.svg)
Százhúsz csikorgó télen át. Hangjátékok József Attilára
Az Ady-változat
Jőni fog egy tavaszon az új Gyermek,
nyüsztölve, rúgva, öklelve és makogva.
Kitépi magát az embertelen húsból.
Nyelvét iszonyú présbe fogja.
Nem könyörül. S nem kér kegyelmet.
Érkezik, hogy korholni tanítson,
kitépni gazt és nyeszlett hóvirágot.
Folyó csobogni tanul tőle,
kutyák ugatni, árnyékot vetni árok,
s mozdony sikítni, ha vágtat át a hídon.
Szavából jégverés záporoz, kerge szél.
Anyját az ég vizében oldja fel.
Apjából vásznakat feszít
lobogónak. Ficánkos fattyakat nevel.
És nem remél. És nem remél.
Egy nap, mikor már túl tömény az emberszag,
ellátogat hozzánk az új Gyermek.
Berekeszti percemberkék torkát,
amerre jár, sorra némulnak a termek.
Nyomában elviselhetetlen rendet rak.
Hörgő, örök tinó. Felnőni képtelen.
Csúfos átkokat és csókokat követel.
Hintázik a semmi ágán, vihart békít,
dudvát gazol, pacsirtát láncra ver.
Annyira parányi. Annyira végtelen.
Arcába vésve bús, szelíd szemek.
Kávéjába szórja a Hold porát.
A Mindenséget hívja játszani.
Ha vendégsébe jön, átrendezi szobád,
s hová leül, ott nem marad helyed.
