.svg)
azsúrzománc (versek)
teste diadalív, bronzból készült kapuzat
mert azt nem lehet felgyújtani
alabástrom bőrén benapozott freskók száradnak
mindjárt láthatóvá válik az istenanya
ölében elfekvő fia, csak kézfeje látszik
hideg márványkéz, mindent elbír
mutatóujja a drapéria kőfodrába akad
alakját a bűnbocsánat kitakarja
a keresztfától jobbra szent luca
kezében tányér, a tányérban saját szemeit tartja
teste oltár, megfeszül
a tejüvegen keresztül csak befele látni
balra harcos szentek, kezükben égő lándzsa
mikor fejük fölött kihűl a napkorong
fegyverüket földre ejtik
mellkasában az ikonosztáz elválaszt
templomszentélyt hajótól
az apszis közepén szárnyasoltár
ha hozzáérek, sírni kezd
a mennyezeten égberagadási jelenet
kétfejű sasban egyesül a téridő
amíg én asztrál mítoszi összefüggéseket
keresek mozdulataiban
ő istenek után kiált, hogy testet öltsenek
mert akkor tudnak közvetíteni
ajkára szárad az azsúrzománc
szovjet űrutazó
nem volt könnyű, mondja
miközben holdkorongos fejét
ölembe hajtva földre néz
még egy csillaghalált kibír, talán
aztán újra testesül
nem áldozat, csak itt maradt
mint egyszemélyes síntelep, ha kérdezik
küldetése kudarcba fúlt, azóta itt lebeg
a fény a szőrén átfolyik
kennelmagányban testesül
mikor túlhevül az űrkabin
szerelmeket hazudik
holdkráterekről elnevezve
újraszámolja a bordák közti távot
a tér közöttünk kitágul, tejfehér
hány fényév mire a lengőtől
a mellkas emelkedettségéig felér
ott aztán csápot növeszt, megtapad
testem réseibe rejti titkait
kezünk kulcsra zár
közös álmunk a Földről
bizalmunk első záloga
a fény a bőrén átfolyik
otthonná szervezi bennem
lelke enyészfoltjait
mielőtt láncot old
a nyílt vidék madara
álmában székeket húz át üres termeken
és valami érthetetlen nyelven
csőrében virágot morzsol
míg a fal felé fordít minden széket
szárnyai tompává válnak az igyekezettől
csontüregei kitisztulnak
nem épít fészket többé ember alkotta területekre
medencecsendbe fuldokol, mikor eszébe jut
a szélvédőbe csapódó állatok után a bűntudat,
ha az erősebbek elhagyják fölös végtagjaikat
a gyengék elhullanak
magával húzza virágba borult csonkjait
a padló rovátkáiban megakad, elesik
felszántja arcát, dadog
benne kitakart madártetem, ha felragyog
zakója zsebéből kiejti terheit
a görcs a vízben elsimul
hiába mossa szárnyait
én hiába mondom, hogy
szeretem a benzinszagot
Biró Borbála 2002-ben született Marosvásárhelyen. Jelenleg a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem grafika szakos hallgatója. A kilencedik alkalommal megszervezett Hervay Klub irodalmi kör egyik meghívottja. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának 2. díjasa vers kategóriában.
