Az utolsó nagyváros (versek)

Az utolsó nagyváros

Az utolsó nagyváros

meddő földje ezer meg ezer

bölcsőt ringat.

Hazajött a királylepkék fia.

Elárvult abroncsokban

felgyűlt esővíz, benne ebihalak,

az egyik nemsokára kisétál a partra.

Még szokod ezt a fehéret:

vászon ez, te tollatlan, csak

magadnak rajzolod a tengert.

És jegeskávét kérsz,

pára-gyöngyös üvegpohár,

szél táncoltat szalvétát,

de nem kapja fel,

a fonott szék háttámlája vízrajzi

térképet rajzol bőrödre, halk zene,

naplemente,

a háttérben lángol a túlsó part.

Eszkimó asszony fázik

Hullámzörejek,

a zongoristát csütörtökön lövik majd le.

Fügefák punnyadtsága, mellette a

karácsonyra kapott mentőmellény.

Rózsaszín tollboa van a törött tükör sarkára

felakasztva, benne eszkimó asszony fázik.

A szerelem hevében véresre dörgölt orrok.

Nézd, hogy besüllyedtünk, mint majd a

halálba, de addig elveszett fülbevalókat

szedegetünk a törött kagylók szilánkjairól.

Olyan messzire dobni el, mint a sirályok

tekintete a pipacsos felett.

A szamárköhögő metróajtók ásítanak.

Kiöblítem torkomból.

Ezen a nyelven is megtanultam nem szólalni

meg.

Üveg

A vadludak szárnyfesztávolsága csökken –

ha kitárom karjaimat, magamba zuhanok.

Olyan fényszennyezett az idei égbolt,

hogy a szentjánosbogarak kétharmada

eltéved a párzási időszak alatt.

Nézlek az ablak túloldalán.

Húzódik közöttünk két réteg párás üveg –

évek óta nem látod az égbolt csillogását.

Hangod is halkul az alagút másik végén,

fülem a földre szorítom, kezem ökölbe,

felhevült testem lüktet, a lámpa zöldre vált.

Ez a mondat sem vezet sehová.

Nézlek az ablak túloldalán.

Kiállításon jól védett portré,

közöttünk feszül két testnyi magány.

Most térdelj a párkány alá,

én kitárom karjaim,

távolabb már úgysem lehetsz,

nem is látod, hogy

végig mennyire közel voltál.

Litván

Hideg csigák a farakáson.

Olyan égbolt alatt sétálunk,

ahol idegen utcalámpák fényei

csak eltévedni segítenek délután.

Nem tudom kezelni a színeket.

Ha most a fejtetőmet szorosan a kapu

rácsaihoz szorítanám és a tengelyem körül

pár percet pörögnék,

meg tudnám hámozni magam,

de így elkergetem a lepkéket.

Szélkakast zörgetnek fűzfavesszőkkel.

Jégakkukkal kötik földhöz a Holdat.

És ez nem búcsúzkodás,

csak most nem néznek alagutak rá,

és nem hallgatják falevelek,

ahogy pupillái zümmögnek

a tudat legalsó kispolcán.

Ha ez egy vers lenne, itt lenne vége.

Számban olyan sűrű köd,

mint a macskák szemöldöke,

és csak emel fel emel fel felemel

egy litván homlokra szeplőnek.

Tóth Norbert 2000-ben született Budapesten. Korábbi versei a Nincsonline-on és a Szifonline-on jelentek meg. Szeret kóbor macskákat simogatni.

‍