Bátyóka

Nem szeretem a szilvesztereket. A kényszeres ébrenlétet, mikor inkább aludni szeretnék, a kényszeres örömöt afölött, ami elmúlt, s a kényszeres reményt, hogy az eljövendő jobb lesz, holott telik velünk visszafordíthatatlanul... Nagy igazság, tudom. Most decemberben is tudhattuk volna már KAF halálhírével, hogy nem lehet jobb az eljövendő az elmúltnál, ha az istenek halnak, csakis rosszabb lehet az embereknek.

S aztán ránk is rúgta az ajtót január úgy, mintha valóban nem lenne holnap,

még 365 nap az évből, eggyel több, mint szokott, szökőév, még ez is. Négy temetés egy hónap alatt, esküvő sehol a láthatáron, s még van pár nap a januárból.

A január amúgy is a temetések hónapja, az év hétfője vagy fekete pénteke, mondhatni – vajon miért a januári temetésekre-elhalálozásokra emlékszem jobban? Bálint Tibor januári halála számomra nem élő emlékezet, annál inkább a Sigmond Istváné vagy a Kinde Annamáriáé, akiket tíz évvel ezelőtt, januárban temettünk, de ugyanúgy januárban hunyt el Mózes Attila, akitől szintén Vásárhelyen búcsúztunk.

Hétről hétre Zalán elküldi a legolvasottabb anyagaink listáját – januárban a nekrológok a legolvasottabbak.

Nagy írók, költők, ahogyan írják sok helyütt, „bölények” életének krónikái. Ki- és önjelölt, felkért nekrológírók serege összegez, értelmez, felmutat, bizonygat, legyen mit kutatgatni eljövendő filológusoknak. Holott a nagy bölények életük krónikáit már megírták, a nekrológok nem annyira róluk, mint rólunk szólnak. Viszonyainkról, szerepjátszásainkról, félelmeinkről. Mérhető-e nekrológok számában egy ember élete?
‍

*

A város fölött kitüremkedő szombatfalvi temetőt gyümölcsös veszi körül,

s mint a Házsongárdba, lassan-lassan ebbe a sírkertbe is beköltöztek az almafák.

Az apró dombok hepehupáira alacsony, sejtelmes köd telepszik, a csenevész almafák zúzmarás ágaira ráfagyott a hónak aligha nevezhető latyak, ami a temetés alatt végig zutyog az égből. Valamikor a kilencvenes évek elején-közepén bóklásztam itt utoljára, nagybátyámmal és feleségével mentünk almát szedni az egykori szövetkezet elárvult gyümölcsösébe. Nem lopni mentünk, bár suttogva, surranva töltöttük meg az esti félhomályban vedreinket, nehezen vetkőzve le régi, berögzött szokásainkat – ha jól emlékszem, afféle senkiföldje volt akkor már-még a gyümölcsös, a szövetkezeti csőszt elfújta a forradalom szele, az új tulajdonos még nem jelentkezett. Az alma ott rohadt a fákon. Így leszedtük.

Minek otthagyni a madaraknak, ha mi is megehetjük, morogta Bátyóka, jellegzetes, félmosolynak tűnő fintorral a bajsza alatt, megdörzsölve tenyerét.

Többre nem igen emlékszem, csak az izgatott félelemre, Bátyóka fanyar humorára, dörmögve elszórt félszavaira. Kacarásztunk a sötétben gyermeki derűvel.

A temetésen alig lézengünk – a szűkebbnél is szűkebb család, nagyanyám halála óta alig látjuk egymást. Azaz soha. A régi barátait csak hallomásból ismerem – akikkel pecázni járt, kirándulni, akikkel fotózott, akikkel együtt bütykölte kék bogárhátúját.

Akikkel még hitt abban, hogy egyszer jobb lesz a holnap. Aztán mégsem.

Felismerem őket mégis, egyszerre érkeznek, rendre járulnak főhajtással a koporsó elé. A katolikus liturgia dallamai még megadják az alaphangjait egy tisztességes búcsúzásnak, de aztán a pap tesz róla, hogy még jobban elkedvetlenedjem.  A sírhoz vezető úton mellénk szegődik egy kutya. Kalácsra vár, vidáman csapódik egyik embertől a másikig. A kaputól nem messze aztán lecövekel. Bátyámmal mellé szegődünk.

Végül ketten maradunk a kutyával, a bátyám egy idő után leslattyog a bokáig érő latyakban az autóig.

Nem megunta, gondolom, csak tudja, ez a temetés nem Bátyókáról szól. Vagy nem arról a gyermeki derűjét és humorát lassan-lassan elvesztő, félszeg mosolyú Bátyókáról, akit mi ismertünk. Akinek élettörténete, az, hogy szenvedett, dolgozott (hogy mit, soha nem árulta el, neki minden munka bánya volt), megöregedett és meghalt anélkül, hogy ezt megírhatta volna, immár végérvényesen megíratlan maradt. Eltűnt, mint lábnyomom a januári latyakban. Nagyapám legalább a különböző állami hivatalokhoz benyújtott román nyelvű önéletrajzaiban megörökítette életének fontosabb eseményeit – a nagyon mélyről jövő, majd a román kommunista diktatúrát kiszolgálva valakivé váló, paraszti származású kisember, akinek magas rendőri fokozata, majd partvonalra kerülése lett élete tragédiája. Székelyföldi viszonylatban nem szokványos életút.

Újabb megírásra váró kisember-történet.  

Elered az eső, behúzódom egy tuja mellé. Alattam a ködlepte város, szemközt a Szent Miklós hegye, nagyszüleim nyughelye. Mellette fehéren szikrázik az alma mater. Alatta puha pamacsos ködbe burkolózik a város, feloldva az épületek kontúrjait az összeomlott bentlakással, egykori hálószobámmal, az ott eltöltött három-négy évvel. A város, mellyel most már végérvényesen megszakadt minden élő-rokoni kapcsolatom. Keressek szimbólumokat a januári ködben?