Balsors

Már akkor tudtam, hogy rossz vége lesz az egésznek, amikor március elején Keresztes felállított, hogy mondjunk el egy szakaszt a Himnuszból. Voltak ilyen heppjei, ötödikben az ábécét kellett felmondani, röhögtünk is rajta, hogy azt elsőben tanultuk, hülyének néz minket. De csak kihagytunk pár betűt belőle, nem volt meg mind a negyven, és nem lehetett leírni, mondani kellett, és ha megakadtál, vége. Az osztályból hatan tudták hibátlanul, azok ülve maradtak, minket felállított, és felsorakoztatott a tábla elé, hogy szégyelljük magunkat. Nem is fértünk el egymás mellé, két sorban kellett álljunk, de a többiek, akik ülve maradtak, jobban szégyellték magukat, a dzsé meg egyébként se magyar betű, ezt mindenki tudja. Az egész osztályból csak Imola élvezte a helyzetet, ő is csak addig, amíg azt hitte, hogy akik ülnek, kapnak majd egy tízest, amiért tudják az ábécét, de Keresztes ráripakodott, hogy ez alaptudás, netán azért is tízest követel, mert tud magyarul. Aztán behívatta az Oszit, hogy nézze meg, ezek itt magyar gyerekek, és még az ábécét sem tudják. Ennyi erővel behívhatta volna a románokat az A-ból, még azoknak is több közük van a magyar kultúrához. Azt hitte, hogy ez most fájni fog nekünk vagy az Oszinknak, amikor tudtuk, nem fogja hagyni, hogy behívja az A-sokat, mert azokat mindenki utálja, és nem azért, mert románok meg nem tudják az ábécét, hanem mert parasztok. Egyszer az egyik le akarta köpni Márkit kólával, és valamelyik tanárt kapta el, aztán elfutott, szóval ilyenek az A-sok, mi meg tudtuk, hogy nem vagyunk ennyire parasztok, csak épp az ábécéből hagytuk ki a dzsét.

A Himnusszal viszont már nem tudott megszívatni, Anyukával a tízórás mise végén mindig elénekeljük a bazilikában, tudtam kívülről az elejét, és annyi pont elég volt. Aztán amikor láttam, hogy Balázska után én következek, már kezdtem mondogatni magamban, nehogy felsüljek, mint az ábécével, de az Istenért se jutott eszembe, hogy mi jön a balsors után, aminek rímelnie kell a néppel, pedig a templomban sose jártam így, igaz, ott mindenki mondja velem. És hiába néztem Keresztest meg a csúnya tetovált szemöldökét a piros szemüveg mögött, a kalotaszegi hímzéses ingujjából kilógó vörös körmeit, meg a ráncos nyakát, nem jöttem rá, mi rímel a néppel. Balázskát alaposan leteremtette, hiába mondta szegény, hogy nem készült, Keresztes ugyanazt hajtogatta, hogy erre nem készülni kell, ez kultúra, benne van az emberben. Balázskával egyébként is feszt kötekedett, mert egyszer azt hazudta, hogy otthon hagyta a füzetét, aztán Keresztes kiborította a padra a hátizsákját, és megkerült a füzet, Balázska meg olyan volt, mint a téglaszínű póló, amiben egész héten járt, és hiába magyarázta, hogy nem volt ideje, Keresztes elkönyvelte, hogy most már minden alkalommal kiborítja a táskáját, mert nem lehet adni a szavára. De Balázskát már nem érdekelte a szava, ösztönösen adta az ellenőrzőjét, hogy Keresztes írjon bele még egy négyest, egyébként se szokott kikapni a jegyei miatt, mert a nagymamájával lakik, aki iszik. Nekem az ábécés eset óta nem volt négyesem magyarból, Anyuka össze is szidna, hogy pont a Himnuszt nem tudtam, amikor együtt mondjuk a bazilikában. Gyorsan le akartam írni a szakaszt, hátha úgy eszembe jut, de Keresztes már meg is szólított, hogy mit bambáskodok, egy év alatt nem sikerült megjegyezni, ki után következem a névsorban. Gondoltam, hogy majd megoldom az egészet úgy, hogy nem pislogok, és akkor bekönnyesedik a szemem, mintha meghatódnék, és ez működött is, nagyon lassan kezdtem mondani a Himnuszt, közben Keresztes ingjét néztem, hátha találok egy helyet, ahol hibás a kalotaszegi hímzés, és arról eszembe jut, mire rímel a nép. Keresztes letette a pixet, vagyis az írószert, mert pixet a románok mondanak, szóval Keresztes felnézett, és hallgatta, hogy milyen szépen mondom a Himnuszt, még sikerült bele is könnyezni, már tüsszentenem kellett volna, aztán ahogy a naplót néztem, eszembe jutott, hogy tépi a balsors a drága népet, még pont időben bemondtam, és nem úgy tűnt, hogy elfelejtettem, csak úgy, hogy mélységesen megérintett a balsors.

