.svg)
Megérzéseink sugallataira sokszor hallgatunk, legtöbbször viszont homlokegyenest szembemegyünk azokkal. Nem azért, mert megrémít a felismert kimenetel, hanem mert már rég nem bízunk a sors formálhatóságában, megváltoztathatóságában.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház, Bocsárdi László Rokonok rendezése után újabb művet emelt színpadra a magyar klasszikusok közül. Április 5-én került sor a Kosztolányi Dezső nyomán adaptált Édes Anna premierjére a színház stúdiótermében.
Egy, az időbe fagyott mozgókép ránt magával, amint belépünk a terembe. Vizyék babaházában körkörösen múlnak az évek. Estélyek, jövő-menő cselédek, és egész pontosan azok betanítása lesz az egyetlen biztos – vagy inkább legérdekesebb – pont abban a bizonytalan, puskaporos időszakban, amiből a rendezés (Szabó K. István) is kiindul. Nem feltétlen a korhűségre való törekvés lesz a fő cél, hanem az egyedi hangulatteremtés. Az időtlenség megformálása. A jelmezek (Bianca Imelda Jeremias) és a zene (Cári Tibor) mind-mind ezt hangsúlyozzák. Míg a jelmezek többnyire hideg, fakó tónusa egybeolvad a díszlet hasonlatos árnyalataival, addig a zene néhol éles, a szövegek pedig epések és cinikusak. Az Édes Anna – ha úgy tetszik – hangulat-előadás.
Az előadás első pillanattól az atmoszférájával és a csend, csendek használatával teremti meg a történet elmeséléséhez és az üzenet befogadásához kellő, sajátos lelkiállapotot. Ugyanis itt már nem csak Anna megjelenésekor kezdünk vele együtt szorongani, hanem már Moviszterné (Csutak Réka) első billentyűleütésénél. A drámai hatást fokozza a cselédek váratlan felbukkanása, jelenléte a háttérben. Vagy a betétdalok betűzdelése a játék egészébe. A tempó lassú, információról információra építkezik a cselekmény, akárcsak a regény. Emiatt is kezdünk el várni. Várni valamire, hogy megtörténjen. Vagy éppenséggel valakire, hogy megérkezzen…
A színpadkép (Artūras Šimonis) látványa is épp ezt a sejtelmességet árasztja. Az átlátszó falak láthatóvá teszik az egyébként szűk térben kialakított lakás egészét. A díszlet „eljátszik” a bizony a falaknak is fülük van gondolattal. Mindenki árgus szemekkel figyel: a lakók, a cselédek, és még egy kitömött bagoly is a sarokban.
A bagoly szerepe épp olyan enigmatikus, mint Vizyné (Kali Andrea) több mint harmincdarabos babagyűjteménye. Sokféle értelmezést lehet mögéjük állítani, illetve belemagyarázni jelenlétükbe. Míg a bagoly és a periodikus vetítés összefonódik, lévén, hogy az erdőben/ vadonban eltévedt Annát (Román Eszter) látjuk, akit figyelnek, és akire bármikor lecsaphat a végzete, addig a babagyűjtemény lehet a meghalt Piroska utáni vágyódó anyai lélekből kitörő gesztus: halmozásig gyűjteni a játékfigurákat. Lehet a szolgált, szolgáló és jövőbeli cselédek gyűjteményszimbóluma. Vagy akár Vizyné és a kor spiritiszta, szeánszokat ülő, válaszokat kereső embereinek materializálódott rögeszméje. Vagy ezek mind. Egyszerre.
Ámbár a gyilkosság reggelén, az Annát kereső lakók elől, ebbe a babagyűjteménybe menekül a lány is. Az izolált térben ezek a babák úgy veszik körül, mintha újra átélné lázálmát. Látná iszonyatos szenvedésének hallucinációit, lelkiismeretének kivetüléseit: a gyermekarcokat, groteszk alakokat, akik tovább kísértik. Ezúttal éber és józan állapotban.
Dramaturgiáját (Lökös Ildikó) tekintve egy lecsupaszított és a főbb momentumokat kiragadó feldolgozást kapunk. A gyilkosság és a vacsoraparti összemosása egyszerre hat vérfagyasztóan (véres estélyiben látjuk Vizyéket énekelni és táncolni), valamint ironikusan. A fátyolvékony szemkötő, mely a szereplők/vendégek szemét takarta, egyértelműen vakságuk szimbóluma. Mert már rég halottak, csak senki sem látja. Egy kivétellel mind halottak morálisan. És tudjuk, mi lesz azzal az élő lélekkel, aki belép ebbe a mauzóleumba a holtak közé… Itt jön Anna, aki köré erőteljesen épít az előadás.
