Az idő és a Van

Lőrincz Gyula: Játék
Fölébredt. Mielőtt nyújtózását elvégezhette volna, átvillant tudatán, hogy édesanyja a szülőfalujában várja. Szülőfalujukban, ahol majdnem kerek harminc év eltéréssel mindketten születtek. Ráadásul az álom azzal folytatódott, hogy ébredését is álmodja, így nem tudta megállapítani, hogy édesanyja valóságosan áll-e ölelésre tárt karral a kertajtóban, vagy csak álmában. Azaz ébredés gyanánt, vagy inkább helyette egy másik álomba álmodta magát, melyben azt álmodta, hogy édesanyja várja.
– Kisfiam, kisfiam!
Talán.
Mert létezik-e boldogabb dolog, mint kitárt karral állni a kertkapuban?
Élni és várni. Kit vár így az ember? Kit vár így az, aki életének legérdemlegesebb részét ebben a helyzetben töltötte? Ha nem is testileg, mert dolgoznia kellett, főzni, a gyerekekkel vesződni, aludni valamicskét… Várni, hogy visszatérjen ő a Fölvidéki Bevonulásból, a Kárpátaljaiból, az Erdélyiből. Meg persze Bácskából, ahol durrogtak a puskák meg mindenféle fegyverek. Szenttamáson a köszöntésre nyújtott virágcsokorból pisztoly dörrent az üdvözölt magyar katona arcába…
Remélni és várni, hogy ő egyszer mégiscsak megjön Sztálin végtelen Szibériájából, a reménytelenség honából.
Az idő meg se rezzent.
A várakozó boldogságánál csak azé nagyobb, akit így várnak rendületlenül?
*
Vasárnap ebéd és a könnyű szundikálás után kiültek a népek a házak előtti kispadokra – megelőzve egy sokkal későbbi művész-nemzedék utcabútor ötletét. Természetesen messze lepipálva az utódokat. Az eredeti ugyanis rendszerint ilyen a másolathoz képest. A népek ugyanis társalogtak is a járókelőkkel: Jó napot! Jó napot! Kiültek? Kiültünk. Beszélgetnek? Beszélgetünk. Süt a nap? Az a dó’ga!
Ez a kérdezz-felelek századokon át milliószor lejátszódott vasárnaponként. A kamaszok magukban nevettek rajta, s biztonságos távolságra érve kifigurázták az ülő, integető, beszélő utcabútorokat, akik viszont rendíthetetlenül komolyan vették magukat, mert valóban kiültek, tényleg szót váltottak, és a Nap is tisztességesen végezte kötelességét az égen.
Idővel a hajdani kamaszok is utcabútorok lettek.
*
Édesanya a földön. „Kitárt karja” persze csak szólam. Szívében repesett, belül sóvárgott az ölelésre. Testileg valóban gyakran állt kertkapuban, de két keze ujjbegyei egymást matatták, mintha egyik a másiknak adna át valami igen apró, szinte láthatatlan, mégis végtelenül értékes ajándékot.
*
Az idő ugyan fikarcnyit sem változott néhány évtized múlva sem – fönnállása óta nem bocsátkozott kalandokba – de az emberek igen. Az elvénültek kiköltöztek a temetőbe, utódaik lassan elfogyogattak a kispadokról, a padok meg lassan elkorhadtak, tűzre kerültek, legalábbis ott, ahol még maradt kályha.
*
Tugga Isten, a falu még gyermek bolondja ismerte és gyakorolta az ember kötelességét. A letűnt múlt helyett új állandóságot teremtett. Szombat-vasárnaponként már nyitás előtt a mozi előtt cövekelt. Pénztárnyitáskor megvásárolta a jobb jegyeket, majd felárral értékesítette őket. De más módon is eszesíteni próbálta a helyi emberiséget: hátha képes tanulni a saját kárán.
*
A közönyös idő újabban a kedvesük karján viháncoló alig-ruhás lányokat szemlélte, meg a fiúkat, akik kezüket a szoknya korca alatti pucér és tüzes farhúsra csempészték. Két ilyen bőr, ha összesimul! Az idő gyönyörködés helyett beérte annyival, hogy észlelte a tenyerek-csípők közti ingeráramot, de mélyebben nem érdekelte az ilyesmi. Miért is érdekelte volna? Nemcsak az említett lopakodó mozdulat, hanem más sem. Semmi sem. Ami a világon előfordul, az az ő szeme láttára megesett már végtelenszer. Miért is számítana erre-arra, netán úgynevezett meglepetésre, vagy bármire, ami meg fog történni? Esetleg arra, ami elmarad? Mihez képest marad el? Mi marad el? A milliárdszor milliárd bőrtalálkozás?
És mihez képest bús, sós, keserű, savanyú, fájdalmas, boldog, vagy reménytelen, netán vidám és keserves a rejtett érintés?
Mihez képest édes?
Létezik ilyesmi önmagában?
*
Édesanya ezt nem firtatta, tudta.