– Erről van szó, így illik elmondani a Himnuszt – bólogatott elismerően Keresztes, és már be is írta a dátumot a naplóba. – Szoktál szavalni?

Intettem, hogy nem.

– Pedig gyönyörűen mondtad.

– A bazilikában a tízórás mise végén éneklik, amióta megcsinálták a nagy orgonát a kórusnál.

És már itt tudtam, hogy nagyon ellőttem a szerencsémet, mert Keresztes utálja a csinálni szót, azt mondja, csinálni a híd alá vagy a híd alatt szoktak, de ez olyan kifejezés, amit iskolázott magyar ember ki nem ejt a száján. De már megtörtént a baj. Gyorsan hozzátettem, hogy már azelőtt is tudtam a Himnuszt, és akkor láttam, hogy két számjegyet írt, szaladtam is vissza az ellenőrzőmért, hogy legalább egy jó jegyet vigyek haza a héten.

– Csodálkozom, hogy eddig nem jelentkeztél szavalóversenyre. Szerintem neked kellene elszavalnod a Nemzeti dalt az iskolai ünnepségen!

Ezen nagyot néztem, elsősorban azért, mert nem tudtam, hogy a Nemzeti dal az most Kossuth Lajossal van, amikor elfogy a regimentje, vagy a másik, a hosszú. És nagyon reméltem, hogy Keresztes nem fog megkérni, hogy most azonnal mondjam el, főleg, hogy már beírta a tízest, és már beleéltem magam, hogy kaphatok Anyukától valamit, de szerencsére nem kellett semmit sem elmondani, rávágtam, hogy kedvem volna, gondoltam, hogy arra is biztos kapok majd jegyet.

Így lett az, hogy a márciusi ünnepségen én kellett elmondjam a Nemzeti dalt. De még nem is ezzel volt a baj. A baj azzal volt, hogy nemcsak mi leszünk az ünnepségen, hanem jönnek Magyarból is.

