Az örök boldogságot kicsi dolgokért adja az Úr – Interjú Bánki Zsolt íróval, muzeológussal

OSZK, Petőfi Irodalmi Múzeum, Magyar Nemzeti Levéltár – hogy csak néhányat említsünk azon intézmények közül, ahol valamilyen formában digitalizációs munkatársként dolgoztál – nevedhez fűződik a Fehér Könyvként is emlegetett digitalizációs módszertani útmutató. Mit is fed pontosabban a digitális bölcsész terminus, illetve mi is az a Fehér Könyv?

A digitális bölcsészet – Digital Humanities, ahogy az angolszász szakirodalom aposztrofálja – viszonylag fiatal tudományterület. Ahogy követem a fejlődését, lassacskán önálló tudományágként értelmezi önmagát, és szorosan véve a számítógépes technológiai eljárások, programcsomagok és hálózati publikáció útján való művelését jelenti az olyan klasszikus bölcsészeti ismeretterületeknek, amelyek sajátos módszertannal és tudományos eredményekkel rendelkeznek, mint az irodalomtudomány – beleértve a filológiát, irodalomelméletet, verstant és egyebeket –, a nyelvtudomány és a történettudomány.

Persze ez egy viszonylag pongyola meghatározás, de azt hiszem, a szakemberek körében is érik még a kiforrott definíció.

Már csak azért is indokolt az óvatos megfogalmazás, mert a tárgykör folyamatosan bővül. A fent mondottakon túl lassan már ideértjük az én szakmámat is – hiszen én nem vagyok tőrőlmetszett digitális bölcsész, mert eredendően magyar–könyvtár szakos végzettségem van, de már nem tiltakozom, ha így titulálnak, és „echte” digitális bölcsész kollégáim sem háborodnának fel rajta. A digitális bölcsészet ugyanis kezdi felölelni azokat a szakterületeket, amelyeket korábban a könyvtári, a közgyűjteményi, manapság elterjedt nevén humáninformatika művel. Az én szakmai gyökereim erre a területre nyúlnak vissza. Ez a gyűjteményi adatbázisok, metaadatok, online tartalomszolgáltatások, digitalizációs technológiák világa. Összességében az analóg kulturális örökség digitális közegbe való átültetése és közzététele, illetve a már digitálisan született (born digital) kulturális örökség, például az „elfájlosodott” irodalmi kézirat és levelezés megőrzése, szolgáltatása.

A Fehér Könyv ennek a néhány évtizedes evolúciónak a lenyomata. Olyan esszenciája annak a tudásnak, amit az egyes közgyűjteményi ágak: könyvtárak, múzeumok, levéltárak és audiovizuális archívumok saját szakterületükön elértek, amely szándékunk szerint segít eligazodni azoknak, akik mostanában vágnak bele ezekbe a feladatokba. Az, hogy az egyik szerkesztője lehettem, talán annak köszönhető, hogy elég széles látókörrel rendelkezem ezen a területen, hiszen a megjelenéséig dolgoztam könyvtárban, múzeumban is.

Magyarországon sok intézmény digitalizálja a saját, illetve más könyvtárak, intézmények archívumait – van-e egységes koncepció/stratégia arra nézve, hogy ezek a különböző digitalizációs projektek egy helyen elérhetőek legyenek? Hogyan szerez tudomást a közönség/fogyasztó a digitális archívumok meglétéről – mitől lesz felhasználóbarát egy ilyen felület, és hogyan válik közismertté?

