Bebábozott szemeink (rövidprózák)

Bebábozott szemeink

Aladdin, az úszómester, a gépházban lakott. Ott hátul volt neki a fészke, hímporos kis sarok, egy olvasólámpával megvilágítva. Reggel már motoszkált a kukszlijában, mire a hatórás edzésre félálomban megérkeztünk. Aladdin egy éjjeli lepke volt, szürke pettyes­araszoló-féle. Vékony, selymes nadrágja, keleties mintákkal úgy lebegett körülötte menés közben, mintha repkedne. Ijesztő is volt, mert nem lehetett hallani, ha jön. A sötét folyosón egyszer hozzám is ért, úgy megijedtem, hogy a portáig szaladtam vissza az ismerős parizeres-zsemleszagba, ami a vattacukorhajú fülkéjéből áradt, amikor befordultam. Egy ideig utána minden reggel bevártam valakit az épület előtt. A nagyok mesélték, hogy nem tud beszélni, csak hümmög, mert hernyó korában rátaposott valaki. Most ettől miért ne lehetne beszélni, nem értem. Szerintem egyszerűen csak külföldi, berepülőrovarcsalád-féle. A délutáni edzésekkor kicsit más színben szokott a medence melletti asztalnál üldögélni. Piszkálgatta a körmeit, lapozgatta az asztalról minden oldalról lelógó újságját, és néha elillant két levegővétel között. Valamiért szeretett a szoliban és a szaunában is időzni. Egymás melletti kis fülkék, ő pedig egyre barnábban, egyre izzadtabban perdült-fordult, ahogy haladt előre a nap. Suhogott a légszerű nadrágja, póló pedig sose volt rajta. Aladdin néha megállt a deszkás tároló melletti tükör előtt, és fésülgette fekete haját. Olyan sokáig tudta simítgatni azzal a barna csontfésűvel, ami nagyapámnak is volt, hogy szinte centiről centire hosszabb lett a pikkelyszerű csillogás a fején. Vera azt mondta, egyszer egy zavaros reggelen rájuk zárta az öltözőt. Hosszasan piszmogott a zárral, de közben az ajtót telekente kívülről a szárnyával. Március óta lyukak vannak fúrva a kabinok falára. Rágásszerűek, belenéznivalók. Nálunk betömködték a lányok zsepivel, de a szoli mellettin egyszer átlestem. A lepke épp átalakult, vagyis egy hernyót próbált kitépni magából, ami elég fájdalmasnak tűnt, mégis, mintha hirtelen odanézett volna, ahol én álltam a fal mögött, úgyhogy elbújtam a félig kihűlt szaunában. Azelőtt se mertem a szemébe nézni, de innentől próbáltam láthatatlanná válni, ha átsuhant valahol, vagy a szokásos köröm-haj-szoli körforgást táncolta. Az úszómesteri asztal volt a nappali birodalma. A fiókokból bugyogott ki a sok csótánytetem, körömszörny és elhagyott fürdőruha. Gyűjtemények voltak, de mindenki tudta, hogy ezeket megörökölte az előző, Géza nevűtől, aki beszorult a gépház két csöve közé egy alkalommal, így már nem tudta végezni a munkáját, mert azóta is ott van.

Egy álmos szerda reggelen besétáltak a lábaim a szekrényekhez, gépiesen pakoltam a papucsot, törölközőt a másik táskámba, amikor a hangot meghallottam a konditerem felől. Abbahagytam a rámolást, de hirtelen csend lett, úgyhogy odalopóztam a félig kinyitott ajtóhoz. Ebben a pillanatban Aladdin termett előttem. Izzadtan, lüktető erekkel a karján, látszott rajta, hogy most tette le a súlyzókat. Köhögésnek próbálom álcázni az ijedt nyüszítésem, hátraléptem lassan kettőt, ő pedig felém. Nem néztem rá, vagyis de, mereven bámultam a bőrét, amin csillogtak a gyémántok, apróberakásos, szőre közül kigurulók, egy a földre esett, szemem utánatévedt. Ha lehajolok a gyémántért, talán megkegyelmez. A lepkék fejedelme ekkor belenyúlt a selyemnadrágjába és mosolyogni kezdett. Nem, nem mosolyogni, vigyorogni, és forgatta a nyelvét a szájában. Már éreztem a fémszekrény hidegét a hátamon, nincs hova lépni, Aladdin kiterjesztette a szárnyait körém, nem láttam semmit, porral lett tele a szemem és a szám. Azt hiszem, bemásztam az öltözőszekrény felső polcára, a vállfa alá, magamra húztam az ajtaját, és a szellőzőlyukon át lestem remegve, hogy jön-e végre egy kopogó cipő a folyosón, benyit-e valaki, vagy teljesen lerágja a fejét a lepke annak, akit a szárnya alatt rejteget.

