lármára. Erre már végre Karkku is feleszmélt és – amúgy a legcsekélyebb rosszindulat nélkül – így szólt:
– Nem hagyhatnánk ezt legközelebbre? Viszlát!
Azzal becsukta az ajtót.
Jankó Szép Yvette fordítása
Mikko Rimminen Finn költő és prózaíró, 1975-ben született Helsinkiben. Szülővárosa regényeinek kitüntetett helyszínéül szolgál. Munkásságát versekkel kezdte, majd sajátos hangú, a nyelvi humort és invenciót a végletekig pörgető regényekkel jelentkezett: Pussikaljaromaani (Zacskóssör-regény, 2004), Pölkky (Tönk, 2007), Nenäpäivä (Bolondóra, 2010), Hippa (Fogócska, 2013), Maailman luonnollisin asia (A világ legtermészetesebb dolga, 2017) és Jos se näyttää siltä (Ha úgy néz ki, 2019). Regényeit több mint tíz nyelvre fordították le. 2010-ben Nenäpäivä című kötetéért megkapta a legrangosabb finn irodalmi elismerést, az év legjobb regényének járó Finlandia-díjat. Magyarul eddig mindössze néhány részlettel találkozhatott az olvasó a Zacskóssör-regényből Bába Laura fordításában, az első teljes regénymagyarítás, a Bolondóra hamarosan a Polar Könyvek Kiadó gondozásában lát napvilágot.