Jó érzékkel nyúlkáltok könyékig a darázsfészekbe. A rövid válasz, hogy igen, van és sehogy. Részem volt anno a megírásában és a megvalósítására vonatkozó erőfeszítésekben is. Az eredmény legjobb indulattal is kétarcú. Rengeteg színvonalas egyedi és intézményi projekt, többé-kevésbé értékelhető volumenű és minőségű kulturális örökségi digitális tartalom és szolgáltatás jött létre, de a nagy áttörés, az elképzelt – és kormánystratégiával is támogatott – nagydigitalizációs projekt még várat magára. Ennek a tervnek a része lett volna az a közös kereső, a Nemzeti Adattár Projekt, röviden a NAP, amely több nyugat-európai ország példáját követve egykapus hozzáférést biztosított volna a digitalizált kulturális örökséghez. Különös bukét ad ennek a történetnek, hogy a legnagyobb tartalomszolgáltató egy magánvállalkozás, ami évtizedek óta digitalizálja a köz- és magángyűjtemények tartalmait, és gyakorlatilag szinte mindenki használja és ismeri. Nyilvánvalóan az Arcanumról van szó, amely az elmúlt években Erdélyben is jelen van, tudatosan keresi a kapcsolatot az itteni gyűjteményekkel. Jól is teszi. Az ő példájukból látszik, hogy a siker és népszerűség kulcsa néhány egyszerű tényező együttese: érdekes, gazdag tartalom, színvonalas szolgáltatás, egyszerű, könnyen használható keresés. A többi körülményes okoskodás. A szakterülettel foglalkozók színe-java ismeri a megoldásokat, de vagy el vannak foglalva saját intézményeik sikerével, vagy „magasabb” szempontok korlátozzák őket. Végül, feltéve, de meg nem engedve, nincs elég anyagi forrás.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház archívumának egy részét digitalizáltad – van-e olyan elképzelés, hogy Erdély egészére kiterjedjen ez a digitalizációs program?

Kedves tőletek ez a fogalmazás, de én magam nem digitalizálok, amennyiben ez kifejezés az analóg dokumentumok digitális transzformációját jelenti, magyarán a szkennelést. Amit kollégáimmal valóban mi végeztünk el, az a jelmeztervgyűjtemény képeiből épített adatbázis publikálása. A Nemzeti Levéltárnak van egy jelentős szakmai adatbázis-szolgáltatása, amelynek gondozása az én osztályom feladata. Maga a projekt a Digitális Örökség Nemzeti Laboratóriummal és a színházzal közös vállalkozás volt. Izgalmas, szép anyag, úgy gondolom, tetszetős eredménnyel.

Ami az erdélyi digitalizálandó örökséget illeti, arról azt vélem, hogy minden jelentős magyar közgyűjtemény nagy lelkesedéssel venne részt ilyen munkában. A Levéltárnak is van együttműködése a Teleki Tékával, és a PIM is azonnal nyitott volt a ti képarchívumotok adatgazdagítására, a névtérrel való összekötésére.

A nehézségek inkább jogi, illetve formális területen jelentkeznek. Hozzáférhetők-e a digitalizálandó tartalmak, a hatóságok támogatják-e az ilyen tevékenységet, illetve a létrejött tartalom jogvédett-e, és hol legyen szolgáltatva, Romániában vagy Magyarországon, esetleg mindkét országban? Ezeket kell tisztázni mindenekelőtt, és ha sikerül, akkor kezdhetünk bizakodni.

Számos intézményben dolgoztál ki digitalizációs projekteket – melyek a legnagyobb kihívásai ma ennek a szakmának?

Jó húsz éve történt, és azóta nem megy ki a fejemből, hogy egy alkalommal hazafelé tartva, az utcánk sarkán álló hirdetőtáblán az Elektromos Művek plakátja fogadott a következő felirattal: „ha áram van, minden van”. Jeges félelem markolta meg a szívemet, hiszen ez azt jelenti, hogy ha áram nincs, semmi nincs. Leolvadnak a hűtőládák, és megrohad a hús, hiába hízott olyan szép kerekre a malac. Ez a baj, nem a digitális szolgáltatások hiánya. De félre a tréfát, bár nem is olyan vicces mindez. Digitális szolgáltatások nélkül lehet élni. Az állományok – remélhetőleg – biztonságosan mentve vannak, ha visszajön a delej, újra működni fognak a szerverek. A közszolgáltatások a neccesek. Hogy váltja ki a nyolcvannyolc éves Anyám a receptet a patikában? Azért úgy gondolom, hogy amíg a világ nagy titkosszolgálatai is számítógépen tartják az adataikat, addig nincs minden veszve. Maximum marad papíron a Helikon, és nem olvasunk online.

Én már koromnál fogva nem a jövő nagy projektjeit tervezem, bár az öreg Rocky szavával élve, „maradt még némi cucc a pincében”, de a következő nemzedéknek még van feladat bőven. Nagyon kéne valami átgondolt, szisztematikus, okosan tervezett projekt, amely a teljes magyar közgyűjteményi palettában és szintén a teljes magyar kulturális örökségben gondolkozik. Olyanok vagyunk jelenleg ebben a tekintetben, mint egy összevissza kirakott puzzle, aminek itt-ott hiányoznak részei. Össze kéne rakni a teljes képet. Ez forintban egy stadion töredékéből megvan, csak a szándék hiányzik hozzá.

