.svg)
A paprikás krumplit nézte maga előtt. Aztán Donkó Lőrinc pillantása a szomszéd asztalra esett, ahol valaki lilás, kásának tűnő masszát evett villával, mellé rántott gombát. A gomba még rendben, de a lila szín láttán kényszeredett vigyorba rándult az arca. Visszafordult a tányérjához. Néhány vastagra szelt kolbász díszítette a szinte mértani pontossággal feldarabolt krumplikat, a szaft tökéletes volt, nem túl híg, nem túl sűrű, éppen amilyen másnaposan szokott lenni a paprikás krumpli.
Mióta pár hete kijött a Morgó-patak menti erdőségekből, nem evett még rendes ételt. Egyszerűen nem kívánta. Nem kívánt semmit. Csak hasgörcsei voltak, néha összegörnyedve feküdt az ágyán, hogy kibírja. Miután kiért az erdőből, még gubbasztott pár napig az erdészházban görcsei társaságában, aztán elindult a patak mentén a kocsma felé. Azon a helyen, ahol a meder kiszélesedett, és mély gübbenőket kotort magának a sebesen alázúduló víz, megállt. A part néhol iszapos volt, sáros, a lemenő nap meg-megcsillant a tavaszban zöldellő fákon, friss, zsenge fű illatát sodorta a szél, minden csöndes volt. Csak a víz buggyant néha-néha egyet, de csak halkan, szinte már-már hívogatón. Eltelt kis idő, mire észrevette, hogy remeg a lába. Hol vádlija, hol combja rándult meg, majd mindkettő egyszerre. Hogy a frász törje ki a sok mászkálást, mordult fel magában, de dühe olcsó volt, mesterkélt, kevéssé őszinte, és ezt érezte. Egyedül volt, közel s távol senki nem járt arra, akinek kifakadhatott volna. Esetleg magának. De annak sok értelme nem volt. Vagy ki tudja.
A kidőlt fa ott árválkodott a patakparttól nem messze, pár félig kiszáradt fa társaságában. Éppen annyira volt magas, hogy kapaszkodnia kellett, mikor felmászott rá, hogy megpihenjen kissé. Nyurga lába lelógott, himbálódzott, és az erdészgyerek közben a bakancsa orrát nézte. Ahogy megcsillant rajta a lemenő nap narancssárga fénye, fura módon a bakancs vörösesen fénylett. Káprázik a szeme, állapította meg pár másodperc után, de akárhogy hunyorgott, csak nem akart eltűnni az a vöröses – vagy talán lilás? esetleg lilásvöröses? – árnyalat, ami beborította a bakancs teljes orrát. Megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét, s mikor még mindig lilásvöröses árnyalatban pompázott bakancsa, leugrott a fáról, és sietős léptekkel visszament a patakhoz. A parton leguggolt, kezét a hűvös vízbe tartotta, majd többször is patakvizet lögybölt az arcára. Jó alaposan megmosta az arcát, a szemét, aztán ismét az arcát. Lenézett, és az a kurva bakancs még mindig lilásvörös árnyalatban virított. Na elég, tört ki belőle hangosan, mindkét lábával belépett a patakba, lehajolt, és dörzsölni kezdte. Nem tudta volna megmondani, meddig is dörzsölte a bakancsait, mindenesetre a víz egy idő után elszíneződött, és a bakancsai körül kisebb barnás foltok keletkeztek, amik aztán elnyúlva, elvékonyodva úsztak lefele a zúgó irányába. Csak nem vagyok hülye, futott át rajta a gondolat, de mire végképp eltűnt volna, mármint a gondolat, tekintete a kezére tévedt, amit a nagy dörzsölésben, sikálásban véresre horzsolt. Óh, hogy baszná meg, fakadt ki megint, és felemelkedett. Viszont miközben vérző kezét tapogatta, ismét bakancsaira nézett, amik barnán, nedvesen, kissé átázva egészen megnyugtató látványt nyújtottak. Elégedetten sóhajtott fel, hogy ezt is megoldotta, mint annyi minden mást életében, és sietve, megelőzve a lemenő nap fényének újabb játékát, elindult a kocsma felé.
Donkó Lőrinc belekanalazott a paprikás krumpliba. Az arányok megfelelőek voltak, nem túl nagy krumplidarabok, hozzá jól ment az enyhén csípős kolbász, ami szerencsére nem pulyka, hanem disznó volt. Utálta a pulykakolbászt. Erre akkor jött rá, amikor egy sietős vásárlás alkalmával nem igazán nézte meg, mit is tesz a kosarába, csak az erdészházban derült ki, hogy kénytelen lesz megenni két szál pulykakolbászt. Egyszóval a kolbász illett a krumplihoz, és ez nem kevés. Bár ugye a helytől ez volt a minimum, mármint, hogy a krumpli illik a kolbászhoz, vagy fordítva. Más volt, mint A félszemű hiúzhoz a patak partján, nagyon más. Csöndes zene szólt, az emberek beszélgettek, a pincérek – voltak pincérek! – figyeltek, az asztalok tiszták voltak, tiszták és hatalmasak. Miközben újabb kanál paprikás krumplit vitt a szájához, azt méregette, hogy vajon milyen széles az asztallap. Lehetett olyan méter, talán több is. Biztonságos távolság, az biztos, állapította meg, itt azért idő kell, míg áthajol az ember a vele szembeülőhöz, és azalatt fel lehet készülni. Pofonra, bármire.
