.svg)
egy üvöltő vadállat voltam, egy csak test, egy lélekben máshol, egy felfelé és lefelé kapcsolat, hosszú félelemlánccal idekötve, és mikor már azt hittem, hogy örökké bolyongok majd a szülési fájdalomtól félve, mint egy pocakos árnyék, akkor szétszakad és eltörik és megreped és kitágul és felhasít és megbomlik és cafatjaidra szaggat és átszúr és mint acélgolyó megakad, és nincs levegő, és nincs segítség, nem tudod és nem is lehet megállítani, csak történik és neked hagynod kell, és hiába minden képzelgés és fantázia, mert ez sokkal erősebb és nagyobb és kérlelhetetlenebb, és hullámzik, és te elsüllyedsz, és egyre mélyebbre húz, és nem kapsz levegőt, és érzed a hullámokat, nem harcolsz, nem akarod megállítani, se siettetni, elfogadtad, hogy ez ilyen, és nincs menekvés, és nem hívhatod az anyádat, és eszedbe sem jut, mint máskor, amikor igazán nagy bajban vagy, mert most te vagy az anya, vagyis leszel nemsokára, mert kétszeresen szülsz, őt is és magadat is újra, és egyedül vagy, mint, igen, mint majd a halálban leszel, és igen, ez is eszedbe jut, és sok minden más is, és mindez egyszerre, és nincs megállás, és nincs szünet, mint mondták, hogy majd kifújhatod magad, nincs mit kifújni, sem beszívni, a pillanatba vagy beleékelődve, és ott, ahol te vagy, állandó a fájdalom, és a hangokat is alig hallod, és mintha távolról szólítanának, de hiába, egyedül vagy, és ezt neked kell végigélni, és annyira fáj, hogy nem is, mert amikor ott vagy, a fájdalom semmi, nincs is, mert annyira zsigeri, mert te vagy a természet, az ősanya, az ősrobbanás, az első nő, Ádám és Éva egyben, a teremtés, és a teremtő, és a szülő, és a születő, és az, aki kicsit meg is hal, mert szülsz, és születsz, és születik, ami mégis a legnagyobb dolog, hogy mi húzta őt onnan ki, mert nem csak a gravitáció, és nem is az orvosok és te, ő is jött, és akart is jönni, és hívta őt valami, és véresen, nyálkásan, lilán, de határozottan megszületett, és akkor tudtad, értetted, hogy végig együtt csináltátok, hogy végig ott volt az ő vágya, ereje, lelke, hogy te szültél, az egy dolog, de ő született, és hogy honnan jött, milyen világból, miért, és annyi köze van a születésnek a halálhoz, hogy a kettő egy, hogy aki születik, az meghal valahol éppen, és aki meghal, az születik is egyben, mert eszedbe jut ez is, hogy ki az, akit a kezedben tartasz, mert az nem lehet, hogy a semmiből, onnan nem tudna jönni, a hasad nem semmi, ott élet van, nagyon is, a kezdetektől fogva, de hol a kezdete, mikortól számoljuk, mikor kezdődött az ő élete, és az enyém, a tiéd, de főleg az övé, a te kicsidé, mert most olyan, mintha mindig is lett volna, és soha nem szűnne meg létezni, mert azt végképp nem tudod elképzelni, a sajátodról már vannak sejtéseid, de hogy ő is, az lehetetlen, elképzelhetetlen fájdalom, és ez már fájdalom, és ettől pedig nem féltél, de ez az igazi, mert tudod, hogy nem fogod tudni megvédeni semmitől, mint ahogy téged sem tudtak, csak életben tudod tartani, amíg teheted, amíg engedi, amíg fel nem nő, ez is olyan elképzelhetetlen, mint amikor nem tudtad elképzelni, hogy milyen lesz, amikor lesz, milyen lesz a szemébe nézni, és igen, félelmetes a szeretet mértéke, elviselni is alig tudod, mert nem tudtad elképzelni ezt sem, hogy ilyen is van, hogy elfér benned és kibírod a szeretetet, amit iránta érzel, azt hitted, a szerelem a leghatalmasabb, a legfájdalmasabb, a legakármilyenebb, és egyszer csak megtudod, hogy nem is, tudsz ennél nagyobbra is tágulni, és megérted, hogy túláradsz a testeden, hogy nagyobb a kör, amiben létezel, és mindig is nagyobb volt, csak te nem vetted észre, és akkor eszedbe jut, hogy meddig lehet ezt növelni, vannak határok, vagy tényleg nincsenek, de a határtalanságot ugyanannyira nem tudod