Szél utca

Van egy kisebb gond a stranggal. Bejelentettem, jegyzőkönyvezték, iktatták, felmérték a súlyosságát, majd elküldték a tervezett költségvetést és a szerződés azon pontját, amely megállapítja, hogy a költségeket a közös, erre fordítható alapból fedezik. Ezután három és fél hónapig nem történt semmi. Úgy éreztem, kerül a házmester. A liftből a földszinthez érve se lépett ki, köhécselt, mintha lenne tovább a lejtmenet. A kukák körül kotorászott, ha beléptem a nagykapun és furcsa ragadós szutykot törölgetett a talpáról a fal felé fordulva, ha véletlen egyszerre léptünk a gangra. Tarthatatlan helyzetem barátságos megoldását terveztem. Vittem kalácsot, ürügynek, és hát, húsvét lévén. Beszélgettünk hosszadalmasan, illedelmességileg minden közénk perdíthető témáról, csak a javítanivaló nem tudott felmerülni. A szél felkerekedett, rázni kezdte a félig leszakadt redőnyét a konyhának, és éreztük, hogy tojásokon lépkedünk minden újabb óra elteltével. Sok a baj és magánvaló. Pálinka garatra. Sírtunk is, megijedtünk a patkányok hírére. Házmesterileg koccintottunk, majd szomszédilag, délutánra, ha jól emlékszem, a barátság szó is felmerült. Mire ő a ház föld alatti feléről kezdett magyarázni. Mármint nem a pince. Hanem a tejszagú fehérség, ahogy ő nevezte. Tejebbvalók habpartija, mézzel folyó egészéves csipkemező, lakodalmas alhasvilág. Tudjam meg, ő mindent megtett az eltitkolás végett, de most itt, és akkor, hogy ennyire faggatózom, hát el kell hogy árulja. Fogod magad, mondta nekem, és megkopogtatod a lift padlóját, de mindenképpen szerda legyen, ezért nem engedek aznap sittet cipelni rajta. Innen tehát a Nagy Szerda a lejáratos nap. Húsvéti szeszgőzös halandzsának hittem, hogy elterelje a jöttöm okát, amit valahogy sose húzogattam elő a zsebemből. Vagy inkább kiesett a taknyos zsepivel együtt, amikor, ő pedig sietve odaugrott, és készségesen a kukáig penderítette. Tudniillik erről szép lassan mindenki tudomást szerez, ha megérett rá, de úgy tűnik, velem kapcsolatban mégiscsak tévedett, nekem még nincs szükségem a tejfehér igazságra, maradjak ostoba köldökvizsgáló. De ne feledjem, a patkányok se véletlen és a strang, hopp, kimondta, hogy azt se csak úgy véletlen, nem lyuk az, nyílás, kapu. Ugrani kéne, nem helyrehozni, nevetséges kispolgár. Szóval, ha én nem látom, rendben, de egészen meglepő, hogy nem is sejtem, ami pedig szinte már vaktyúk-szindróma. Változatos sértegetések után a vállamra tette a kezét, és utolsó próbálkozásként azt mondta: tegyen egy próbát, egy szerdát, bökje át a lábujja hegyét a lepedőnyi fehér hártyán, magába temet az, megtisztít és felnyitja a szemet. Nem késő, lássa meg, magából is lehet még avatott fentlakó. Beesteledett, a vendégség érdektelenségbe fúlt, a kalácsot májrémmel utolsó morzsáig felettük. Óvatosan lépkedtem a folyosón, lift, gomb, ajtó, becsuk, becsuk, becsuk, be. Feltámadott a tejfehér habtenger. Meglepően valóságos fütyülő folyam lepte el a réseket szép lassan, minden emelettel egyre kisebb lett a fülke, lefelé húzva zakatol, érzem a süllyedést, pedig bizton emlékszem, hogy a negyediken lakom. A kutyám is ott lakik. Kutyapék, kutyatej, kutyaszán. Ragad a nyitó, be fogom jelenteni. Fejzúgás, mélységi víznyomás a dobhártyán, hát ez tényleg. Tengerszem a pince pincéjében, kovászszerű hólyagsziget alattam. Kamu az egész, ledőlök inkább. Nagy Szerda népe, lakj jól velem, együgyű vak alakkal a negyedik emelet 27-ből.

