Bekezdés 20 beszélgetés elé

2021 október végén írtam le a Házsongárd live című kötetem búcsúversét, amiben a szöveg a „la revedere” köszönési formulát helyezi változó pragmatikai és retorikai környezetbe. A vers körülbelül kilencféleképpen köszön el a vágyat megtestesítő, mégis megtestesíthetetlen másiktól, akit/amit jobb híján Kolozsvárnak neveztem. Abban az elégedettséget és naivitást sugalló állapotban lebegtem néhány napon keresztül, hogy egy kötetnyi, Kolozsvárt poétikai diszkurzív térbe vonó vers megírása után szentesíthetjük a bontópert, megosztozhatunk hosszú, 15 éves házasságunk alatt összegyűlt közös vagyonunkon (a Házsongárd live-on), és külön utakon folytathatjuk, Kolozsvár meg én. Szerkesztőm, Tóth-Czifra Júlia javaslatára két sort megcseréltem a nyomdába kerülés előtt a versben, ami aztán ekképpen zárul, mintegy jelen időben: „la revedere, a kisajkak összetapadt szirmai közé suttogom”. Búcsú a nyelv titokzatos közegében, intim szavak között, mondhatni, a csúcson abbahagyva… Persze ez is illúziónak bizonyult. Kolozsár – lakóival, sorsaival, történeteivel, bizarr egymásraépüléseivel, urbanisztikai káoszával – zavarba ejtett látogatásaim során újra és újra. A felfedés és elrejtés örökös körforgásából nem lehet egyszerűen csak úgy kilépni, akkor sem, ha úgymond, érdek nélkülivé válik a bevonódás, vagyis már nem a megírni óhajtás, a versbe vonás szándéka vezérli. 2022 augusztusában erősödött meg bennem az elhatározás, hogy Kolozsvár továbbra sem mérsékelhető rejtélyességét mások segítségével próbáljam megközelíteni: egy beszélgetőkönyv formájában. Beszélni (és kérdezni), beszéltetni (és kérdezni), beszélni hagyni (és kérdezni), beszélve hagyni (és visszakérdezni), ki- és megbeszélni (ki- és megkérdezni), kitéve magunkat annak, hogy bár beszédünk (kérdésünk) tárgya ugyanaz (különböző), mégis különbözik (mégis ugyanaz). A beszélgetés – vagy nevezzük inkább dialógusnak – eleve másfajta hozzáférhetőséget jelent a városhoz, mint a költői szó magát mindig elirányító természete. Persze a dialógus is szövi a beszélgetés fonalából a város izgalmas szövetét. Az előttem álló két évben húsz, Kolozsvárhoz markánsan kötődő – nem egy esetben nagyon is különböző szemléletű, foglalkozású, életvitelű – személyt kérdezek meg kolozsvári élményeiről, valamint életműve/tevékenysége kolozsvári hátteréről, Kolozsvár alakító, performatív potenciáljáról. Emlékeztetve magunkat arra a hermeneutikai alaptapasztalatra is, hogy az igazi meghittség nem valaminek a teljes kiismerése, hanem annak belátása, hogy még mindig van megismerni- és másként ismernivaló rajta. Ennek a dialóguskísérletnek egy részletét – két beszélgetést – osztom meg most a Helikon kedves olvasóival.

‍