Az igazi Petőfi a teljes Petőfi – Interjú Dávid Gyula irodalomtörténésszel

50 évvel ezelőtt, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál Mikó Imre és Dávid Gyula Petőfi Erdélyben című könyve. Mit kell tudni a könyv keletkezéstörténetéről? Annál is inkább kérdem, mert néhány évre rá megjelent a Jókai Erdélyben – tehát mintha egyfajta sorozatnak készült volna…

Ennek a könyvnek a keletkezéstörténetét messziről kell kezdenem: a Petőfi-témák iránti érdeklődésünkkel. Mikó Imre nevében ezt sajnos, nem tudom elmondani, de az biztos, hogy az ő számára nem egy lakcím, hanem ihletforrás volt az, hogy abban a Petőfi utcában lakott, amelyiknek a közepetájt, a Biasini szállóban Petőfi és Szendrey Júlia a koltói mézeshetek után, hazafelé utazva megszállt. Van egy közvetlen előzménye a könyvnek, s ez az Utunk 1969. július 25-i számában megjelent írása: Petőfi – a Petőfi utcában.

Ami engem illet, előzményként inkább a Petőfi életművével, és a hozzá kötődő témákkal való találkozásaimról számolhatnék be. Gyermekkorommal kezdeném, mert az első Petőfi-versekkel akkor találkoztam. Szülőfalumban ugyanis magyar iskola nem lévén, magyarul írni-olvasni Édesanyám tanított meg, s az ő „tananyagában” a fő helyen Petőfi és Arany János szerepelt. Aztán jöttek a középiskolás évek (már Székelyudvarhelyen – és persze magyarul). Az igazi felfedezés 1956 nyarán történt, amikor Pesten járva, a kezembe került Hatvany Lajos hatalmas dokumentumgyűjteménye, az Így élt Petőfi. Ennek 1967-ben a Kiss József által filológiailag rendbe tett, javított kiadását sikerült is megszereznem és végigböngésznem. Aztán a Kriterionhoz kerülésemet megelőző szabadúszó éveimben az Irodalmi Könyvkiadótól kaptam lektorálásra egy kéziratot: Pintér Lajos bukaresti újságírónak a Petőfi-legenda címet viselő munkáját, amelyben a szerző tulajdonképpen a Ferenczi Zoltán szerkesztésében megjelent Petőfi Könyvtár 27. kötetének (Petőfi eltűnésének irodalma, 1910) anyagára építve megírta a címben is jelzett témát. A kézirat gerincét alkotó történettel igazság szerint már jóval korábban találkoztam: egyetemi éveim alatt, szorgalmas könyvtárjáróként olvastam a korabeli sajtóban az 1870-es évek végén Erdélyben felbukkant Manasses Dániel történetét, aki azzal házalta végig az erdélyi úri házakat, hogy együtt raboskodott Szibériában, egy ólombányában Petőfivel. Az ügy akkoriban olyan nagy port vert fel, hogy némely lelkes honatyák parlamenti felszólalásban követelték: intézkedjen a kormány a Szibériában raboskodó Petőfi és hadifogolytársai kiszabadítása ügyében. Csakhogy még mielőtt az ügy diplomáciai síkra terelődött volna, kiderült, hogy ez a Manasses egy szélhámos, nemcsak hogy nem járt Szibériában, de a szabadságharc alatt katona sem volt. Pintér Lajos kéziratából egyébként nem lett könyv, csak egy, az Előre által 1969. június–júliusában közölt cikksorozat.

Ilyen előzményeknek köszönhető, hogy amikor Petőfi születése 150. évfordulójának közeledtével – most már nem tudom, kinek az agyában – megszületett az ötlet, hogy meg kéne írni Petőfi erdélyi időzéseinek eseménytörténetét, azt mondanám, „emberére talált” bennem.

A Jókai Erdélyben – Vita Zsigmond 1975-ben megjelent könyve – nyilván ennek az ihletésére született. Aztán volt még tervben, szintén a Kriterionnál, egy Ady Erdélyben is, ezt Bustya Endre írta volna meg, de még mielőtt maga a könyv szövege formát öltött volna, a szerző úgy beleveszett Ady erdélyi kapcsolatainak fotódokumentációjába, hogy a százas nagyságrendben előkészített fényképanyaghoz a szöveg sohasem készült el.

