Az ördögváltozás

A kolozsvári zenészek körében az 1989-es és ’90-es esztendők emléklenyomatai – akárha sejtelmesen kéklő cianotípiákat hívnánk elő – a sok felfordulás, eufória és egyéni dráma közepette Vermesy Péter arcképét is felvillanthatják. ’89 decemberének közepén javában zajlott a temesvári ellenállás (és majd megtorlás), amikor Vermesy a németországi Brenz folyásában fekvő Heidenheimban meghalt. Csak fél éve múlt ötven. Száraz keserűség, mindannyiszor áradó tehetségek korai elmúlása kopog fel az életrajzi lexikon lapjain.

Selmeczi György azonban jó egy évvel e halál után (Békés András rendezői közreműködése mellett) életre kelthette Vermesy egyetlen kisoperáját, amely Ördögváltozás Csíkban címmel Tamási alig kilencoldalas novellameséjét idézi zenévé. („Amikor 1990-ben felhívott Simon Gábor, a Kolozsvári Magyar Opera akkori igazgatója, és megkért, hogy állítsam színre Vermesy  Péter Ördögváltozás Csíkban című operáját, a sírás kerülgetett, természetesen az örömtől – mondta egy interjúban Selmeczi. – Örömet szerzett, hogy abban az operában dolgozhatok, ahova úgymond beleszülettem.”)

A Tamási-szöveg alapján Szőcs István írta a négyszereplős opera buffa librettóját. Nem sokkal a bemutatót követően a Helikon – és az egykori Utunk – egy mára ugyancsak szépemlékűvé halt házi szerzője, Rónai István így recenzált:

„Az opera hőse egy ördög. Táj-ördög: csíki ördög. De az a székely ördög, aki a Hargita tetejéről jó messze ellát. Patáival sánta ritmusokat dobog, akárcsak egy másik ördög Sztravinszkij katonájának történetéből, de anélkül, hogy ennek hatása alá kerülne. Vasvillájával, pokoli zajjal hányja egymás hegyére-hátára a hangokat, de elhatárolja magát a pusztán hangoskodóktól, a vaklármát csapóktól. Két szarvával felökleli a magyar népdal hangközeit, és addig görbíti, ferdíti, gyötri, gyömöszöli, kényszergeti az eredendő ártatlanság állapotában fogant dallamíveket, amíg a maga elszabadult, elrugaszkodott ördöngösségeihez nem idomítja őket.

Láttam a partitúrát. A zenekarban a fúvósok kénköves lángokat fújnak, a hegedűsök piszkavassal nyomorítják a húrokat, az ütősök fortyogva, sisteregve, bugyborékolva ijesztgetnek jámborokat és paráznákat; a híres ördögről, Durumóról dörömbölnek, míg maga Durumó farka csapkodásaival angyali hangocskákat is meg-megkondít, s míg garázda ördögfiókák bizonyos színváltozások zenéjének tetszés szerinti tartamával garázdálkodnak vagy éppen lihegnek, hancúroznak.”

Vermesy Péter operája sok vonatkozásban első. Helyileg mindenképp – hiszen székely kisoperát még nem írtak –, de nem helyiérdekűségben is! Egyebek mellett éppen azért első, mert zenéje felmagasztosít egy prózát, más világ nyelvére fordít le egy zárt- és önkörű kultúrából sarjadt szöveget. Tamási szellemessége a novella egész vonalán megmarad székely jóízűségnek, Vermesy operája azonban nyelvterülettől függetlenül képes a maga jól beosztott, a „kevert esztétikai minőségekkel” helyes mértékben sáfárkodó bölcsességével magyar mű lenni. Esztétikai erényeire hívja fel a figyelmet Németh G. István is, aki szerint az Ördögváltozás „a második világháború utáni romániai magyar zeneszerzés mindmáig legjelentősebb színpadi alkotásának bizonyult”.

Mi tagadás, a kisopera dallamainak, ritmikai arculatának mélyén minduntalan a prozódiára hatványozottan figyelő „nyelvelést” találunk. Természetes – bólintanánk rögtön és tudálékosan –, hiszen az operának mint zenélt drámai nyelvnek mi más is lehetne az esszenciája! Vermesy azonban talán többet és színesebben tudott a nyelvről, nyelven pedig akár a székely(kedős) mentalitás mintázatait, sajátos fordulatait is érthetnénk. A kreativitás, amellyel a zeneszerző e gondolatcsavarintásos, az eredendő pajzánságban és istenes jórafordulás-vágyban kétirányú – következésképp dilemmatikus – történetet zenei köntösbe öltözteti, a nyolcvanas években valóságos szellemi tűzijáték lehetett volna, ha az akkori kultúrpolitikai környezet és korántsem mellékesen az ideológiai fásultság, kilátástalanság hagyta volna tágabb térbe jutni.

„E szűk színházi, családi körben mindenki Vermesyről beszél – írta 1991 januárjában Békés András. – Ki tanára, ki tanítványa, ki barátja, ki játszótársa volt. Megjelennek történetei, gesztusai, mozdulatai, kedélye, fájdalmai, tréfái, mókái. Azt a nagy napot, hogy műve a közönség elé kerülhessen, nem élhette meg, mégis itt van közöttünk, alkotása csodáját ránk sugározza. Nem holt – bennünk élő szerzővel dolgozunk.”

‍