Bokor Krisztián versei

Anca Bodea: Internátus (Internat)

a törzs árnyéka

Gergály Norbinak

Hogy mindennek legyen helye.

A szívnek, a vérnek, a fognak.

A test üregeit kitöltik az évek,

az elmeszesedett emlékek fáradtan

támasztják a járatok falait.

Amíg a várakozók ismerkednek

a számukra kijelölt tagadásokkal,

a későn érkezők a tükör széléről figyelik

a párhuzamos mozdulatokat.

A testrészek ívein megpihen a fény:

az égitest szülte és a szintetikus gázok vajúdta is.

A hidegfehér és a júliusi hajnal színű határon

egymásba folyik a két reggel, a szúrós növények

pedig a törzsüknél hosszabb árnyékot vetnek

az ablakpárkány lepattogott festékű felületére.

Mielőtt felemelkednek a szemhéjak betonredőnyei,

a kéz keresni kezdi a mellette fekvő test bizonyosságát.

A bőrfelületek találkozásánál csendesedik

az idegpályák adatforgalma

és pihekönnyűvé válik a félelem:

hogy lassan romlunk el, mint az idő.

Lágy köpenybe burkolja magát az ébredésig

egyenes vonallá rendeződött néhány másodperc.

kontraszt

Zsófinak

Felülről világítalak meg, hogy a Napról vegyünk példát,

vagy valamiről, amitől megolvadsz, ha eszedbe jut.

Legyen köztünk űr, hogy megnyilvánulhasson valami valószerűtlen,

mint egy eltévedt csillagközi járat, amely lekéste saját indulását,

és a napvitorlái beszorultak két gondolat közé.

Vigyázz, hogy a lábad legalább egy kicsit kilógjon a háttérből,

így olyan spontánnak tűnik az egész.

Legyen nálad, mondjuk, egy majdnem törött kávéscsésze,

amit ősi szimbólumok díszítenek.

Az egyik legyen piros, mint egy rosszul sikerült holdkelte,

vagy mint egy vékonyodó neonfény.

Valaki fütyüljön a háttérben.

Legyen árapály, álljanak össze a körülmények,

mint egy tánckar, a gőz véletlenül takarja az emlékeidet,

és amikor megtalálják egymást a rendezetlenül pattogó atomok,

minden villogni kezd.

szintetikus

Egy teljesen ismeretlen lény fekszik a padlón,

négyzet alakú, textilruhát húzott magára,

amin merőlegesen metszik egymást a szabályos vonalak,

és alkalmanként elnyel dolgokat, amelyeket kék zománc borít.

Mély, öblös testüket ajkak érintik, ha már feljött a Nap,

hogy három, közel egyforma kortyban tüntessék el

a fogsor mögött a rövid felöntések hatására

kibontakozó tealevelek áztatványát,

ami a tapasztalóval egyesülve megfelelő

helyet keres magának az asztráltestben,

és aszerint módosítja az energiarendszerét,

hogy a tealeveleket mikor szedték:

gyerek érintette-e őket vagy agg csavarta spirállá,

vagy tetőkön égette-e őket a yünnani napsütés

messze a nagyvárosoktól,

ahol a füstköd tölti ki az objektumok közötti teret

és kivetítőkön nézhetik a fogyasztók a

szintetikus naplementét.

karbantartó

A vészvillogók patinás rendje az országút zsörtölődő neonfényzajában.

A testedet nem látom, talán nincs is, csak a tér vajúdó változásai,

ahogy feszíted szét magad körül az étert, ahogy próbálod kitölteni az űrt a szintén semmivel. Bolyongó hallgatás. Folytonos, mint egy tévedésből elhelyezettt objektumról visszaverődött analóg jel az ipari vevőberendezés bádogfélhodjain. Szünet nélküli, mint a repedés a tüdőn vagy a kirakatüvegen, ami fáradthatatlanul tükrözi a vészvillogó patinás rendjét a metropolisz zsörtölődő neonfényzajában.

Bokor Krisztián 1988-ban született Budapesten. Jelenleg Dél-Pesten él és alkot, kedveli a vizuális művészeteket, és határozottan kerüli az öndefiniálást. Korábban rendszeresen fellépett slam poetry rendezvényeken, ma inkább versek formájában műveli a szövegalkotást. Ébren töltött óráinak jelentős részét fényképezőjével a kezében tölti.

‍