Hogyan történt a szerkesztési és gyűjtőmunka, és milyen munkamegosztásban működtek együtt Mikó Imrével?

A Petőfi életére vonatkozó kortárs-visszaemlékezések gyűjtése már a 19. század második felében elkezdődött. A korabeli sajtóban, majd a Ferenczi Zoltán szerkesztette Petőfi Könyvtárban és a Petőfi Múzeumban sok minden hozzáférhetővé vált az egykorú emlékanyagból. Az Így élt Petőfiben Hatvany Lajos ezt az anyagot bogarászta végig és rostálta meg, majd fűzte fel a költő életrajzára. Nekünk „csak” az volt a dolgunk, hogy az erdélyi vonatkozású anyagból a magunk történeteit megírjuk.

A feladat megosztása Mikó Imre korábbi írásából következően némileg magától adódott. Énnekem Petőfi erdélyi járás-keléseinek első szakasza jutott: az érmelléki vándorszínész hetek-hónapok, aztán a nagykárolyi megismerkedése Júliával, és az a közel egy viszontagságos év, amennyi a házasságkötésig eltelt, majd a koltói mézeshetek. Petőfi és Júlia Kolozsvárra érkezésénél aztán Mikó Imre vette át a stafétát, s követte végig a költőt a szabadságharc erdélyi harcterein, egészen a végzetes fehéregyházi csatáig.

Számomra a magam fejezeteinek megírásakor különösen sokat jelentett, hogy erdélyi állomásain többször is végigkísértem Petőfit. Jártam Bihardiószegen és Székelyhídon, Szatmáron, Nagykárolyban, Nagybányán és környékén, Erdődön, Koltón (nem egy helyen először életemben), s a helyszíneken megfordulva olyan személyes élményekkel gazdagodtam, amelyeknek a nyomait – gondolom – az olvasó is kiérzi.

A könyvnek aztán különös nyeresége, hogy mellénk állt – szinte társszerzőként – Erdélyi Lajos, aki akkoriban a Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet fotósa volt, s ő is végigjárta – néha velünk, néha más természetű feladatainak alkalmait felhasználva, egymagában – Petőfi erdélyi útjait. El nem múló élményem az a két nap, amelyet vele töltöttem, egy reggel Segesvárról indulva Nagyszebenen és Vízaknán, Szászsebesen, Déván, Vajdahunyadon, majd az erdélyi Vaskapun át Temesvárig vezető úton, amikor sorra vettük Bem erdélyi hadjáratainak színhelyeit, ahol a tábornok adjutánsaként Petőfi is megfordult. Úgy gondolom, ezek a képek szintén hozzájárultak a ma már hihetetlen, 35 000 példányban megjelent könyv sikeréhez, amely kollégáimnak, Bálint Lajos műszaki szerkesztőnek és Deák Ferenc grafikusnak köszönhetően kiadói koncepcióját tekintve is a Kriterion kivételes teljesítményei közé tartozott.

Persze közben – még 150 év után is – találtunk a témához addig ismeretlen adalékokat: Székelyhídon például a parókia falán ott függött egy festmény arról az azóta rég lebontott kocsmaépületről, amelyben Petőfi vándorszínészként szerepelt. Mikó Imre pedig megtalált egy köteg olyan ismeretlen iratot, nyilatkozatot, visszaemlékezést, amelyeket a fehéregyházi gróf Haller József gyűjtött volt össze, még az 1880-as években, a fehéregyházi csatában részt vett honvédektől. Ez a köteg az első világháború idején feldúlt Haller-kastélyból került az olthévízi unitárius lelkész hagyatékába, s az ő örököseitől Mikó Imréhez.

Ha jól tudom, készül a Petőfi Erdélyben újabb kiadása (közben volt egy „javított kiadás” 1999-ben, a Polis és a Balassi kiadó közös kiadványaként). „Egyszerű” újrakiadás lesz ez, vagy bővített, kiegészített változat?

