.svg)
Van hova fejlődnöm a búcsúzkodások terén. Már az előszobában szorongat a cipőhúzás ceremóniája, ürügyeket keresek, hogy tovább tartson, rendszerint minden gesztusomat kevésnek érzem, a küszöbön álldogálok, amikor a vendégeim már rég eltűntek a lépcsőházban. Ha nekem kell mennem, hosszasan bámulom a visszapillantókat. Néhány éve, hogyha búcsúzkodnom kell, mindig K.-ra gondolok.1 K. gyerekkori barátja korán elköltözött az országból. A kapcsolatuk változatlan maradt, de attól fogva több időt töltöttek külön, mint együtt. És bár a két gyerek története végső soron inkább tűnik szépnek, mint szomorúnak, mégis sűrűn tele van tűzdelve olyan pontokkal, amelyek alkalmat adhattak volna a búcsúzkodásra. Amikor a már felnőtt K.-t kérdezem erről, éppen egy elválásuk apropóján, elmondja, hogy már gyerekként sem kerítettek nagy feneket ennek – az az érzésem, mintha számukra ezek a nagy gesztusok az újbóli találkozás bizonyosságát kezdenék ki.
Amire K. Varsóba érkezik, én már napok óta búcsúzkodom, pedig még december eleje van. Nem segít a búcsú kiiktatásának ötlete sem, úgy mutatom meg neki a kedvenc helyeimet, hogy tudatosítom magamban: ez az utolsó alkalmak egyike. Három után úgy érkezek haza, mintha mi sem történt volna, de közben mégis elég arra, hogy a megszokás megnehezítse az elválás gondolatát. Ideiglenes is, meg nem is: megveszem a serpenyőket, bár tudom, hogy nem fér be a csomagomba, de azért a saját ágynemű mégiscsak túlzás lenne, még ha nem is szeretem ezeket a fajta lepedőket. Elérhetőséget cserélek olyan emberekkel, akikkel csak egyszer találkoztam, jól lehet, az utunk nem metszi egymást többé, de mégis furcsa lenne nem is számolni ezzel. Készpénzem sosincs, a komisszió magas, de azért nem veszek le egyszerre többet már, mert végül is arra a pár mosásra a maradék pár złotyn még meg tudom venni a tokeneket. Ami októberben még elképzelhetőnek tűnt (szerdán ingyenes a királyi palota – majd elmegyünk, Łódź közel van – majd elmegyünk, találtam egy lovardát tíz percre – majd elmegyünk stb.), az a végére egyértelműen mulasztássá növi ki magát (bár lesz helyette: korcsolyázás, rögtönzött koncert, sütőtökös rizottó, házi carbonara, pálinkakóstolás stb.).
A.-val egyformán búcsúzkodunk. Nehezen viseli, hogyha távol vagyunk egymástól, bár sosem panaszkodik. Az éjszaka közepén érkeznek Varsóba, négykor hív, hogy az ablakom alatt vannak. Azt mondja, örül, hogy már képeket csatolhat a történeteimhez. Elmegyünk a Pałac Kultury i Naukiba, bóklászunk az óvárosban, a Łazienki Park-ban, múzeumokat nézünk, kávézunk és tejbárokban ebédelünk. Böngészem a turisztikai prospektusokat már egy héttel az érkezésük előtt, de amit mutatni akarok, az jóval inkább azok a terek, amiket magamnak jártam be. Eszembe jut az egyik barátom, aki bár hozzám érkezett, elragadta a nosztalgia és azzal töltöttük a napjainkat, hogy a kolozsvári éveinek a helyszíneit jártuk be. Éreztem valamiféle sértettséget, nem voltam része azoknak az éveknek, jóval utánuk érkeztem. Azt hittem, ami most történik, nem elég érdekes ahhoz, hogy új rétegeket húzzunk a Kolozsvár-képére. Csak Varsóban jövök rá, hogy mi történt akkor, amikor a családommal ültünk az W Oparach Absurdu-ban, én pedig mindent meg akartam osztani, ami itt történt. Később K.-val ugyanígy: az egyetemre viszem magammal, a kedvenc tejbáromba, majd a Wars és Sawa ikrek szobrához, mintha elsősorban a vizuális ingereket a történeteimhez akarnám igazítani. Nincs bennük sértettség, és jó együtt, esténként a hotelben vacsorázunk, soplicát iszunk vagy pálinkát, pierogit főzök vagy virslit, valaki más bögréit használjuk, közössé válnak az ideiglenes rutinok.
Amikor mind elmennek, még folyatom az ismétléseket. Már nem foglalok szállást idegen városokban, Németh Zoltánnal még megnézzük a magyar vonatkozású emléktáblákat (akad még jócskán olyan, amit nem láttam Varsóból), a könyvtárban töltöm a napjaimat, vizsgázok, görcsösen próbálok mindent belefértetni a maradék pár napba. Amire fejben végigjátszom a cipőhúzás-ajtónyitás-küszöbönácsorgás ceremóniáját százszor, százféleképpen, már nem gondolom, hogy érhet meglepetés. Aztán felülök a buszra, előttem egy huszonkét órás úttal, és Dickens Karácsonyi énekére gondolok, amikor már a harmadik országból, a harmadik élettörténetet hallgatom végig az utazásom tizenhatodik órájában az útitársak állandó fluktuációjában. Rájuk is akarok emlékezni, ők is rám, abban maradunk, hogy találkozunk még, majd ellátogatok, majd, ha jönnek, én is ezt és azt mutatom meg, az egyszeri szövetség gondolata senkinek sem kényelmes.
Kolozsvárra érkezve K. jön hozzám kávézni, onnan a moziba megyünk, este a Sanchoba, késő éjjeli vacsorához vásárolunk a Sorában. Minden a régi, minden otthonos, utolsó perces fuvarkeresés karácsony előtt, mint minden évben, majd türelmetlen, éhes érkezés haza. De nem akarok nem gondolni Varsóra, még hogyha a patetikus ömlengést el is akarom kerülni, még hogyha a nagy búcsúceremóniákra szinte két hetet szántam is, még hogyha itthon, még a szokottnál is jobb lenne most. Nem akarok nem gondolni Varsóra.
[1] K.-val, amikor a naplóbejegyzésekről beszélünk, azt kérdezi, hogy csak kitaláltam-e M.-et. Amikor azt mondom, hogy ő is ismeri, sikerül beazonosítani. Akkor még nem tudom, hogy később róla is akarok írni.