Mert – ötlött eszébe ismét az útja és aztán a kocsma – odahaza A félszemű hiúzhoz asztalai nem voltak ennyire szélesek, és ha az ember túl sok hülyeséget beszélt, vagy óvatlan volt, és túl hosszan nézett, esetleg botor módon nem kevertet, hanem abban a faluvégi kricsmiben Unicumot kért, nos, akkor rögtön rájött, miért is biztonságos a széles asztal. Mert a keskeny asztal fölött a törzs csekély előrehajlításával már röpült is a pofon, sőt, a második is, és mire a túloldalon lévő feleszmélt, már odalentről nézegette az asztal lapját. Mire aznap, a bakancsmosdatás után odaért a kocsmához, nem volt már senki ott, és a tekintélyes pocakot eresztett korcsmáros éppen törölgette elfelé a poharakat. Lőrinc tekintetét és vérző kezét látva nem kérdezett semmit, de még szótlanul töltött egy deci kevertet. Nem féldecit, látta, a deci most jobban fog esni. De tudni nem akarta, mármint a vérző kéz történetét. Megvárta, míg Lőrinc felhajtja, aztán fogta a poharat és elöblögette. Az erdészgyerek szinte ugyanazzal a mozdulattal, amivel letette a poharat a ragadós pultra, indult is kifelé a kocsmából, és lopva néha a bakancsára pillantva a vasút felé vette az irányt. Még jó, hogy a korcsmáros nem kérdezett semmit, fogalma sem volt, mit is tudott volna mondani. Mit is mondhatna? Hogy véresre dörzsölte kezét a lilásvöröses bakancsán, ami barna volt? Hogy hiába dörzsölte, csak nem akart lejönni az a rohadt árnyalat a bakancsáról? Hogy az azelőtti héten szinte odafagyott ahhoz a fához a Morgó-patak menti erdőben? Hogy hiába várt, hogy hiába ült ott, hogy feladta? Donkó Lőrinc nem adja fel, morogta maga elé, miközben egyik lábát a másik után tette az állomás felé, és közben tudta, hogy hazudik.
A vonaton alig volt valaki. Egyedül ült a fülkében, és nézte, ahogy távolodni kezdenek a házak, mögöttük a hegyek, az erdő. Minden egyből távolinak tűnt, tudta, ott kell hagynia most a házat, a patakot, az erdőt, meg azt a fát, ahol órák hosszat üldögélt keddenként. És bár ezt mind tudta, mégis valamiféle bizonytalanság vegyült ebbe az erős tudásba. Bizonytalanság, mivel belül, valahol kóbor lelke mélyén bizonytalanság feszítette, hogy mi van akkor, ha nem vett észre valamit. Ha nem vette észre, amit kellett, amit lehetett. Addig, amíg lehetett. Ekkor hirtelen felült, mintha le akarna ugrani a vonatról, de csak nézett a távolodó házak, hegyek és erdő után. Aztán legyintett egyet, és visszadőlt a műbőrülésbe, és lehunyta a szemét. Nem akarta látni őket, ahogy korábban lilásvöröses színben játszó bakancsát sem. Nem akart látni.
Donkó Lőrinc ismét belekanalazott a paprikás krumpliba, és már nem az asztal szélességét méregette, hanem a szomszéd asztalnál lévő tányéron alig fogyogató lilás masszát bámulta. Erősen izgatta fantáziáját az a lilás kása, azaz, félreértés ne essék, meg nem ette volna, de a nevét jó lett volna megtudni. Mivel illedelmes volt, oda nem mehetett megtudakolni, elnézést, ugyan már, mondja meg, mi is a neve ennek a valaminek. Próbálta illat alapján beazonosítani, de az asztal szélessége meggátolta az illatok terjedését, legyenek azok bármilyen csábítóak, csalogatóak és merészek. Rossz asztalt választott, gondolta ekkor kissé dühösen, de mindig rossz asztal választ. Bár – jutott eszébe – sosem feltételezte eddig, hogy az asztalválasztás ennyire lényeges lehet egy ilyen helyen. Legalább a paprikás krumpli az jó, állapította meg végül, mikor abbahagyta végre a szaglászást. Csak fogy, állapította meg szintén, mikor a tányérjára nézett. Ha kér kenyeret, azzal még időt nyer, ráadásul talán még jól is fog lakni. Felnézett, és addig kereste az egyik pincér tekintetét, míg az oda nem nézett. Ekkor intett.
