Bach és a bűnbánati énekek

Banálisnak tűnhet emlékeztetni rá, hogy a hangszerekre írt egyházi és/vagy liturgikus műzene legszámottevőbb forrásrétege az énekelt, vagyis az élő, „igazi” liturgiában fogant és alkalmazott vers. Nincs ez másképp Bach esetében sem: több százra tehető azoknak a kompozícióinak vagy műrészleteinek a száma, amelyek önállóan vagy nagyobb opuszok tételeiként liturgikus használatú énekekre vezethetők vissza.

A bűnbánati-készületi időszak teológiája, egyházias lelkülete és zenei hagyománya különösen mélyen érintette meg Bachot. Oratorikus átfogású, monumentális passióiban természetesen kulcsszerepet kapnak a böjti vétetésű korálok, de a Clavier-Übung köteteiből, az Orgelbüchleinból vagy a Lipcsei sorozatból ugyancsak több böjti korálfeldolgozást emelhetünk ki életműve szintjelző alkotásaiként.

A 17-18. század fordulójának évtizedeiben a lutheri hagyományú protestánsok legerőteljesebb mozgalma kétségkívül a pietizmus volt. A kegyességi irányzat és intézményei természetesen bőven kitermelték a doktrínájuknak megfelelő poétikus szöveganyagot is. Ezek a szövegek – amelyek legtöbbször a korálokban találták meg helyüket – sokszor módszeresen oktató jellegűek voltak, és gyakran épültek az ellentétpárhuzam módszerére. Bűnösség és kegyelem, régi (világias) élet és az újba való üdvös beleszületés így a modellként tekintett erkölcsi és lelki paradigmát költelmi úton gyökereztette bele a kor keresztyéneibe. A dallamok persze elég vegyesek voltak, de óhatatlanul átmentek egyfajta belső és informális kiválasztódáson. Nem véletlen, hogy e melódiák és szövegük a mélyen vallásos Bachot is aktivizálták, azt a Bachot, aki a bensőséges vallásos érzületet váltig a keresztény közösség tagjaként értelmezte és élte. Az általa feldolgozott, eredeti Luther-szöveget megtestesítő Aus tiefer Not schrei’ ich zu dir korál (BWV 686) sűrű imitációiban is például az Isten után sóvárgó és vétkessége miatt kesergő, önmarcangoló nép kiáltása jelenik meg (a mélységből – zsoltárosabb, latin megfelelőjeként de profundis), még ha csak a korál utolsó versszakában tűnik is fel a többes szám első személy. Az O, Mensch bewein dein Sünde gross (BWV 622) korálfantázia pedig egy olyan különös himnuszszövegre épül, amely ó- és újszövetségi jelenetekre emlékeztetve idézi a bűntelenül is mérhetetlen szenvedést vállalt Jézus méltóságát – természetesen az undok és állhatatlan emberi természettel szembeállítva. E bachi „csendes szigetben”, amelyben a lélek bűnbánata szólal meg, a koráldallam szinte bolyong, díszítései között kábultan, meglepő modulációkkal, olykor meghökkentő kromatikában ereszkedve.

E fenti kettőnél azonban sokkal ismertebb A fényes istenarcot kezdetű, katolikusoknál ma inkább népéneknek mondott korál, amely valójában a Herzlich tut mich verlangen kezdetű himnusz Bach által korálelőjátékká (BWV 727) feldolgozott dallamára a nagyböjtben énekelt mű. A himnusz szövegét 1599-ben írta Christoph Knoll, ehhez Hans Leo Hassler alkalmazott dallamot egy világi melódiából ihletődve. A 17. század elején nagyon gyorsan elterjedt a német fejedelemségek többségében. A Megváltó halálára emlékező, azt magasztaló-értelmező szöveg voltaképpen több himnikus vers sorainak-versszakainak kompilációjából, azok egymásba csúszásából alakult ki, de emelkedett poétizáltságában a források többrétűsége ma már természetesen érzékelhetetlen, ezeket legfeljebb zenefilológusok képesek és hajlandók széthamupipőkézni. A fríg módusú, népszerű himnuszdallam az évtizedek során szilárdan beépült az újkori zenei közízlés rendjébe. Johann Pachelbel és Georg Philipp Telemann után természetesen Bach volt az, aki a himnuszból lett korált igazán magasba emelte, kivált a már említett, orgonára írt korálelőjáték formájában, illetve a Komm, du süsse Todesstunde kezdetű wei­mari kantátájában (BWV 161). De persze a romantika korában is élénken jelen maradt és ihletőleg hatott a korál. Johannes Brahms a Tizenegy korálelőjátékában (1896) kétszer is megidézte, és Max Reger is beemelte Ötvenkét korálelőjátékból álló sorozatába (1902). Sőt a kortársak is „használják” – így például Jahn Topeit (szül. 1967), aki triókra komponált Gedanken über den Choral „Herzlich tut mich verlangen” című gyűjteményében „járta körül” (1998-ban jelent meg).

„Mint áldozati bárány, ha oltárra kerül, / te véred ontod némán, az Írás teljesül. / Ó szánj meg, Uram, nézd el sok balgaságomat, / megvallom szájjal, szívvel, hogy Isten Fia vagy!”

‍