Viszonylag későn jelent meg az első köteted, Kicsi hűség címmel, amely valahol az esszé és a regény határán mozog. Mesélj a „keletkezéstörténetéről”, illetve arról, hogyan lehet a hűség kicsi?

Volt olyan barátom, aki erre a „viszonylag késői” eseményre egyszerűen annyit mondott, hogy nevetséges az 50+-os elsőkönyves. Lelke rajta. Még az is lehet, hogy igaza van. A személyes lényeget illetően mindegy, mert számomra az izgalom mellett nagy élmény volt mind megírni, mind kézben tartani.

A keletkezéstörténet néhány évtizedes írásmentességgel kezdődött, ami egyáltalán nem nevezhető csendnek vagy eseménytelenségnek. Kamaszkorban és fiatal felnőttkorban persze mindent írtam, a lírától egészen az abszurd drámáig.

Azért azt teljes meggyőződéssel vallom, hogy a kortárs irodalom megmenekült egy csapnivaló költőtől, de a dráma majdnem színre került, és ha nem sújt le a diktatúra ideológiai pallosa, akkor ki tudja, mi lehetett volna a bimbózó drámaírói karrierből. És ha nem is Horger Antal úr volt az ítész, hanem csak egy ügybuzgó gimnáziumigazgató, azért a korra jellemző, hogy ’56 huszonötödik évfordulóján a Bem-szobornál elhelyezett virág, amelyet az egyik leendő szereplő vitt oda, elegendő volt a tiltáshoz. És ezzel be is fejeződött, ami éppen el akart indulni, vagyis nem írtam tovább.

Gelléri Andor Endre az Egy önérzet története című remek önéletírásában elmond egy történetet Kosztolányi és egy tehetséges ifjú pályakezdő találkozásáról. Séta közben futnak össze, és a Mester felteszi az evidens kérdést: mit ír, mire az fiatalember némi szégyenkezéssel a hangjában megvallja, hogy már semmit, mert banktisztviselő lett. Kosztolányi megdöbbenve kérdezte: nem ír, és még él?

Na, ez csak formailag volt igaz esetemben. Azt ugyanis, amiért az írást elkezdtem, folytattam. Volt egy jó barátom, egy édesanya, aki rajongásig szerette gyermekeit. Olthatatlan szenvedélyét irántuk rendszerint azzal a lelkesült felkiáltással fejezte ki, hogy kicsókolom az agyukat! Valami hasonlót próbáltam tenni én is az életemmel. Túl a konformizmuson, túl a megalkuváson szívni magamba valamit, ami igaz, ami több, mint a reménytelen középszer. És ez lényegében nem más, mint ami évtizedekkel később a Kicsi hűségben testet öltött. A kérdés magam számára is az, hogy lehet-e írni akkor, ha az ember nem ír?

Mindebből következett, hogy eljött a pillanat, amikor összegyűlt annyi élmény, tapasztalat, netán gondolat, hogy elkezdtem őket leírni. Először csak magamnak, aztán megosztottam néhány barátommal, akik biztattak, hogy mindez érdekes lehet más számára is, sok munkával olvashatóvá lehet tenni. Örök hálával tartozom nekik. A lista közepesen hosszú, ezért csak a legfontosabbakat említem: Wirth Imre, Kemény István, Mészáros Tibi.

A Kicsi hűség kapcsán könnyen elragad a locsogás, így csak annyit, hogy az a sok szép, amit a kérdésben felsoroltatok, azért lehet helytálló, mert szűz kéz okán nem éreztem magamra kötelezőnek a kánon dogmáit, a szabályok jelentős részét. Bátran megszegtem például a beszélőre vonatkozó elvárásokat – Reményi Jóska, a maga szelídségével, jelezte is, hogy „majdnem” tetszik, és igyekeztem lavírozni a szubjektivitás és tényszerűség Szküllái és Kharübdiszei között, megkockáztatva a transzcendencia komoly játékosságát.