Amikor befutott a vonat a pályaudvarra, alig akart leszállni. Nézte a tömeget, ahogy özönlött kifelé a csarnokból, és valami furcsa félelem kerített hatalmába. Ismeretlen volt számára ez az embertömeg, ismeretlen a pályaudvar és a város. Ránézett bakancsára, és mikor látta, hogy a megszokott barna színében pompázik, megnyugodott, és végre felkászálódott az ülésről. A csarnokból az utcára érve szétnézett. Az indulás ideje eljöve, idézte fel magában a mondatot, de aztán csak azt nem mondta meg senki, hogy merre. Arra ment, amerre a legtöbben indultak, és úgy tűnt egy idő után, hogy a belváros felé araszolhat. Néha megnézték, sőt, egyesek megbámulták zöld erdészkabátját, barna nadrágját és bakancsát. Nem túlságosan érdekelte a dolog, ráadásul kezdett éhes lenni. Elment egy-két kifőzde előtt, de nem igazán nyerte el a tetszését a kirakatba kipakolt étel. Mindenféle főzelékek, fasírtok, nagy szelet rántott húsok néztek kifele az üvegen keresztül, de olyan másnaposnak, száraznak vagy egyszerűen rossz ízűnek tűntek. Tudta jól, ezt nem lehet megállapítani ebből a távolságból, de nem érzett semmilyen késztetést, hogy beüljön valamelyikbe. Tavaszodott, és valahogy, maga sem tudva, honnan származik az érzés pontosan, de arra vágyott, kiüljön egy félig nyitott teraszra, egyen és igyon egy kávét. Mint ahogy az emberek teszik. Mintha azóta erre vágyott volna, hogy kijött aznap az erdőből. Ekkor pillantotta meg a tér sarkán azt a kisvendéglőt vagy kávézót, pontosabban nem is tudta volna megnevezni, hiszen Donkó Lőrinc mégis csak erdészgyerek volt, a tölgyet a bükktől, a szalamandrát az erdei gyíktól, az étit a meztelen csigától meg tudta különböztetni, de a kávézót a kisvendéglőtől aligha. Ugyan terasza nem volt, viszont a jó időre való tekintettel hatalmas üvegajtói tárva-nyitva álltak, szinte olyan volt, mintha egy félig nyitott teraszra ülne be.
És most ott ült, és kanalazta a paprikás krumplit, és intésére a pincér odasietett hozzá, és készségesen megígérte, azonnal hozni fog kenyeret. Milyet? Hogyhogy milyet, kérdezett vissza értetlenül Lőrinc, és őszinte kíváncsisággal a szemében várta a választ. Barnát vagy fehéret? Lenézett a bakancsára, majd vissza a pincérre. Barnát. És egyúttal bátorságát összeszedve a szomszéd asztal tányérján még mindig félig ott lévő lila masszára mutatva, óvatosan megérdeklődte, mit is esznek odaát. Céklás polentát, mondta a pincér, és elsietett. Na baszki, a puliszkát is el lehet baszni, morogta maga elé félhangosan Donkó Lőrinc, és a kanalat a tányérjának támasztotta. Míg várta a kenyeret, kabátja belső zsebéből elővette a keménytáblás füzetét, gondolta, feljegyzi a céklás polentát, hiszen akárhogy nézzük, mégiscsak a nap eseményévé nőtte ki magát a lilás massza. Éppen csak arról feledkezett meg, hogy egyik utolsó alkalommal A félszemű hiúzhoz kályhája mellett az utolsó oldalt is teleírta. És bukása. Ez volt az utolsó szó a füzetben. Azóta nem nyitott új füzetet, azóta egy sor sem írt. Nem volt miről. Eltűnt minden és mindenki. A semmiről elég nehéz írni, nyugtatgatta magát az utolsó szón merengve, és lassan becsukta a füzetet. Majd megjegyzi az elbaszott lila puliszkát, amúgy se lehetne könnyen elfelejteni.
Felerősödött a zene, megérkezett a kenyér. A barna. Egy szeletet kettétört, és beletunkolt a paprikás krumpliba. Az legalább jó volt. A tér túloldalán lévő magas bérházak között éppen lefelé ereszkedett a nap, és sugarai meg-megcsillantak a poharán, tányérján, villáján. A szék kemény volt, mint az a kidőlt fa a patak partján. Újabb adag paprikás krumplit kanalazott, újabb darab kenyeret tunkolt. A kezén még érezte a patak hűvös vizét, bakancsának érdes felületét. Látta maga előtt a patak áttetsző, világoskék felszínét, egy hal, egy állat sem mozdult. Ahogy pár héttel korábban a még havas, jeges erdőben sem mozdult semmi. De belül, kóbor lelke legmélyén bizonytalanság feszítette, hogy csak ő nem vett észre valamit, csak ő nem figyelt eléggé. Újabb adagot kanalazott szájába, egy darab kenyérrel segítette fel az utolsó kolbászt a kanalára, miközben kétségbeesetten nézett át a másik asztalra, ahonnan szintén elfogyott a céklás polenta. A tányérok üresek voltak. Kanalát még lenyalta, száját megtörölte a szalvétával, és reszketni kezdett. Közeledett az indulás. Csak akkor nyugodott meg valamennyire, mikor fizetés után pénztárcáját zsebébe süllyesztve, bakancsára nézett. Pompázott. A lilásvörös összes árnyalata ott tündökölt érdes, megkopott felületén.
