Az önarcképek nem férnek el vásznakon

Titu Toncian Önarckép. Fotográfia és filmes kísérlet című kiállítása szeptember 11-én nyílt meg a kolozsvári Quadro Galériában. A retrospektív tárlat kurátora Székely Sebestyén György, a könnyen belátható, tematikailag mégis zegzugos kiállítás 1970-es és 1980-as években készült munkákból áll össze. Bár a címben nem tűnik fel a hely és az emlékezet, ezek legalább annyira hangsúlyos fókuszai a kiállított alkotásoknak, mint az én.

Az önarcképekben megbomlik a rajzfelületek síkja: Titu Toncian a személyiség mélységeit, az én megragadhatatlanságát különböző technikák keverésével és rétegek egymásra helyezésével szemlélteti. Leggyakrabban fekete-fehér fotók esnek a dekonstruktív folyamat áldozatául, a fénykép mint történetileg adminisztratívan hitelesített reprezentáció „mindössze” kiindulópontként értelmeződik az én határtalanságának berajzolásához. A címadó tematikai vonalon a két legszuggesztívebb alkotás az Én – alteregó című kollázs és az Önarckép című filmes kísérlet. Előbbi magát az önarcképkészítés folyamatát bontja fel, elbizonytalanítva a biztos utat alkotó és alkotás között. Az előtérben álló, alkotásra mozduló testnek hiányzik az alkotó keze, helyette egy árnyékalak az, aki belenyúl a készülő műbe. Az én a maga multidimenzionalitásában nem kap arcot, csak sötétséget és fényeket. A kompozíciót az teszi még csalókábbá, hogy mind az árnyékalak, mind az alkotás olyan, mintha tükröződne – ki az, aki rajzol, és mi az, amit rajzol? Az Önarcképek sorozatban is fény és sötétség feszültsége mozdít ki abból a biztonságból, amiből általában egy teljes alakos portrét nézünk. Bármennyire egyenesen áll az alany, a folyamat, amely során Titu Toncian önarcképpé formálja önmaga fotográfiai reprezentációját, elhajlítja a fényt és a sötétséget megszokott elrendeződéséből, felfedve egyrészt a fénykép mint médium körülményeknek való kiszolgáltatottságát, másrészt elégtelenségét az önazonosság leképezését tekintve.

Az Önarckép című filmes kísérlet is multidimenzionalitásában ragadja meg az ént, Toncian egyszerre rajzolja körbe magát a lencsén és egy háta mögött található falon, majd a film végén felfalja a kamerát. Ugyanúgy, mint az Önarcképek sorozatban, itt is feszültségbe kerül egymással a filmes kép és a rajzolt kép, utóbbi statikus helyzetben próbálja körbehatárolni a filmen izgő-mozgó alkotót, ennek lehetetlensége pedig a felfalás, az alkotó önmagában való elmélyülésének gesztusában mutatkozik meg – az önarckép legbelső rétegébe kerülünk, alkotó és alkotás egyesül, a film mint médium pedig a nézőt is sajátos módon vonja bele ebbe a kutya–macska játékba, Toncian senkit nem hagy ki, önarcképe teljességéhez minden kell, ami az egyén szingularitását képezi, így azok is, akikhez képest az alkotó saját magaként értelmezi magát.

A kiállítás B oldala Titu Toncian diplomamunkájára alapszik. A hely emlékezete című installáció, az elméleti leírást idézve egy „időutazás, ami összeköt minket egy olyan elveszett világgal, ami akár létezhetett volna”. A romokat idéző alkotások kerámiából készültek, az installációról készült fotókból, jegyzetekből, rajzokból összeálló kollázsok egy ásatás jegyzőkönyvét idézik. Nem szolgálnak olyan információval, amely segítségével lokalizálható lenne a hely, az emlékezet mindenkori romokat idéz fel, az alkotások kriptikussága leginkább a 2010-es évek internetjének creepypasta YouTube-videóinak hangulatát idézi meg. Az utóbbi időben nagy nyilvánosságot kapó összeesküvés-elméletek asszociatív logikáját is megidézik a kollázsok, így társadalomkritikai élt keresve bennük akár a légből kapott elméletek vonzerejét is jobban szétbonthatjuk rajtuk keresztül. Hangulat, sötétség, fények, megalitok – kell ennél több nem létező helyek nem létező emlékezetének kidolgozásához és terjesztéséhez?

Az Önarckép. Fotográfia és filmes kísérlet című kiállítás megbontja mind az én, mind a hely reprezentációs kereteit, egyszerre hívva fel a figyelmet pontos információk (legyenek azok akár képiek, akár nyelviek) közlésének vágyára és ennek lehetetlenségére. Ugyanakkor kritikailag megközelítve A hely emlékezete kriptikusságát, nyilvánvalóvá válik, hogy visszakövethető referenciák nélkül, kizárólag a hangulat és a rom fantáziára gyakorolt hatását felhasználva könnyen lehet olyan emlékezeteket teremteni, amik nem létező helyeket rajzolnak ki – ha ez a folyamat leleplező gesztusként tételeződik, akkor nincsen baj, viszont ha hozzájárul vágyott és letűnt aranykorok misztifikálásának gyakorlásához, szükséges lehet nagyobb kontextust biztosítani a kiállításon belül ahhoz, hogy megérthessük, miért volt más a tétje 1979-ben egy ehhez hasonló akciónak.

Önarckép. Fotográfia és filmes kísérlet. Quadro Galéria, Kolozsvár. Alkotó: Titu Toncian. Kurátor: Székely Sebestyén György. Megnyitó: 2025. szeptember 11.

‍