A következő héten Keresztes bejelentette, hogy az anyaországi testvériskolánkból vendéggyerekek fognak jönni, így mondta, hogy anyaország és vendéggyerekek, és azokat mi kell elszállásoljuk, és küldjünk egy listát, hogy ki hány gyereket tud befogadni. Anyuka elfelejtette kitölteni a lapot, de megmondta, hogy egyet befogadunk, azzal csak elbírunk valahogy, de ne legyen allergiája a szőrre, meg ilyenek, mert nálunk elég szőrös a lakás Rexi miatt, és őt meg hiába visszük el máshoz, Anyuka nem fogja az utolsó szőrszálig kinyalni a lakást, így mondta, hogy kinyalni. Kitöltöttem, aláírtam Anyuka helyett is, és visszavittem Keresztesnek, hogy Anyuka üzeni, hozzánk kutyás vendéggyerek jöjjön. Akkor Keresztes kölcsönadott nekem egy petőfis szöveggyűjteményt, hogy abból tanuljam a Nemzeti dalt, ne a netről, de ha még akad benne valami, ami megtetszik, beszélhetünk róla, hogy két szavalatom is lehet, nem csak egy. Én erre úgy gondoltam, hogy az akkor két tízes, nem csak egy, de amikor megláttam, hogy annak mennyi szakasza van, rájöttem, hogy elég nekem egy tízes is, nem akarom túlórázni magam, ahogy Anyuka szokta a gyárban. A következő hétre már meg kellett tanuljam kívülről, hogy felmondjam a magyartanárnők előtt, lássák, mit kell csiszolgatni. Amikor elmondtam Anyukának, hogy én fogok szavalni a márciusi ünnepségen, nagyon megörült, de aztán elmúlt neki, amikor rájött, hogy akkor most megint ruhát kell venni, mert a régi ingemnek rövid az ujja, meg aztán nem lehet akármilyen ingben szavalni, kell valami ünnepi ancung, de a jó ég tudja, hogy az milyen, majd kimegyünk a piacra, és szétnézünk, mi tűnik olyannak.

Keresztesnek tetszett a szavalatom, a többi magyartanárnőnek is, igaz, hogy ők csak a gép előtt ültek, és tiszteletből nem klimpíroztak a billentyűzeten. Keresztes aztán kiment Imolával valami olimpiászt megbeszélni, mert neki is pont akkor kellett bejönni a tanáriba, amikor én szavalok, biztos irigy volt, hogy Keresztes engem választott, aztán amikor visszajött, elölről kellett kezdjem, szerencsére többször nem mondatta el velem, szóval hamar megszabadultam, csak mondták, hogy ne hadarjak annyit, és húzzam ki magam, a forradalmárok sem voltak nyámnyilák. Én nem akartam mondani, hogy a forradalmárok kiállásáról sokat nem tudok, Anyuka szokta szidni őket, szóval hazamentem, és még párszor átismételtem a Nemzeti dalt magamnak, amíg Anyuka dolgozott, hogy ne hallja, ha elrontom.

Mielőtt megérkeztek a magyarok, Keresztes a lelkünkre kötötte, hogy vigyázzunk rájuk, legyünk jó házigazdák, és hozzuk el a szüleinket is az állófogadásra. Nagyon ideges volt, mert a díszteremben matekversenyt szerveztek, és muszáj volt a tornateremben állófogadni, ahol lábszag van és foltosak a matracok, és azokra a padokra kell ülni, ahol végighúzzák magukat a gyerekek tornaórán. Anyuka megmondta, hogy ő dolgozik, nem megy semmilyen fogadásra, majd szóljak, ha lejár az egész, és elhoz minket autóval. Keresztes végignézett rajtunk, bosszankodott, hogy miért vagyunk ilyen kevesen elegánsan öltözve, és úgy rendezett el minket, hogy aki tréninggatyás vagy mintás pólóban van, az menjen hátra, amikor a csoportképet csináljuk. Márki jelentkezett a leghátsó sorból, fekete versenyautós póló volt rajta, azért küldték hátra. Miután látta, hogy nem foglalkoznak vele, inkább bekiabált egyet.

– Anyukám kérdi, hogy mikor jönnek a magyarok?

Keresztes azonnal hosszú rikácsolásba kezdett, hogy meg ne halljon még egyszer egy ilyet a szánkból, hogy mi magyaroknak hívjuk a vendégeket, mit fognak szólni, ha megtudják.