Nemcsak a szenvedő, túlélni próbáló, gyermeklelkületű, naiv szerelmes, hanem a határozott, cselekvőképes fiatal lány sűrített képét is látjuk. A színészi játék kidomborítja a lélek ingatagságát, olykori hektikusságát és érzelmességét. De igazán azt, hogy a lelkiismeret és a tiszta lélek szakadatlan az igazságért folytat harcot. Így néha végzetes, pontatlan eszközök használatára sarkallhatja alanyát. Anna mellett nemcsak Katicát (Varga Csilla), Stefit (Albert Csilla) és Etelt (Vindis Andrea), hanem újonnan üdvözölt cselédeket is kapunk: Ilonkát (Kántor Melinda) és Böbét (Tőtszegi Zsuzsa).
A cselédek kórusának beiktatása az ókori görög tragédiák karára emlékeztet bennünket. A kórus, amely lényegében a cselédek közösségét, szféráját és a tulajdonképpeni portékaként cserélhető árucikkeket mutatja fel. Az Édes Annában elhangzó kardalok/betétek valójában vallomások. Keserédes vallomások arról, hogy a szolgák és urak tulajdonképpen ugyanolyanok. Amíg az urak felsőbbrendűsége, megalázó és embertelen viselkedése lecsapódik a cselédjeiken, addig azok muszáj védekezésképp ott és úgy kihasználják az otthon lehetőségeit, ahogy azt lehet. Persze csak fondorlatos, kis sunyiságokról beszélünk (maradék pezsgő, piskóta, miegymás elcsenése, amit úgyis kidobnának).
A szereposztást tekintve kuriózumnak számít Vizyék ábrázolása, ugyanis itt semmiképp sem középkorú házaspárról beszélünk, hanem egy idősebb (de nem idős) párról. Kornél (Bogdán Zsolt) komótos, hiú, és folyton valahol máshol jár gondolataiban, picit szórakozott. Légiesen, fennkölten beszél, férfitársaságban pedig valósággal megelevenedik, dinamikája változik. Angéla (és többször kihangsúlyozott póthaja/parókája) a hisztériát mellőzve, inkább egy zsörtölődő, megkeseredett és folyamatosan nyugtalan nő. Frusztráltságát Moviszterné és Drumáné (Kicsid Gizella) jelenléte felerősíti, kontrasztba állítva a másik két nő életfilozófiájával, stílusával. Druma, az ügyvéd (Dimény Áron) és felesége tökéletes „összhangban” vannak. Druma hangos, szószátyár, saját aforizmáin hahotázó alak. Drumáné szintúgy dominánsabb személyiség a három nő közül, tudálékos, akaratát, tanácsait szívesen hangoztatja, erőlteti rá másokra. Moviszterék kettőse viszont más regiszterekben zajlik. A doktor az egyetlen, aki ép ésszel, önérzettel képes ember lenni ebben a toxikus közegben. Amikor Moviszter beszél, az valahogy rideg, teljesen elidegenedett attól, ahogy a többiek nevetgélnek, gúnyolódnak és filozofálnak. Őszintén és merev hangnemben hangzanak el a regényből jól ismert mondatok, míg a többi szereplőről egyenként peregnek le azok. Moviszterné a műkedvelő különc, aki egy eszmecsere közben is inkább kockacukorból épít miniatűr installációt. Jellemének misztikuma ezekből a szeszélyes, időnként megfoghatatlan, kívül maradó attribútumokból fakad. Patikárius Jancsink (Kiss Tamás) gyermeksége nem az Annáéhoz hasonló. Tapasztalatlansága, bizonytalansága szinte gesztusaiba kódolt, mozgása, beszéde lendületes, energikus. A rendezés semmiképp sem romantizálja túl Anna és az úrfi kapcsolatát, szépen csomagolja a rövid affér fentjeit és lentjeit.
Szabó K. István rendezése egzakt mintázatot nyújt arról vagy azokról az egyénekről, akik önmagukat áldozzák fel. Feláldozzák magukat, hogy elérjék céljaikat bárki és bármi árán, így beállnak a sorba. Vagy mert emberek, emberségesek akarnak maradni. Egyáltalán ahogy több évtizede és napjainkban történik: csupán létjogosultságot szeretnének.
Kolozsvári Állami Magyar Színház. Kosztolányi Dezső nyomán: Édes Anna. Rendező: Szabó K. István. Szereplők: Román Eszter, Kali Andrea, Bogdán Zsolt, Kiss Tamás, Sinkó Ferenc, Bíró József, Csutak Réka, Dimény Áron, Kicsid Gizella, Orbán Attila, Vindis Andrea, Albert Csilla, Varga Csilla, Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa. Dramaturg: Lökös Ildikó. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Díszlettervező: Artūras Šimonis. Zeneszerző: Cári Tibor. Rendezőasszisztens: Dávid Helga. Előadásvezető: Albert Enikő.