És hogy lehet a hűség kicsi? Hogy lehet nagy? Az egész mű – amint az alcím jelzi – az üdvösség körül forog. Mit tesz az ember jól az életében, és mit hibáz el? Hogyan tekinthet vissza minderre élete végén? Önváddal vagy hálával, megelégedéssel vagy lelkiismeret-furdalással? És hogy tekint ránk az Úristen? Van-e ítélkező hatalom, és kell-e rettegnünk tőle? Az Újszövetségben van egy történet, amely arról beszél, hogy az üdvösségről ítélkező Úr egy pohár vízért, egy öltözet ruháért, egy beteglátogatásért vagy befogadásért adja az örök boldogságot. Ezek pedig kicsi dolgok. Neki ennyi elég, tőlünk meg ennyi telik. De ennyi telik.

Óbudán nőttél fel – mit jelent „budainak lenni” szerinted?

Márai szerint ugye világnézet, de amennyiben ez egyenlő valami sznob polgárkodással, mi sem áll messzebb tőlem. Az én Budám Óbuda, egyszersmind a messze ringó gyerekkor világa, az azóta elpusztított girbegörbe utcák kis házainak padlásai, pincéi, és a gombamód kinövő paneleké. Az Irtzek, Ruprechtek, Patusok, Wir­thek világa, rettentő otthonos valóság.

Azt hiszem, jó negyedszázaddal korábban senki nem írta meg szebben ezt a környezetet és az itt élők lelkét, mint a már említett Gelléri.

Két és fél évesen érkeztem ebbe a földi paradicsomba Zuglóból, így az öntudatra ébredésem már ide kötődik. Mi egy nyolcemeletes, új építésű házba jöttünk, a hatodikról lifttel jártam le az ő „szintjükre”, vagyis az élethelyzetemben hordoztam azt a kettősséget, ami ekkoriban meghatározta ezt a városrészt. Nehéz röviden beszélni erről a sokszínűségről, de annyi biztos, hogy amit a világból lát egy gyerek, annak jó részét ebből az elpanelesedett kisvárosból szívtam magamba.

Wirth Imivel például egy gimibe jártunk, amíg engem ki nem csaptak onnan, és abban a vadóc kiskamasz világban szinte törvényszerűen szippantott be minket a rock, a csövesek világa. Valami rendszeren kívüli féktelenség áradt ebből a környezetből, és erre nagyon fogékonyak voltunk, miközben valójában sohasem éltünk a periférián. Keddenként lucskosra tomboltuk magunkat az Ifiparkban rocknapon, de csütörtökön ifjúsági hittanra jártam, és heti háromszor vízilabdaedzésre a Csasziba. Jött impulzus rendesen.

Persze mindabból, amiről úgy gondolom, hogy a gyökereimet jelenti, csak az egyik helyszín Óbuda. Éppen olyan elevenen él bennem, hogy nyaranta, ahogy anyai nagyanyám mondta, hazamentünk Károlyba, Petribe, Váradra. Az a világ, bár időben kevesebbet tartózkodtam ott, pont olyan szerves része az élményeimnek, mint az itteni. Erdély, pontosabban a Partium – sohasem tudom biztosan, hogy össze lehet-e mosni a kettőt – evidencia volt Óbudán is, mert kisgyerekként esti mesét nem könyvből olvasott nagyanyám, hanem a „mesélj, Mami, hogy volt régen” felszólításnak örömmel engedelmeskedve gyönyörű nyelven, varázslatos történeteket mondott az otthagyott évekről. A teleket pedig nálunk töltötte Krisztéta nővér, nagyanyám testvére, aki apáca volt a Kaffka Margit által ismerős Szatmári Irgalmasoknál, amíg szét nem rúgták a rendet. Krisztit, aki ötévente titokban megújította rendtársaival a fogadalmát, a fűtési szezonra hoztuk át, mert nehezen tudta volna fedezni a tűzifa árát. Vénségére azt is felajánlotta neki Apám, hogy jöjjön át végleg, de ő azt válaszolta, hogy meg kell kérdeznie a főnöknőt, aki kedves határozottsággal rátekintett, és azt mondta, hogy „maradj velünk, Krisztéta nővér”.

Szóval Óbuda nem minden, de nélküle nem lenne semmi.

A Helikon részletekben közli Joszi meghal munkacímű kisregényedet, amely sok szállal kötődik a délszláv háborúhoz – miért, mi az „eredője” ennek a történetnek?

