Beszélgetés Király Zoltán költővel

„Nem elefántcsonttoronyban élek”

– Először az indulásról kérdezném. Mit jelentett és jelent önnek az Előretolt Helyőrség vagy, hogy még inkább visszanyúljak, a Serény Múmia? Valóban megvolt az az erős generációtudat, ami akarva-akaratlanul előkerül az említett folyóirat, illetve a melléklet körül csoportosuló szerzők kapcsán?

– Mai napig birtokomban van tíz példány abból a Helikon-számból, amelynek Serény Múmia című mellékletében jelentek meg először verseim, Fekete Vince jóvoltából. Nagy öröm volt. Az Előretolt Helyőrség szűkebb és tágabb értelemben vett csapata igen jó banda volt akkoriban, zöldfülűként kerültem közéjük, ennek ellenére úgy érzem, befogadtak, szép – és illuzórikusan felépített – jövő állt volna előtte/előttünk, de mint oly sokszor a történelem során, a valós vagy vélt csapatszellemet az egyéni ambíciók lassacskán felülbírálták, ennek következtében ki-ki a maga útját kezdi járni. Javarészt az Előretolt Helyőrség szerzői vagy hozzá kapcsolható írók, költők hozták létre az Erdélyi Magyar Írók Ligáját 2002-ben.

– Mit jelent ma erdélyi magyar költőnek lenni? Ön szerint létezik egyáltalán, illetve érdemes használni ezt a fogalmat?

– Ehhez még hozzátehetnék kérdéseket... Vannak önmagukat erdélyi magyar költőként meghatározó barátaim; atyai barátaim között tudhatok néhány erdélyi magyar költőt – ők írják a jelenlegi erdélyi magyar költészetet. A globalizált, európaiegyesültállamok lidércálmának idejében talán fel kellene ismerni a „regionalitás” értékét, vagyis úgy definiálni a magyar irodalmat, mint egy színes egészet, aminek szerves alkotó részei a különböző történelmi régiókban/országokban magyar nyelven íródott irodalmi művek. Tudom, nem népszerű manapság efféle elméleteket ecsetelni, de ennek ellenére úgy gondolom, a mindenkori magyar irodalom nemzetközi megjelenítésének (remélem, létezik ilyen jellegű akarat!) javára válna a téma effajta megközelítése. Egyek voltunk, szétszakadtunk, figyeljétek, ilyen körülmények között is milyen művek jönnek létre, milyen költőink vannak, jelenlegi határokon innen és azokon túl is... a külhonban.

– Termékeny táptalajról érkezik, hiszen édesapját és testvérét szintén több kötetes költőként ismerhettük meg. Áldás, átok, lehetőség vagy adottság ez az örökség?

– És még ennél is többen vagyunk költők a tágabb értelemben vett családban. Komolyra fordítva a szót, igen, mindhárman írunk, de bármennyire is furcsának tűnik, soha nem beszélgettünk egymás munkáiról. Mindenki járja útját, írja, amit jónak lát. Áldás talán az lehetne, hogy kiváló írókat, költőket ismerhettem meg, például a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, vagy az, hogy a mai világban oly divatos „bocsánatot kérek apám bűneiért” lajstromba tudtommal nem kell belekerülnöm, a név tehát valamiképpen kötelez is.

– Ötödik kötete jelent meg tavaly Szívtűzoltóautó címmel. Meg tudná nevezni a leglényegesebb különbséget a tizennégy évvel ezelőtti első kötethez képest? Mennyire átlátható belülről egy költői pálya íve?

– Ha hiszi, ha nem, nem szoktam he­tente újraolvasni versesköteteim, új­ra­­értékelni sem szoktam őket. Lénye­gesebb különbségeket tehát nem áll módomban felfedezni említésük kapcsán, sőt, talán nem is az én dolgom lenne, nincs meg bennem a „mekkora verset írtam hat évvel ezelőtt”-szindróma. Egy költői pálya íve viszont nyitott mátrix, amíg létrehozója-formálója életben van. Az ilyen pályákat lehet tudatosan építeni/építgetni, számtalan példát találunk a kortárs magyar irodalomban e téren, ehhez nekem nincsen képességem, így tehát a versek időrendi sorrendben követik egymást „pályám ívelésének átláthatósága” nélkül.

– Nehéz megfogalmazni a következő kérdést úgy, hogy ne tűnjön banálisnak, engem mégis érdekelne, hogy mennyire van hatással költészetére aktuális környezete? Mennyiben és milyen módon tartja fontosnak a referencialitást?

