Balázs K. Attila versei

[inkarnációs jegyzetek]

Vak óriások lökődik egymást

a finom penésszel megrakott

hajnalok repedései közé

akadt fényben.

Te fecsegj csak

magadról.

Néz-e bárki is, amint éppen

átbukdácsolsz a korhadó uszadékfák

barnás halmai között?

*

Várni fog egy acélkék ketrec,

gyanított jövőd a korai lomb-

hullásban.

Megfeszül, majd felreped

a fény, ahogy a köréd gombaként

növő éjszakák mélyén bolyongsz.

Ilyen vagy: bármerre indulsz,

precíz sikolyok sűrűsödő

ellenállása fogad.

*

Várakozás a gerendacsendben.

Cselekedetek ragyognak mozdulatlanságod

ércmáza mögött.

Menekülések

rovarként, madárként, vízcseppként

pipacsos búzaföldön.

*

Ki tagadhatná

meg helyetted a zsibbasztó, tej-

fehér fényt?

Az acélszegekbe

visszarezeg a kalapácsmoraj.

Az alattad könnyezők patás

lába fogódzót keres a felcsiszolt

cementen.

[Utazás]

Alig érkeztél meg, csendesen

mögéd ül Aszterión. Tarkódon

perzselő szuszogása. Homok-

bányák közt várakoztok

a mérhetetlen holdvilágban.

Minden sejtjével téged néz,

vajon látod-e a közelgő

lángcsóvákat? S hogy ne szökj el:

ha megmoccansz,

a megüresedett jelenbe

rögtön visszaöklel.

[Itt hullsz alá]

Itt hullsz alá valahol

az ellened szegzett tükrök delejében.

Lobognak utánad rongyaid: mi falhoz

támasztott csodákkal állunk,

és hisszük, hogy eltűntél végleg

a négyüregű csendben. Minden

mondatunkban csak a tátogva

pusztuló dolgok, és alaktalan,

verdeső felvetések. Elveszett,

ki meglát, s nem nevez meg.

‍