Kendőjének négy sarkán csomó

Másodszor csöppent a majonézes szósz a sötétzöld nadrágjára, úgyhogy a korábban elővett nedves törlőkendőt újra összegyűrte, de már méltatlankodás nélkül, fáradtan dörzsölgette a nyomot, nem is próbálkozott ugyanolyan vehemensen, hiszen az elmúlt öt percben elérte az arcát a lemenő, meleg nap a két épület közötti szakaszon, ahogy üldögélt, vagyis egy kicsit azért odébb kellett hozzá húzódni, de megérte, mert jólesően felmelegítette, miközben kissé bódultan bámulta az áramló embertömeget, de egy ponton kiszúrt valamit, ami sehogyan se illett ebbe a sétáló árba, se helyi, se turista nem mozog ilyen ívben és lendülettel, hiszen nem a megszokott ismerős figyelmetlenség, és nem is az andalgó, kíváncsi fürkészés teszi ezeket a köríveket, derékhajlító ijedt rándulásokat, de persze ahol utazók vannak, ott látványosság is, miért ne lehetne szándékolt mindez a meglepően intenzív véletlenszerűség, mint kosárba dobált cseresznye, ahogy pattogás után végül helyet talál magának a kupacon, meg kell nézni, mégiscsak látni kell, mi az, neki is szólhat, nincs ráírva, honnan került ide, pont ebbe az utcába, ennek a gyors­étteremnek a teraszára, lehetne akár kiránduló is, aki megpihen a nap végén, gondolta, apróra összegyűrte a sültkrumpli és a hamburger papírját a nedves ronggyal, és mivel nem talált szemetest, a markában a szeméttel elindult a különös mozgásív irányába, de hamar észrevette, hogy egy fiatal nő az, aki körbetáncol, és hangot is mintha kiadott volna magából, újra és újra, ami csak az arcán látszott ebből a távolságból, de érzékelte, hogy az emberek nem közelednek, inkább egy illedelmes piruettel kitérnek mellőle, tekintetüket úgy igazítják, mintha éppenséggel minden más felé lenne az érdekesség, tenni- vagy gondolkoznivaló, egyszóval valami szégyenlős részvétlenség lengte körbe a térnek azt a sarkát, ő mégis azon az irányon tartotta lépteit, túl sok a hátatfordítás ahhoz, hogy mindez egy szórakoztató gesztus legyen, de néhány lépéssel később, miután kikeveredett abból a tömegből, ami egy üzletből hirtelen kiáradt vásárlókkal körbevette, meglátta a nő kezében a gyermeket, és amint az arca tisztábbá vált, a szemében azt a védelmező őrületet, ahogy szorította magához a bebugyolált kisbabát, ekkor valaki meglökte, kiesett a kezéből a percek óta szorongatott szemét, és lehajlás közben megint taszított rajta valaki, de szerencsére közel volt a keze a földhöz, éppen meg tudott támaszkodni, csak a táskája esett a nyakába a kavarodásban, miközben a furcsa nő hangját is hallani kezdte, felnézett, látta, hogy olyan közel ért, akár meg is érinthetné a hátát, ami éppen keserves rángatózásba kezdett, de inkább arra gondolt, hogy segíteni is csak óvatosan lehet, ha valóban baj van, csak meg kéne nézni a babát, hogy minden rendben van-e, nem kell-e mentőt hívni, egyáltalán játék ez, vagy ahogy sejti, inkább keserves nyűglődés, ami az anyából kiömlik itt a téren, körbehajlongva magukat, még két lépés, és elugorva a hirtelen fejrántás indította mozdulat elől, melléjük került, az asszony ránézett, könyörgő és rémült tekintetébe valami bűntudat is bújkált talán, de ahogy néhány tizedmásodpercig egymás szemébe néztek, mintha gyerekes huncutság is odakeveredett volna közéjük, de ekkor kiürült a látvány, nyűszítő hang robbant, valaki rálépett a lábára, mintha mindez azonos pillanatban történt volna, de nem volt idő mégsem rendbe szedni a megtörtént pillanatok láncát, hiszen a gyermek játékcsecsemővé változott az ölelésben, ketten elrángatták, lökdösődés, kiabálás, zúgó csend, éppen beleillett a nő értetlen arca minden szenvedésével, ki tudja, hogyan lett néhány perc alatt minden olyan, mintha meg sem történt volna ezen az utcaszakaszon hirtelen ennyi kóválygása a valóságnak, ment tovább, morzsolgatta a papírokat, megszáradt a kezében a rongydarab, de a pénztárcája eltűnt a hátsó zsebéből.