– Boldog kortárs költő az az ember, aki el tud tekinteni az őt körülvevő mindennapoktól, a mindennapok történéseitől. Nekem nincsenek ilyen szándékaim, nem elefántcsonttoronyban élek, lakbért és számlákat fizetek, mélyen érintenek közéletünk baromságai. Mindezeket próbálom rostálni és továbbadni a potenciális olvasónak. Az utánunk következő xyz generációk valószínűleg nem digitalizált történelemórákon fognak megismerkedni az előttük lezajlott történelmi időkkel, hanem mondjuk regényekből, versekből nyernek majd valamiféle információt az elmúlt időkről. Mindezt annak fényében állítom, hogy mögöttünk vannak már nehéz évtizedek, fél-évszázadok amelyeknek történelme igencsak hamis, de minimum félrevezető, viszont ezeknek az időknek az irodalomban való megjelenítéséből akár precíz képet is kaphatunk apáink, nagyapáink mindennapjairól.

– Az előbb említett kötetben megjelent Ars politica című versében azt írja: „a vers olyan, / mint a politika, / csak kevesebb / embert érint meg.” Az idézet kapcsán kérdezem: mit gondol politika és költészet kapcsolatáról? Hogyan hat egyik a másikra?

– Mindenképpen értékelem kérdését! Röviden: a versírás, a költészet számomra a legnagyobb szabadság. A költészetnek valamilyen módon kötelessége is lenne a politikum által generált és létrehozott helyzetek és események kritizálása. Ergo: a vers marad, a politikum mulandó. Ezek fényében azt gondolom, hogy költészet és politika szerencsésen megfér egymás mellett jelen pillanatban Erdélyben, olvasni kell csupán.

– Ha már itt tartunk, szeretném, ha intézményszervezői szerepéről is beszélne egy keveset. Ön 2006 óta ügyvezető elnöke az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. Ez még egy szerves kapcsolódási pont az irodalomhoz. Mennyiben más ez a fajta kapcsolat?

– Pontosítanék, 2005 óta vagyok ügyvezető elnök az E-MIL-nél. Való­ban szerves „kapcsolódási forma” ez az irodalomhoz és szerzőihez. Az elmúlt tíz évben kevés barátra és annál több ellendrukkerre tettem szert, de úgy vélem, mindezen tényezők nem változtattak kitűzött célomon, azaz: tessék megfizetni az írókat/költőket, mindig, mindenhol. Az író ugyanis nem csak egy jópofa figura, hanem többek között abból él, hogy ír. Ugyanakkor belátom, sok minden megváltozott ez alatt az idő alatt, megújultak az irodalom népszerűsítésének lehetőségei, az E-MIL 2015-ben felálló új vezetőségének tehát új stratégia szerint kell majd a munkát folytatni.

– Sokféle módon és nagyon rétegzetten kötődik az irodalomhoz, főként a költészethez. Gondolt már arra, hogy ha ez nem, akkor mi lehetne e helyett? Egyáltalán lehetne valami más is?

– Amennyiben arra gondolt, tudnék-e mással foglalkozni az irodalomszervezésen kívül, akkor a válaszom igen, és bármi is legyen az, elsődleges szempont számomra, hogy értelmét lássam annak a bizonyos dolognak.

– Milyennek látja a jelenlegi irodalmi szcénát Erdélyben? Milyen utat kell bejárniuk a jelenlegi elsőkötetes, illetve a közeljövő elsőkötetes szerzőinek?

– Az erdélyi irodalmi szcénát rend­kívül színesnek látom, talán legnagyobb erénye az, hogy sokféle, egymástól szervesen eltérő (és néha elhatárolódó) irodalmi mű, irányzat, hitvallás és alkotó megfér egymás mellett. A fiatal alkotók számára szám­talan ösztöndíj lehetősége kínálkozik, az itthoni irodalmi folyóiratok is szép számmal közölnek pályakezdőket, azaz amennyiben valaki komolyan gondolja, hogy írói pályára lép, minden lehetősége megvan ezt Erdélyben megtenni.

– Alig egy éve jelent meg legutóbbi kötete, mégis érdekelne, hogy tervezi-e már a következőt?

– Nem szívesen beszélnék ilyen jellegű terveimről, annyit árulok csak el, hogy valószínűleg következő verseskötetem egy hosszúvers lesz.