A Joszinak, azon túl, hogy a volt Jugoszláviában játszódik a polgárháború idején, lényegében nincs köze a helyszínhez. Rátaláltam a történeti környezetre, de engem valami más foglalkoztatott, és ahhoz nagyon plasztikusnak tűnt a pillanat és a helyszín. Vagyis gombhoz a kabát esete forgott fenn, mert ez az első olyan írásom, amelynek történetéhez nincs semmilyen személyes kötődésem. Esemény szintjén legalábbis nincs. Úgy, ahogy van, tokkal, vonóval ki lett találva az egész.

Valójában az érdekelt, hogy a mi kultúránk alaptörténeteit meg lehet-e írni kortárs kontextusban, vagy ezek már menthetetlenül belezuhantak az archaikus nyelvbe, korba, jelentésbe. Érvényesek-e a kereszténység alaptörténetei úgy, hogy nem ragadnak bele a direkt vallásos couleur locale-ba. Létezik ugyanis olyan tolvajnyelv, amely érvényes egy-egy felekezet berkein beül, de semmit nem mond a szekularizált világnak.

A történetek azonban – megítélésem szerint – örök érvényűek. Arra kerestem a választ, hogy megtalálják-e a maguk formáját, úgy, hogy megőrzik azt, ami időtlen. A Joszi erről szóló kísérlet.

Viszonylag soká tartott, mire kialakult az az egyensúly, ami eltakar ugyan, de nem titkol el. Elég indirekt ahhoz, hogy ne legyen vulgáris parafrázis, de hordozza mindazt, amitől eredeti marad. Remélem, sikerült. Én mindenesetre szeretem.

Visszahúzó erő vagy inkább stimuláló volt az, hogy a mai középnemzedéket meghatározók szerzőkkel (Kemény, Wirth) indultál, ha nem is rögtön az irodalmi prérin, de mégis együtt? Fontos számodra az, hogy szépirodalmi szövegeket írj, publikálj – vagy nem e körül gravitál az életed?

Visszahúzó erő semmiképpen. Az a tévedés egy pillanatra sem kísértett meg, hogy hozzájuk mérjem magam, de rengeteget tanultam tőlük, és inspiráló a társaságuk. Van egy asztaltársaságunk, amely több-kevesebb rendszerességgel találkozik, hogy megbeszéljük, megvitassuk az élet rendkívüli fontosságú apróságait.

Imivel és Istvánnal közeli kapcsolatot ápolok. Féltve őrzöm a zöld karakteres korrektúrafájlt Istvántól, amelyben végigjavítja a Kicsi hűség éppen aktuális állapotát, Imivel pedig, mint mondtam, a középiskoláig nyúlik vissza a barátságunk.

Szokva vagyok – nem csupán a generációm alkotóinak társaságához, hanem PIM-es pályafutásom okán szerencsém volt az idősebb nemzedék közelében is téblábolni. Kedves emlékem például, hogy alapítótokat, Szilágyi Istvánt 75. születésnapján köszönthettem a múzeumban. Valahogy úgy mozgok köztük, mint a kedves pincér a kávéházban, a törzsasztalnál iszogató művészek mellett.

Hogy mi a helyzet a gravitációval? Hála Istennek semmi nem kényszerít arra, hogy írjak. Nincs közöm a megélhetési irodalomhoz. Úgy tűnik, hogy az írás rám talált, és nem tiltakozom ellene, hanem békés örömmel megadom magam neki. Szóval remélem, hogy része marad a jövőnek, mindazzal együtt, amit jelenthet, beleértve a megjelenést is. A Kicsi hűségnél is azt gondoltam, amit most is: ha valami érdemes rá, akkor az megkeresi a maga útját és napvilágot lát.

Bánki Zsolt 1964-ben született Budapesten. 1984–1988 között a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán könyvtáros és magyar nyelv és irodalom szakos diplomát, 1996–2000 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen hittanári abszolutóriumot, majd 2002-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen könyvtárinformatikus diplomát szerzett. 1993–2006 között az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, 2006-tól a Petőfi Irodalmi Múzeum informatikai vezetője, tizennégy évig vezeti a múzeum könyvtárát, 2020–2021-ben a PIM Digitális Bölcsészeti Központjának vezetője. 2019-ben Kómár Évával együtt jelentetik meg a Fehér Könyv – Módszertani útmutató a közgyűjteményi kulturális örökség digitalizálásához és közzétételéhez című segédanyagot. 2021 végétől a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa. Könyve: Kicsi hűség (Napkút Kiadó, 2021).

‍