A Petőfi Erdélyben második kiadása az 1848-as magyar forradalom, pontosabban a fehéregyházi csata 150. évfordulójának évében jelent meg. Bővített kiadás volt, de nem szokványos értelemben. Mikó Imre halála után ugyanis nem éreztem magam felhatalmazva arra, hogy az alapszöveghez hozzányúljak, hiszen ő a maga részén már nem változtathatott. Viszont az első kiadás megjelenése után az olvasóktól jó néhány olyan kiegészítő adatot kaptunk, amelyek – ha apróságokban is, de – pontosították Petőfi közel egyesztendős erdélyi időzésének eseménytörténetét. Ezek a kiegészítések kerültek be a könyv utószavába.

Azt sajnálom – akkor is sajnáltam –, hogy a Balassi Kiadó nem vállalta az első kiadás könyvtervezői koncepcióját, s a könyv képanyaga a kötetbe illesztett betétlapokra kerülve, lényegében elválik a tartalomtól.

Most, a Petőfi-év alkalmat adott arra, hogy a Bálint Lajos–Deák Ferenc-féle könyvtervezési koncepcióhoz visszatérjünk. Az ötven évvel ezelőtti képanyag eredetijeit, sajnos, elsodorták a közben lezajlott események, amelyek a Kriterion irattárát is súlyosan érintették, de szerencsére Erdélyi Lajos hagyatékából megkaptuk az ő eredeti fotóit, s ezekhez sikerült az egykorú sajtóból már az 1860-as évektől publikált Petőfi-relikviákat, kiegészítő anyagot összeszednünk.

A Petőfi-irodalomban persze az első kiadás megjelenése óta sok minden történt. Részben revideálásra került Dienes András Petőfi csatatéri haláláról alkotott koncepciója, amelyet ő az 1956 nyarán, a fehéregyházi csatatéren helyszíni kutatásai nyomán alakított ki, s foglalt össze az általunk is felhasznált, 1958-ban kiadott Petőfi a szabadságharcban című könyvében. Nagyjából lezajlott az 1980-as évek végétől viharokat kavart Barguzin-történet, amelyben újra előjött a költő orosz fogságba esésének és szibériai utóéletének témája, s helyenként még mindig előbukkantak újabb adatok, amelyek pontosították-helyesbítették Petőfi élete e szakaszának mozzanatait. Ez tette indokolttá, hogy a mostani kiadáshoz egy újabb utószó készüljön, amelybe – a második kiadáshoz hasonlóan – hozzáillesztettem a mi egykori szövegünk némely, ötven évvel ezelőtti adatait helyesbítő, pontosító írást.

Említette, hogy a szakirodalomban a könyv első megjelenése óta sok minden történt. Hogy látja, az elmúlt évtizedekben melyek voltak a Petőfi kutatás legfontosabb irányai és eredményei – és ezek hogyan módosították (ha módosították) a Petőfi-képünket?

Nem érzem magamat illetékesnek, s ebbe az interjúba bele sem férne, számba venni az ötven év Petőfi-irodalmát. Rendkívül fontos mű Kerényi Ferenc 2008-ban megjelent Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajza, s érdekes összefüggések sorát nyitotta meg számomra Szilágyi Márton 2021-ben megjelent könyve (A magyar romantika ikercsillagai. Jókai Mór és Petőfi Sándor), amelyben egy, a mi könyvünk koltói fejezetéhez közvetlenül kapcsolódó elemzést is találtam, A szerelem országa című versről. Filológusként különben az egyik legfontosabb dolognak az 1973-ban elindult, s Kiss József, majd Kerényi Ferenc nevéhez kötődő Petőfi-kritikai kiadás újraindítását érzem, amelynek már csak az 1848–1849-es költői termést tartalmazó 6. kötete megjelenését várjuk. A Voinovich Géza által 1951-ben elindított első kritikai kiadás óta oly sok minden került elő, oly sok összefüggés világosodott meg, hogy az új kritikai kiadásnak már csak a jegyzetanyaga is seregnyi új kihívással szolgál a további Petőfi-kutatás számára.

