.svg)
Készen áll a nemzet
két perc adásszünetre?
Nincs gyönyörűbb egy legyőzött férfinál.
Ahogy botlik. Ahogy izzad. Ahogy háborodik
fel. Szaggatott, heves beszédet géppuskáz
egy erkélyről lefelé – vonakodó, sértett
katonák tömege fészkelődik.
Egy dadogó kamasz a seregek ura?
Meghalni – ezért? Nagy királyok
jelentéktelen utóda. Több benne a szó,
mint aminek hangot bír adni: a népakarat
pergő zöngéje kifog rajta. Dühében elhallgat, belepirul
a félbehagyott szónoklat szégyenébe.
Miként becéz egy száj, ami a nyelv kudarcát
eltakarni képtelen? Nézem Dávid fenséges zavarát,
mint aki először ébred rá, hogy lát.
Csukd be a szemed, mert belemegy a sampon.
Ne mocorogj annyit, egy uralkodó
tisztasága fontos. Mondd utánam:
a hatalom vére az ereimben folyik.
Szép lassan, ahogy megbeszéltük.
Húzd ki magad. Sortűzre a király
görnyedten ad talán parancsot?
Hogy mondod, Dávid? Akarom?
Hányszor mondjam el, hogy nem akarom,
hanem szeretném? Mondd szépen megint:
szeretném, Betsabé, légy szíves.
Most próbáld meg újra a népakaratot.
Földdel ébredek a körmöm alatt, sikálom magamról
pásztorok és kisemmizettek örökségét.
Apáim földjét dúlja majd a parancs,
mit kiadni tanítok: ez az én dadogásom.
A frontra gondolok, félkész fiúkra,
akik magukhoz nyúlnak a tábori ágyon.
Ne haragudjatok. Az én hibám,
hogy el kell hinnetek: királyért, hazáért
meghalni bátor. Miattam nem ér majd
hozzátok nő soha. Ne haragudjatok,
de tudnom kell, mi lett volna mondható
arról az erkélyről. Megmosom az arcom.
A nappaliban Dávid gyakorol:
én vagyok Jeruzsálem hangja,
ha szólok, a népakarat beszél belőlem.
Még négy óra a király beszédéig.
Egy átdolgozott élet méltóságára,
apámra gondolok. Bocsásd meg, amit ellened teszek.