A vendégek egy kisbusszal jöttek, beengedtük őket az udvarra buszostól, ami ritka dolog, mert félnek, hogy megreped a beton. Imola rögtön előregyúródott, hogy megkeresse a vendégeit, ő hármat is befogadott, de Keresztes szerintem még ezért sem adott neki tízest, talán az olimpiászért sem fog. A vendéggyerekek röhécselve szálltak le a buszról, a magyartanárnőjük is tréningben jött, nem kalotaszegi mintás ingben, ennyi erővel Anyuka is eljöhetett volna az állófogadásra, és a csoportképre is beállhatott volna. A magyarok szétnéztek az udvarunkon, náluk biztos nagyobb lehet az udvar, mutogattak hol a kosárpalánkra, hol az udvaron parkoló autókra, szerencsére az A-sok nem voltak a közelben, mert ha rájuk mutogatnak, azok köpnek vagy bozgoroznak.

Keresztes betessékelte a társaságot a tornaterembe, elővett egy fekete mappát, abból mondta fel a megnyitóbeszédét, hogy milyen fontosak a testvériskolai kötődések és a magyar kultúra, és mi már hosszú hetek óta készülünk, hogy fogadjuk őket. A vendéggyerekek ültek a hátsó sorokba, végigdumálták az egészet, a tréninges tanárnő nem szólt egy szót sem, Keresztes nem mert rájuk ripakodni, csak minket nézett szigorú szemekkel, mi meg nem tudtuk, hogy most rendet kell teremteni vagy udvariasnak kell lenni, végül Imola pisszentett oda egyet hangosan Balázskának, aki meg sem szólalt, nem is fogadott vendéggyereket, csak nem akarta, hogy Keresztes azért is beírjon neki egy négyest, mert nem volt ott az állófogadáson. Kiderült, hogy holnap nem lesz tanítás, hanem megyünk a várba meg koszorúzni, és ott fogom majd elmondani a Nemzeti dalt. A vendégek nevettek hátul, hogy vajon Ceaucescut fogjuk megkoszorúzni, de nem szólt be nekik senki, még Imola se. Aztán Keresztes megnyitotta az állófogadást, volt ropi meg szendvics, valakinek az anyukája készíthette. A vendéggyerekek folyton klikkesedtek, messziről nem is tudtam rájönni, melyik az enyém, tudtam, hogy Szabolcsnak hívják, és hogy van egy vizslája. Hosszú bosszankodás után Imola odament hozzájuk, hogy barátkozzon, megkérdezte, hogy tetszik nekik itt, igaz, még nem láttak semmit, csak a borsi határt meg az iskola udvarát. A tornaterem tele volt pakolva asztalokkal, még azt sem lehetett, hogy kosarazzunk vagy valamit labdázzunk, aztán Keresztes körbe hívott minket, hogy mondja el mindenki a nevét és egy tulajdonságot, ami alliterál a nevével, de ezt megmagyarázta azonnal, hogy ugyanazzal a kezdőbetűvel kezdődjön a tulajdonság, mint a nevünk, nehogy felsüljünk a magyarok előtt, úgy, mint az ábécével. Innen tudtam meg, hogy melyik vendég Szabolcs, aki jobban szereti, ha Szabinak hívják, és az a tulajdonsága, hogy szerény, de lehet, nem is az, mert a többiek elröhögték magukat, ahogy kimondta, és ez mindenképp jelent valamit, nálunk Balázska sem tudta végigmondani a bemutatkozóját, mire Márki benyögte, hogy neki az a tulajdonsága, hogy büdös, erre már Keresztes is felkapta a fejét, és félrehívta, hogy a vendéggyerekek előtt viselkedjen.

Szabival sokat nem beszélgettünk. Megmutattam neki, hogy melyik a szobám, és ő fog aludni az ágyban, mert ő a vendéggyerek, én meg a fingós matracon, Anyukával így hívjuk. Nem nevette el magát a fingós matractól, gondoltam, Rexinek jobban fog örülni, ha már kutyás, de Rexit is gyanakodva nézte.

– Keverék?

– Nem, korcs – vágta rá Anyuka mogorván, és betett egy csomag kokast a mikróba, aztán átment a nagyszobába tévézni.