elképzelni, mint a szülés előtt semmit ebből az egészből, és aztán hazaviszed és nézed, és hálás vagy, hogy éppen hozzád született, de még mindig nem érted, hogy hogyan lehetséges ez, folyamatosan meg vagy hatódva, és kezded érteni, hogy vele lenni sokkal nagyobb feladat, mint szülni, pedig azt hitted, az lesz az egészben a legnehezebb, mondhattak neked bármit, te meg voltál győződve róla, hogy a szülésnél durvább nincs, és mikor megérted, hogy az egész nagyon durva, és nincs megállás, nincs pihenés, nincs szabadnap, és ez nem egy átmeneti időszak, ez az, ezt jelenti szülőnek lenni, és soha nem lesz könnyebb, ne is áltasd magad, mert mindig lesz valami, ami még nem volt, ami meglep, és mindig el kell dönteni valamit, és mindegyik döntés nehéz, mert felelős vagy, mert ő nem tud dönteni, és rajtad csüng, mint egy gyümölcs, belőled táplálkozik, te vagy a mindene, és sokáig azt hiszi, egy test vagytok és egy lélek, amiben részben igaza van, és mégsem, mert neked van saját életed, vagyis volt, és hiába akarod vissza azt, ami volt, mert az véglegesen elmúlt, egyszerűen nincs, megváltozott minden, de a lelked lassú, lehet, hogy még a nászutadat járja, vagy ott ragadt egy mosolyánál a múltban, amikor még nem is voltatok együtt, de te nem tudod kiverni a fejedből, hogy abban a mosolyban már ott volt minden, kicsit félszegen, de mégis, vagy az esküvőn vagy, hallgatod a lelkészt, és nem érzel semmit, és megijedsz, hogy ez most mit jelent, de amikor feléd fordul és belenéz a szemedbe, megnyugszol és elfut a könny, ahogy most is, mert visszavágyod, hogy ketten legyetek, de tudod, hogy már sosem, most már örökre hárman vagytok, aztán bűntudatod lesz, hogy minek vágysz vissza a múltba, ha a jelen is boldog, igaz, nem úgy, kicsit nehezebb, nincs már az a szárnyalás, amire mindig is vágytál, és mikor megkaptad, olyan rövid ideig tartott, hogy toporzékolni van kedved, de nem lehet, mert anya vagy, nem leszel már egyedül sosem, gondolatban sem, mert mindig ott lesz ő is, és aggódni fogsz és félni, akkor is, ha a nagyszüleivel van, és akkor is, ha az apjával, mert ez ilyen, örökre odacsücsült és befészkelte magád a szívedbe, ahogy az öledbe is minden alkalommal, amikor játszani szeretne veled, és mikor ott van, érzed, hogy boldog vagy, mégis egész nap azon vagy, hogy a délutáni alvása mindenképp meglegyen, hogy neked lehessen egy szusszanásnyi szüneted, ami nem szünet ugyan abban az értelemben, amiben eddig használtad, mint ahogy semelyik szó nem ugyanaz már, minden más jelentést kapott, mint az, hogy szeretlek, azt hitted, soha nem tudod szebben mondani, mint neki, de amikor megszületett, gyanítani kezdted, hogy talán mégis, és nem várod, hogy visszamondja, és nem azért, mert még nem tudja mondani, hanem mert olyan jólesik, ha te mondod, és látod, hogy érti, mert kacag, és eltakarja a fejét, úgy les ki az ujjai közül, és ebbe bele lehet bolondulni, hogy milyen gyönyörű is ez az egész, és éjszaka meg abba, hogy milyen borzalmas is tud lenni, mert megesik, hogy csak fojtottan bazmegelve vagy képes kikecmeregni az ágyból negyedjére is, vagy ki tudja, hanyadjára, hülyeség számolni, mert csak még jobban felhúzod magad, vagy mondjuk pisilned kell, mikor ketten vagytok otthon, és máshogy nem tudsz, csak ha beteszed a járókába és végigüvölti az egészet, és enni se tudsz, mert alig telik el pár perc, nyöszörög és sír, de te még azért is belapátolsz egy kis kaját, mert tudod, hogy máskor már nem lesz rá alkalmad, vagy csak nassolni tudsz, de nem akarsz, mert így is már egy éve, hogy képtelen vagy leadni azt a plusz öt kilót, amit fölöslegként szedtél magadra még várandósan, pedig olvastad, hogy tíz-tizenkét kiló az egészséges, de te tizennyolcat szedtél magadra, és igen, pont az az öt-hat kiló difi, amivel