Sapkáimat telefújta a szél

Volt ez a krisztusi kor, aztán nem történt semmi. Átcsúsztam rajta, mint korábban minden fontosnak képzelt mérföldkövön. Egy biztos, hogy nem lettem időközben se tűzoltó, se vadakat terelő csillagszemű juhász, de még a valakinek levés útjára se léptem. Mostanság kezdem azt gondolni, hogy akkor ez már veszett fejsze. Most van az, hogy ez végül is félidő vagy egyharmad. Tekintve, hogy amióta gondolataimat viszonylag tudatosan járatom körbe magam körül, felnőttként gondolom el magam. Fárasztó élet ez, mert mire az ember eljut valódi felnőttségéhez, legalábbis ami a számokat illeti, leélt egymás mellett minimum tizenhárom életet. Ehhez egy macska asszisztál éppen. Ő még elbír, bírjuk egymás melegét. Nem túl fényes ez a megvásárolt és hát – tetszik, nem tetszik – kiszolgáltatottságon alapuló viszony. Kitartott gondoskodnivaló. Amikor először fájt nagyon, azt hittem, belehalok, amikor másodszor fájt nagyon, azt éreztem, belehalok, de már tudtam, hogy valójában nem. És még ebben is tévedtem. Mindig tudok újat mutatni magamnak, amikor lehetőség kínálkozik ilyesmire. Önsajnálat, imposztorszindróma, lelkes és deprimált időszakok őrült körtánca. Ez hülye, nem is értem, mit várt. Azt hitte, hogy a majdnak lesz bármi javulékonysága. Bár az tényleg jó a majdban, hogy fel lehet írni az ajtófélfára, és az ördög minduntalan beveszi, meg mi is. Jó, én már nem, de tíz évvel ezelőtti én még bizony de. A halál gondolata nem csak köznapi értelemben ül mellém újra és újra, de azt hiszem, olyan régóta látok mást a tükörben, mint amilyennek képzelem azt, aki vagyok, hogy határozottan fontolgatom a klasszikus elméletet, miszerint elraboltam magam, és egy rossz arcú idegen szórakozik a megmaradt éveimen keresztül. A reptéren is mindig gyanús vagyok. Tizenegy éve ezen a napon azt írtam, hogy ha egyszer disszidálok, utoljára még magamra tetováltatok egy matyót. Én még bírom, a matyó már elfáradt. Nemrég tudtam meg, hogy a nagymamám elvált, még mielőtt elkezdődtek azok a történetek, amiket ismerek. Meglepő. Nem meglepő. Egyvalamit legalább elértem. Családi tradíciókban ezek szerint jó vagyok, komód alá esett, kallódó puzzle-darabból faliszőttes. Mert az tartósabb, szebb, csak poros egy idő után. A rengeteg munkám pengeél a panaszkodás és dicsekvés között. Talán a hangsúly, vagy a közönség, vagy az ezredforduló. Ha lett volna bakancslistám, mostanra örömmel vehetném tudomásul, hogy minden pipa. Vagy nem örömmel. Jobb, hogy nem volt. Számonkérhetetlen tévutak kereszteződéseiben dekkolok. A neveknél, könyvcímeknél már csak a számokra és a bárhova vezető utakra emlékszem kevésbé. A jogsival asszem most már tényleg kivárom a magát biztonságosan és nem túl nagy sebességgel elvezető autók elterjedését. Ha már a városi repülőkre hiába várunk kilencvenkettő óta. Olyan öreg vagyok, hogy tényleg sokkal több mindent el tudtam képzelni gyerekként, mint egy beszélő bkv-automata. Ahelyett, hogy a telefonálás intézménye valahogy elkopott volna mellőlünk, már az órákban is lakozik egy rém, aki bárhol és bármikor beszélgetni szeretne. Tudom, hogy azt hitted, de tévedtél. És most már mindegy. Nem lettél kevésbé ostoba, csak megtanultál színlelni, nem lettél érdekes, de még gyűlölnivaló se. Amolyan kisstílű senkise. Időnként átlátszó párhuzamos villanydróton ülünk. Te meg én meg te, nincs hova nőni, nincs hova gyereknek lenni.

Farkas B. Szabina 1985-ben született Pécsett. Tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem BTK filmtudományi és esztétika szakán végezte, majd ugyanitt pedagógus mesterdiplomát szerzett. Azóta a fotó- és színházművészet területén tevékenykedik. 2021 óta publikál, prózái és versei jelentek meg.

‍