Megkérdeztem, hogy ő fog-e holnap szavalni, mondta, hogy nem. Megkérdeztem, hogy zavarná-e, ha én most gyorsan elmondanám a Nemzeti dalt a budiban, mondta, hogy nem, addig hazatelefonál. Kicsit bosszantott, hogy pont akkor telefonál haza, kíváncsi lettem volna, hogy mit mond rólunk. Miután gyakoroltam és Szabi telefonált, megmutattam neki a számítógépem, és játszottunk egy rallit lefekvés előtt. Nem kellett hagyjam nyerni, Szabi minden körben megvert, de még ennek sem örült. Megkérdeztem, hogy honvágya van, azt mondta, nincs, csak fáradt, meg hányt a buszban errefelé.

Szabi másnap sem volt bőbeszédűbb. Anyuka megkérdezte, hogy szereti-e a pelyhet, hümmögött, és azt reggeliztünk, mielőtt elvitt volna a várba. Ahogy megérkeztünk, Szabi megkereste a társaságát, és egyből beszélgetni kezdtek, Anyukával összenéztünk, hogy most velünk van a baj, vagy a magyarok egyszerűen ilyenek, aztán Anyuka sietett a gyárba, mondta, hogy legyek ügyes, és szavaljak szépen.

A vár felé is külön mentünk, Keresztes és a tréninges magyartanárnő vezették a sort, a magyarok állandóan tancizták, amitől Imola is elkezdte tancizni Keresztest, de az nem foglalkozott vele, nálunk nem mondanak ilyet. Kicsit hátráltam a sorban, hogy elkapjam Szabiék társaságát, halljam, mit mondanak, de nem mondtak semmit, mutogattak valamit a telefonjukon. Imola is mellém szegődött, hogy majd ő szóra bírja a vendégeket, és megkérdezte, hogy tudják-e, miről híres a nagyváradi vár. Nem tudták, úgyhogy Imola elkezdte mesélni nekik, amit helytörténetórán tanultunk, hogy itt nyomtatták a Bibliát, meg minden bástyának más neve van, és ez ilyen ötágú csillag alakú, amire a magyarok megjegyezték, hogy komcsi. Imola mondta, hogy nálunk nincs kommunizmus, de ezt a magyarok is tudták. Mondták, hogy itt azóta is mindenki Daciával jár, amire Imola azonnal rácáfolt, hogy nem igaz, mert nekik német autójuk van. Tiszta lököttek ezek a magyarok, néztünk össze, azt hiszik, itt nincs bevezetve az áram, és mindenki népviseletben jár. Imola megsértődött, de nem mert összeveszni velük, mert vendégek, Márki viszont résen volt.

– Itt nem, de ha lementek Székelyföldre, ott aztán megbicskáznak, ha nem vagy székely ruhában!

A magyarok erre hüledezve néztek, szerintem nem tudták, mit jelent a megbicskázás, talán még a székelyekről sem hallottak, úgyhogy Márki szólt Huninak, akinek az apukája székely, hogy mondja csak meg nekik székelyesen, hogy milyen az olyan. Huni már nagyon unta, hogy neki állandóan székelyesen kell beszélni, hol Keresztes teszi oda, hol a többiek, de a magyarokkal ő sem barátkozott sokat, pedig a székelyek azok hagyományőrzőbbek, mint mi, szórványbeliek, legalábbis Keresztes ezt szokta mondani magyarórán.

– Ami nem öl meg, az medve – vágta rá Huni unottan, és ment vissza a többiekhez a sorba.

– Nálatok van vár? – kérdezte Imola.

– Van, csak nem ilyen – felelte az egyik vendéggyerek.

– Milyen?

– Más a kerítés.

– Hogyhogy?

– Kolbászból van – vágta rá egy másik, és a fiúk elnevették magukat, köztük Szabi is.

Egy pillanatra megsajnáltam Imolát, mert annak ellenére, hogy idegesítő és fárasztó, mégis úgy éreztük, akkor van rend a világban, ha mi szívattuk, nem a vendéggyerekek.