Ezek közül itt most csak egyet említenék, ami egy, a koltói verseket egy kötetbe gyűjtő könyv előkészületei kapcsán, a kritikai kiadásnak e versekre vonatkozó jegyzeteit böngészve jutott eszembe: vajon mit ismert az egykori olvasó ezekből a versekből. Mert hogy a koltói mézeshetek alatt született huszonkét Petőfi-versből mindössze öt jelent meg a költő életében. És olyan verseket, mint a Szeptember végén, az Elértem, amit ember érhet el… vagy a Meddig alszol még, hazám…, csak a Petőfi Sándor Újabb költeményei 1858-as kiadásában olvashatott először az akkori nagyközönség, a többi ott rejtőzött a Szendrey Júlia által őrzött, a költő által saját kezűleg összeírt 200 lapnyi terjedelmű füzetben.

Amint a könyv előszava is jelzi, Petőfi életének röpke huszonhat évéből – ha összeadjuk a különböző alkalmakat – közel egy esztendőt töltött Erdélyben. Költészetének és életének melyek a legfontosabb mozzanatai, amelyek őt Erdélyhez (ideértve a Partiumot és Bánságot is) kötik?

A „legfontosabb mozzanatok” kiválasztása részben megítélés kérdése, s nem könnyű erre egyértelmű választ adni, hiszen Petőfi életének alig több mint huszonhat esztendejéből szinte egy évnek Erdély a helyszíne. Erre az időre esik közelebbi kapcsolata az erdélyi reformifjúsággal, megismerkedése Júliával és a beteljesülésig, a koltói mézeshetekig húzódó eseménysor, barátsága Arany Jánossal, és részvétele, Bem oldalán, a szabadságharc erdélyi csatáiban. És persze Fehéregyháza. Akármelyiket vesszük is ezek közül, egy vagy más szempontból mindegyiket a „legfontosabbak” közé sorolhatjuk. Én, a magam részéről a nagykárolyi megyebállal, Szendrey Júliával való megismerkedésével kezdődő eseménysorra szavaznék. Igaz, ez hazabeszélésnek is tekinthető, hiszen ezt a részét a könyvnek én írtam. De ha elvonatkoztatunk attól, hogy Petőfi élete 26 és fél éves korában a fehéregyházi síkon lezárult, akkor, mint minden férfi életében, az ő életének Erdélyhez kötődő idejében is, az élettársra találást érzem a „legfontosabb”-nak. Nagykárolyban tör fel belőle a vallomás: „Költői ábránd volt, mit eddig érzék…”, s a beteljesülés koltói heteiben a másik: „Elértem, amit ember érhet el…” És a Koltón született versek tanúsítják, hogy még amikor az emberélet végpontját, a halált vizionálta, akkor sem feltétlenül a szabadságért hozható legnagyobb áldozatra, a csatatéri halálra gondolt. Hiszen még a csaták zajából Júliának Marosvásárhelyről, a fehéregyházi csata előtt két nappal küldött utolsó levelében is az akkor már kisfiukkal, Zoltánkával gyarapodott család békés, boldog jövőjét tervezi: „…Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van, Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.”

Igen, Petőfi nem csatatéri halálra, hanem egy hosszú, boldog életre készül. S ennek az elő- és beteljesüléstörténete megannyi mozzanatában Erdélyhez kötődik.

És az Arany Jánossal való barátságát sem csak a költészet hivatásáról vallott közös eszmények töltik ki tartalommal, hanem a költő-barát hétköznapi életével, családjával, Lacival és Juliskával megismerkedve, az egy húron pendülő családeszmény. Hogy ez mit jelentett Petőfi számára, azt első szalontai látogatását követő, 1847. június 18-án kelt, Arany Jánoshoz írott levele tanúsítja: „Számtalanszor gondolok rátok, szeretteim, és azt gondolom, vajha olly boldog lenne az én családi életem, mint a tiétek, mert annál boldogabb már nem lehet.”

Erre a családmodellre készül ráépíteni, és a szabadságharc egyik-másik viszontagságos helyzetében bízvást rá is építi felesége és 1848 decemberében megszületett kisfiuk sorsát.

A könyv rendkívül izgalmas stílusban, szinte regényszerűen követi Petőfi erdélyi tartózkodásának eseményeit, állomásait. Ezekből azt is megtudhatjuk, hogy a felbukkanása időnként társasági eseménynek számított: amikor Szalontán vendégeskedett Aranynál, sokan meglátogatták, beszélni szerettek volna vele; az erdélyi hadjárat különböző stációin a honvédek és a polgárok felismerték, megéljenezték. Ez olyanfajta népszerűségre utal, amely ma egy költő számára elképzelhetetlen. Hogyan alakult ki ez a – mai költők számára – szokatlannak ható országos rajongás – egy alig huszonéves fiatalember irányában?