*
Az idő számára semmi sem új vagy régi, minden egyaránt van, és kész. Nem is érzékelte léte egyhangúságát, mert ha igen, ha sejtette volna a múlt és a mostan édes és bús zamat-különbözőségét, akkor odaadta volna öröklétét, ha egyetlen nyalintásnyira belekóstolhatott volna a mulandóságok ízeibe. Persze, honnan is gondolhatta volna, hogy létezne ilyesmi a semmirekellő dolgok örvényében, melyek a végtelenségig bugyognak föl a nemlétből, majd sodródnak le ugyanoda, újra és újra, midőn ő, az idő, kizökkenthetetlen nyugalmában át- áttűnt közöttük?
A semmivel világszép öröklétében véletlenül sem találkozott. Vagy azért nem, mert semmi nincsen, sőt a Semmi sincsen? Miféle csellel bukkanhatna föl a Van-ban, amikor lényege a nincsessége?
Az idő millió évnyi utánjárással megállapította, hogy nem találkozott soha a Semmivel, holott ő azóta létezik, amióta a Van van. Ebből aztán így következetett a szeleburdi: miután vagyok, a Van leginkább én vagyok.
Édesanya ezen nem gondolkodott. Kitartott.
*
A gyermek Tugga a mozi előtt állva buzgón oktatta a tanultakat. Megengedte, hogy bárki bármit kérdezzen tőle, ha előbb a kezébe tesz egy forintot. Ekkor összezárta markát és így felelt a kérdésre: Tugga Isten! A rászedettek kacagtak, Tugga pedig egykedvűen, bár némileg elszontyolodva tekintett a mozi kitaposott téglalépcsőjére, amely talpáról ismerte az egész helyi emberiséget.
A Liliomfi vetítésére várakozó Tornóczki tanító úr – az elvtársi világ előtti régi bútor – csavarintott egy gyöngéd barackot a gyerek fejére: Ecce collegae saeculum!
Perity Lajcsi, az egyik községi besúgó, természetesen megjegyezte a maga módján a rejtélyes mondatot, majd némileg eltávozván a közönség látóköréből, ugyancsak a maga módján valahogy, valamit rákörmölt belőle a szíve fölött viselt Szabad Nép szegélyére.
*
Ezenközben, sőt, mihamar sajátságos dolgok történtek az idővel, melyek bizony eltértek az általa megszokottól. Például mindenütt rögtön kiszagolta, különösen lakott helyeken, esetünkben, a faluban, az élet édes illatát. Igen és bizony, mi több: naná! Méz-íz illatot sejtett! Magyarán itten, de nem ezen a körbekeríthető helyen, hanem inkább a világmindenségre kiterjedt helyzetben, ahol nem a só, vagy a keserűség, a halászlé, netán a kedély hiánya vagy a cukor töménysége mutatkozott meg, hanem ő maga, a méz-íz.
Hogyan került ide? Egyáltalán: honnan ugrott elő? Az édesség – talán a Napból, vagy a mindenütt sündörgő fiatalokból ömlött? A korosodó, ám mégsem vénülő szívekből? A padok hűlt helyéről? A sehonnanból? Ki tudja. Belőlem? Jutott el a vágyott következtetéshez az idő, miközben belémarkolt a tudat, hogy onnan aztán végképp nem!
Olyan különös hely határa sejdült-sajdult előtte, ahol még sosem járt, sőt, nem is fog soha. Semmi sem gátolta a tovahaladásban, de lecövekelt, mert a megnevezhetetlen ott-on túl, vagyis amott, nem ő volt. Ott ő nem volt, nem is lehetett…
Kínjában, vagy talán kétségbeesésében, netán keserűségében – nem látunk az idő szívébe – azt sütötte ki, hogy valami lakomán egy szeles kis angyal föllökte véletlenül a tokaji aszú pinceharmatos korsóját, és az árasztotta el a falvak utcáit: ne féljetek, és ne szomorkodjatok!
No, de létezhet-e véletlen?
Az idő a Semmivel, meg a véletlenekkel sosem találkozott.
*
A református temető hársfasorának fedezékében Perity Lajcsi az időhöz hasonlóan kétségbeesett, midőn tulajdon betűit böngészte az újságszegélyen. Ki is tört belőle az osztályelnyomás sok százados kínja: Mocsok alak ez a Tornóczki! Nem hiába úr!
Tette mindezt a néhai (csusza) Könczölök, meg (pucok) Szabók füle hallatára.
*
Édesanya pedig nem az osztályharcban, nem is a körmönfont véges-végtelen okoskodásokban hitt, hanem a reményben.
*
Vacsora és mosogatás után Szűzanya Fia kedves tanítványa házának lapos tetején üldögélt Jánossal. A Föltámadottra gondoltak mindketten a még meleg levegőben reszkető jeruzsálemi csillagok alatt. Pontosan tudták mindketten, amiben hittek: a szeretet örökkévalósága végtelenül valószínűbb a véletlennél.