– Én voltam a csabai kolbászfesztiválon egyszer – erőlködött Imola, hogy visszakapja a szót. – Vettünk egy kétméteres kolbászt.

A fiúk tovább röhögtek, mire Bogi megragadta Imolát, és elhúzta a fiúktól, hogy ne égesse magát tovább, járjon le az egész, és menjen mindenki haza. Imola még mindig nem értette, hogy miről beszélnek ezek, létezik, hogy van fonott kolbászkerítés valahol Debrecenben valami múzeum előtt, és ők nem látták? Mert ők csak a Tescóba járnak, de ezzel nem lehet hencegni a magyaroknak, ők nem járnak át hozzánk vásárolni. Megigazítottam az új ingemet, de már nem is akartam elmondani annyira a Nemzeti dalt, csak azzal vigasztaltam magam, hogy akkor kapok még egy tízest, és hátha vesz nekem Anyuka valamit, ami nem ünneplős ancung. Keresztes egy ideig megint haragudni fog ránk, de ő mindig mindenért haragszik.

A koszorúzáson a magyarok közül egy lány énekelt népdalt, már nem emlékszem, milyen volt, de szépen énekelte, és aztán jöttem én, hogy mondjam el a Nemzeti dalt. Rá sem néztem a magyarokra, Szabi sem figyelt rám, elnézett valahová, helyette Balázskát lestem, sehonnai bitang ember, mondtam, még a szél is fújt, így könnyebb volt kiszárítani a szemem, és csak mondtam, és a szakaszok nem akartak véget érni, Keresztes intett, hogy lassabban, de nem tudtam lassabban mondani, csak hangosabban, és azért is kihúztam magam, és nem tettem zsebre a kezem, csak épp a szavaláson akartam minél hamarabb túl lenni, aztán a magyarok elkezdtek figyelni, nem tudom, hogy miért, biztos nem szólt rájuk a tréninges tancijuk, csak úgy figyeltek, mert nem volt jobb dolguk, és aztán valahogy csak a végére értem, és nem rontottam bele egyszer sem.

Megvolt a koszorúzás, Imola vitte a koszorút egy vendégfiúval, aztán már készültem volna gombolni egyet az ünneplős ingemen, amikor Keresztes a vállamra tette a kezét, és megkért, hogy a zárómozzanatot még vezényeljem le, énekelje el mindenki a Himnuszt, mert azt ugyebár minden tisztességes magyar gyermeknek tudnia kell, ezzel Balázskát nézte, aki legszívesebben belebújt volna az egyik koszorúba, mégis vitéz módjára kihúzta magát a téglaszínű pólójában, és Keresztes intett, hogy akkor kezdjem, és a többiek majd csatlakoznak.

A parkban sokan megbámultak minket, a románok motyogtak, ahogy ez lenni szokott, hallottam, hogy az egyik magyar halkan megkérdezte, hogy mit jelent az, hogy bozgor, mire Márki rávágta, hogy ők őrzik nálunk a kolbászkerítést, ezt már nem értették, én meg nem tudtam figyelni, hogy ki mit mond, Keresztes keze még mindig a vállamon volt, és éreztem, hogy megint oda kerültünk, mint a magyarórán, megint valamit csinál a balsors a néppel, de nem jut eszembe, hogy mit, és hiába állt Keresztes mögöttem, nem tudtam megfigyelni a hímzésmintát az ingén, tudtam, hogy nem fog eszembe jutni, úgyhogy halkan elsuttogtam egy é-t, mert az biztos rímel a néppel, és az a kilencedik betű a magyar ábécében, és egyszer csak azt éreztem, hogy Keresztes vörös körmei, mint valami sasé, mélyen a vállamba fúródnak, és megfeledkeztem minden tízesről és minden ünnepi ancungról, csak azt tudtam, hogy ma már nem fogok csinálni semmit.

‍