Ennek a „népszerűség”-nek az a titka, hogy Petőfi költészete iránt az akkori versolvasó, verskedvelő közönségnek a korábbinál jóval szélesebb köre volt (vagy vált) fogékonnyá, költői világát a kor magyarságának minden addiginál szélesebb köre érezte a magáénak. Talán fölösleges is ebben az összefüggésben a János vitézt említenem, vagy az olyan tájleíró verseket, mint A Tisza. Ehhez járult hozzá, hogy a költészetében megfogalmazódott eszmék kora nagy, akkor „világmegváltónak” érzett eszméi voltak, olyan eszmék, amelyekkel az akkori magyar társadalom rendkívül széles rétegei azonosulni tudtak, kezdve Széchenyi Istvántól és Kemény Zsigmondtól a szabadságharc alatt önkéntesként Bem seregében harcoló és életüket áldozó nagyenyedi vagy udvarhelyi diákokig.

A „költő” státusa a reformkorban rendkívül sokat változott, s Petőfi verseinek ismertségi köre is jóval nagyobb volt, mint azoknak a korabeli lapoknak az olvasótábora, amelyekben a versei megjelentek. Egyébként ebből a meggondolásból került be a most előkészületben lévő kiadásba gróf Gyulay Lajos naplójának az a néhány részlete, amelyekben Petőfiről van szó, s némely verseiről, így a Palota és kunyhóról mondja el véleményét. S ugyancsak az ő naplójában maradt fenn „Petőffinek /!/ egy vad indulatú verse” – ahogyan a naplóíró minősíti –, a Dicsőséges nagyurak… egyik szövegváltozata.

Viszont arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a népszerűségéről szóló visszaemlékezések legnagyobbrészt akkor születtek, amikor Petőfi – a szabadságharc leverését követő kegyetlen elnyomás, a Bach-korszak elmúltával, amelynek idején a kiadója, Emich Gusztáv által 1852-ben Petőfi két, kiadásra előkészített kötetét is elkobozták, bezúzatták – már az ismertség és népszerűség tetőfokán volt, s ez minden bizonnyal a visszaemlékezőket is befolyásolta. Petőfi jelkép lett, s ez a jelkép olyan mértékben telítődött konkrét tartalommal, ahogyan költészete később az iskolai oktatás gerincévé vált.

Vajon mi szerepel Petőfitől a mai általános és középiskolás tankönyvekben?

Petőfi azon kevés irodalmi-történelmi személyiségeink egyike, aki körül egyfajta össznemzeti konszenzus alakult ki. A különböző korszakokban a Petőfi-képet mindig sikerült az aktuális olvasói, társadalmi vagy akár politikai elvárásokhoz „idomítani”, mindig sikerült megtalálni azokat a jegyeket, amelyek befogadhatóvá tették a nemzeti emlékezet számára (a hazafi-nacionalista költő, a szociális forradalmár költő, a romantikus-­érzelmes alkatú költő stb.). Sőt, ma is képes komoly vitákat szülni a vele kapcsolatos viszonyulás. Mi az, ami Petőfiből számunkra leginkább „korszerű” lehet, helyén kezeljük-e a Petőfi-jelenséget?

Ez már a „népszerűség”-nek egy másik dimenziója. Mert bizony mást jelentett a „népszerűség” akkor, amikor a 19. század második felében a Petőfi-epigonok hada igyekezett sikert aratni azzal, hogy Petőfi költészetének külsőségeit próbálta utánozni, mást, amikor a túlhevített nemzeti érzés harsány szószólói idézték „hazafias”-nak minősített verseit, vagy amikor az osztályharc propagandistái emelték ki költészetéből, tűzték lobogójukra a politikailag aktuálisnak érzett verseket, amikor magyar és román pártaktivisták idézték a köztársaság kikiáltása után az Akasszátok fel a királyokat… című versét, s odaillesztették az ő szobrát is a román forradalmárok balázsfalvi szoborparkjába.