annyira szenvedsz most, de akkor farkaséhes voltál, ettél kettő helyett is, te bolond, és hiába nem értettél vele egyet, egyszer csak azt érezted, most megengedheted magadnak a plusz egy kanalakat, hogy legyen neki elég tápanyag, de inkább magad miatt, mert most nem szól meg senki, ha két pofára eszed a fagylaltot és hamburgert kívánsz minden pillanatban, a hamburger után is hamburgert, és sült krumplit, meg egy csomó más egészségtelen dolgot, olyat is, ami ellenkezik az elveiddel, és kibírod, de a szemed előtt egész nyáron egy korsó sör lebeg, jéghidegen, habosan, és egy jéghidegen pezsgő kóla citromkarikával és szívószállal, és a tenger, ahogy hűvösen körbeöleli a tested, de hiába, nem lehet, a lábad bedagadt, akkora vagy, mint egy bálna, fürdőruhában nem akarsz mutatkozni, minden nap hajnalban kelsz, mert mocorog a baba a hasadban, amúgy is szétpisiled az álmaidat, összevissza kavarog minden, a tested felismerhetetlen, az érzéseid mint a háborgó tenger, vagy annál is rosszabb, szeretkezni nincs kedved, mert azt érzed, hárman vagytok, és ülsz a teraszon abban a félórányi hűvösben, ami megadatik neked, és arra gondolsz, hogy akarod vissza a testedet, persze tudod, hogy nem kapod vissza talán soha, és különben is neked most boldognak kellene lenned, harsogják a füledbe, hogy már lüktet tőle az agyad és hányingered van, és alig várod, hogy vége legyen ennek az állapotnak, és akkor még nem tudod, hogy sohasem lesz vége, mert minden folyamatosan változik, és ha eddig féltél a változástól, mindegy, mert történik veled, ha akarod, ha nem, és ezen a ponton már nem érzel semmilyen örömöt, és nem egy békés, üdvözült mosoly van az arcodon, hanem egy mélyről jövő titkos csillogás, ami elég szelíd ahhoz, hogy elfedjék az egyre sűrűsödő ráncaid, karikás szemed, zsíros hajad és elrévedező tekinteted, ami nem gondolkodást jelent, ne hidd, csak megtanultál félig nyitott szemmel aludni, közben valami figyel benned, hallod, ahogy pakolgatja az építőkockákat, hallod a hangját, fogod a lábát, hogy magad mellett tudd, nehogy elkószáljon, míg te beszélsz hozzá, sőt nevetsz is, de közben alszol, és arra ébredsz, hogy a játékok szanaszéjjel, a fehérneműs fiókod kipakolva, a kisautó a konyha kövén, pedig úgy emlékszel, a nappaliban volt, te magad is helyet változtattál közben, a gyerekszobában vagy a kanapén, és egy régi Andersen-mesés könyvben mutogatod, hogy mi micsoda, mint egy gép, pedig nem kérdezte senki, egyszerűen csak jó anya akarsz lenni, és mesélni neki, és talán attól is félsz, ha nem beszélsz, elalszol, de aztán rájössz, hogy eddig is aludtál és beszéltél is közben, és akkor azt kérdezed magadtól, hol voltál, és olyan érzésed van, mintha az lennél igazából, aki nem volt ott, és akivel ki tudja, mi történt közben egy olyan létsíkon, amiről eddig nem is volt tudomásod, és arra gondolsz, hogy ez is halál, mert nem emlékszel, de mintha a semmiből jöttél volna, hirtelen ott voltál a testedben, és meséltél és öleltél és pelenkáztál, és ezzel így megbékélsz, hogy néha eltűnsz, de közben valamilyen formában itt vagy, mert teszed a dolgod, és mikor magadhoz öleled, teljesen vissza tudsz térni, és nem akarod, hogy vége legyen, szeretnéd, ha mindig ilyen pici maradna, mert mindig ilyen voltál, nehezen bírtad a változást, és hogy a dolgoknak egyszer vége szakad, ez a félelem veled maradt, és tudod, addig fog tartani, amíg meg nem tanulsz meghalni, pusztán azáltal, hogy megtörténik veled, és ha arra gondolsz, hogy szülni is gyerekjáték volt ahhoz képest, ami utána következett, talán meghalni is könnyűnek tűnik majd annak fényében, hogy mi van utána, és jaj, csak nehogy attól kezdj most félni, hogy mi lesz utána, mert az már tényleg hülyeség lenne, mikor már olyan szépen keretbe foglalódott az egész