Petőfi túlélte az efféle „népszerűséget”. Túlélte, mert ezek mindig csak egy – nekik tetsző – darabot emeltek ki költészetéből. És a teljes Petőfi azonban akkor is közkézen forgott, s késői olvasói révén maga tiltakozott az efféle népszerűség ellen.

Petőfi ma az a magyar költő, akinek nevét azok is ismerik, akik csak keveset tudnak a magyarságról, de akiknek a tudatában az ő neve a magyarság nevével azonosul. A költő szülővárosa, Kiskőrös közkönyvtárában 180 idegen nyelvű Petőfi-kötet található. Versei a világnyelvek közül németül 1846, angolul 1847, a velünk együtt élő népek közül szerb nyelven 1855, románul 1856 óta olvashatók, s napjainkban arab, baskír, bolgár, cigány, cseh, dán, eszperantó, horvát, kínai, lengyel, olasz, orosz, örmény, perzsa, ruszin, spanyol, szlovák, szlovén nyelven is. És népszerűségének jele az a nagyszámú Petőfi-szobor, emléktábla, emlékjel is, amely szerte a világban megtalálható, ahol csak magyarok élnek.

A mi számunkra, kisebbségben élő magyarok számára a jelen időben Petőfi a magyarsághoz való tartozásunk jelképe is. Az a több mint hatvan szobor, emléktábla vagy más emlékjel, amelyet csak az 1945 utáni évtizedekben – s főképp 1989 után – Erdély-szerte állítottak, s amelyeknél nemzeti ünnepeinken megállunk, ezt a többletjelentést is hordozza. Bizonyára ezért válik olykor a nemzeti türelmetlenség céltáblájává.

Hogy miképpen fogalmazható meg most, 2023-ban Petőfi időszerűsége?

Erre a kérdésre harminc esztendővel ezelőtt, az 1992. július 31-i fehéregyházi Petőfi-ünnepség népes közönsége előtt próbáltam válaszolni, s válaszomat, az akkor is égető kérdésre, három pontban foglaltam össze:

„Petőfi költészete mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy közösségen kívül nincs élet, s aki saját gyanakvásától vagy kiábrándultságától vezettetve kiszakítja magát természetes közösségéből, legfeljebb annyit ér el, hogy a lét kényszerűségéből következőleg, egy másik – idegen – közösség törvényeit kell elfogadnia…

A költő időszerűségének második üzenete, hogy ennek a közösségvállalásnak nem csak a kinyilatkoztatás szintjén van helye… A felvállalás formái és tartalmai ma talán gyökeresen mások. Egy dolog azonban változatlanul igaz: a szót – akárcsak Petőfi idején – a tett hitelesíti…

Végül van Petőfi időszerűségének egy harmadik üzenete is: az, hogy a nemzeti és az egyetemes nem választható el egymástól… szembeállításuk pedig csak álprobléma lehet.”

Ehhez most hozzátennék még egyet:

Az igazi Petőfi a teljes Petőfi. Évfordulókon és évfordulók elmúltával ezt kell őriznünk magunkban, ezt a teljes Petőfit kell továbbadnunk a most felnövő nemzedékeknek.

Dávid Gyula 1928-ban született Árapatakon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakán végezte 1947–1951 között. 1951–1953 között a kolozsvári Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője. 1953–1956 között aspiráns, 1956–1957 között a Bolyai Egyetem tanársegédje. Az 1956-os magyar forradalommal való szolidarizálása miatt a forradalom leverését követően 7 évre ítélték. Ezt letöltve, 1964–1965 között Kolozsváron vízvezeték-szerelő segédmunkás, 1965–1969 között szabadfoglalkozású volt. 1970–1992 között a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője, a kolozsvári szerkesztőség vezetője. 1980 óta a Romániai magyar irodalmi lexikon szerkesztő­bizottsági tagja, 1994-től főszerkesztője. 1992-től nyugdíjas. Az 1992-ben alapított kolozsvári Polis Könyvkiadónak 2017-ig ügyvezetője, 1991–1999 között az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1999 óta tiszteletbeli elnöke. 1991–1995 között az Erdélyi Múzeumot szerkesztette. Több rangos irodalmi díj mellett 2006-ban a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki. Mikó Imrével közösen jegyzik a Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára a Kriterionnál megjelent Petőfi Erdélyben című kötetet. 

‍