Az Ezüst Páholy zavaros ügyei (I.)

Részlet A katona és a démon című regényből

– Jönnek! – áll fel az öreg, és nemsokára megjelenik az ajtóban Natasa, Evelin és Doina. Mintha álomkórban, baktat előttük Bika, Bestia, a két nő és Lola. Kezük hátra van bilincselve. Bevezetik a másik terembe, leültetik őket egy-egy székre, és ahogy megbeszéltük, Luci és Viola bemennek, hogy őrizzék őket. Ebben a pillanatban megérkezik a tábornok, üdvözli a társaságot, Martin urat, felénk biccent.
– Kér valamit? – kérdezi Ödön von Boticselli.
– Majd a megbeszélés alatt.
– A főnök a különterembe vezet bennünket – indul előre Ödön von Boticselli.
A tábornok, Martin úr, az őrnagy, a főügyész, Badea ezredes, Irimescu és János követik.
– Gyertek ti is – pillant vissza Natasára és rám. Befejezzük az evést és bemegyünk.
– Mit iszik, tábornok úr?
– Somlói furmintot – csillan fel a tábornok szeme. Martin úr üdítőt kér, a többiek szintén somlói furmintot. Martin úr tömören és pontosan vázolja a helyzetet, beszél az Ezüst Páholyról. Amikor elkezdi, hogy kik vannak belekeveredve Németország jeles személyiségei közül, a tábornok elsápad és feláll.
– Ne itt! – issza ki a borát. – Igénybe venném a vendégszeretetüket – pillant rám. – Talán a kastélyban nyugodtan beszélgethetünk. Szállítsák oda ezt az öt díszpintyet is. Azonnal intézkedem, hogy mikor megérkeztünk, egy katonai repülő jöjjön utánuk és vigye őket egy földalatti bázisra.
– Jöjjön orvos is velük – figyelmezteti dédapám –, és kapjanak altatót, a mi hatásunk még tart, de nagyon szeretném, ha altatót is kapnának, nagyon erőset, ami egy bikát is elaltat, nemhogy ezeket az infantilis idiótákat. Később ólomkamrákban helyezzék el őket, a bázison, elszigetelve egymástól!
– Értem – sóhajt a tábornok.
– Hangsúlyozom még egyszer, elkülönítve, mindegyiket külön cellába. Naponta egyszer adjanak nekik vizet és élelmiszert, hogy fokozatosan gyengüljenek, és keverjenek altatót az ételükbe. Nagyon veszélyesek, higgye el!
Beülünk a buszba. Kriszti indít. Hamarosan parkolunk a ház előtt. A tábornok a telefonhoz lép, tárcsáz. – Igen, egy helikoptert kérek orvossal, hozzon erős altatókat is, öt nagyon veszélyes személyt kell elszállítani a földalatti bázisra, ahol ólomkamrákban kell elkülöníteni őket. Megértette? Naponta egyszer kapnak élelmiszert és vizet, abba keverjenek altatót, az a lényeg, hogy senki ne érintkezzen velük, nagyon veszélyesek. Holnap majd megkapja a következő utasításokat, megértette?
– Megértettem – hallszik a meglepődött tiszt hangja a telefonban. Most veszem észre, a tábornok, talán bizalma jeléül, kihangosította a telefont.
– És akkor, uraim – fordul felénk –, mehetünk a dohányzóba, ott ugye, dohányozni is lehet?
– Lehet – nyugtatja meg Ödön von Boticselli, hát azért dohányzó! Nevetünk. – Hozzatok somlói furmintot két kancsóval és poharakat – néz ránk az öreg. – Vasile és Johann – pillant Badeára és Martin úrra –, hozzátok a dokumentumokat; lássa a tábornok úr, hogy miről is van szó. „A helyzet reménytelen, de nem komoly” – mondotta a bécsi főrabbi, 1938-ban. – Kesernyésen elvigyorodik. – Tévedett, de mi most – néz kihívóan a tábornokra – nem tévedhetünk.
Felmennek a dohányzóba. Elveszek két kancsó somlói furmintot és felviszem. Natasa és János tálcán hozzák a poharakat és az ásványvizet. Martin úr szemben ül a tábornokkal. Elmondja, hogy Rodica 1986-ban költözött ebbe a kastélyba. Az édesapja 1980-ban vette az épületet, amikor Brüsszelből Nürnbergbe költözött. A kastély két szárnya már akkor le volt zárva. Én is, a barátja, sokszor kérdeztem tőle: miért vannak lezárva ezek az épületrészek, de mindig kitért a válasz elől. Rodicát élénken foglalkoztatta ez a kérdés, a társaság tagjait is, most, hogy így összeverődtünk a kiállítására és az Anka kisasszony balettjának a bemutatójára, elhatároztuk, felderítjük a két lezárt épületrészt. Elhatároztuk, hogy először a jobb oldali szárnyba hatolunk be.
– Ez mikor történt? – kérdezi a tábornok.
– Tegnap délután. Akkor találtuk meg a csontvázakat, a hullákat, ötvenkilencet, a lezárt lakrész földszinti termében és a terem alatt, egy rejtett helyiségben.
A tábornok elképedve bámul ránk. Az ügyész a dossziéjához nyúl és kiveszi a fotókat. – Parancsoljon, tábornok úr, de ha gondolja, van videófelvétel is. – A tábornok nézegeti a hullákat, a csontvázakat és elképed. – Mi ez az egész?
– Ezt szerettük volna tudni mi is. Az első emeleten találtunk egy asztalt, amin a rituális kivégzéseket végezték és egy oltárt.
– Kik voltak ezek? Valami sátánisták?
– Valami olyasfajta szekta – bólint Martin úr. – Átadnám a szót az ügyész úrnak.
Dirk meghajol. – Megpróbálom korunk skizofrén távirati stílusában összefoglalni a szekta történetét. Ezüst Páholy néven egy Bestia nevű alak szervezte, még az ötvenes évek elején.
– Ez a Bestia szőke férfi és kortalan – nevet Ödön von Boticselli –, mint én. 1951-ben alapította az Ezüst Páholyt.
– Ez, mint mondottuk, egy szekta. – folytatja Dirk. – A többiek – mutatja a fotókat – Bika, Lola, a transzvesztita, és a két hölgy, a két bombázó, művésznevükön Ezüst Csillag és Piros Csillag csak később, a hatvanas években csatlakoztak hozzá. Bestia egyedül szervezte meg az Ezüst Páholyt és vont be urakat a német hadsereg, a német belügyminisztérium és a Bundestag jeles képviselői közül. Azon kívül unatkozó iparmágnásokat, szépasszonyokat, művészeket. Már az ötvenes évek végén több mint negyven tagja volt a szektának. Hogy pontosan mikor tették át székhelyüket ebbe a kastélyba, azt még nem tudtuk kideríteni.
– Utána kell nézni – szól közbe Martin úr – a kastély előző tulajdonosának. Amikor Frici, a barátom, megvette ezt a kastélyt, én is jelen voltam a szerződés aláírásánál, kiderült, hogy a Friedmann nevű olajmágnás Mallorcára távozott, de már akkor le voltak zárva az épületszárnyak.
– A baloldali épületben találtak valamit?
– Nem, az teljesen üres volt.
– A Rodica édesapja vonzódott a szimmetriához, talán azért zárta le azt a részt is, hogy ne legyen feltűnő, hogy ez a rész le van zárva. De közben folytak havonta a sátánista szekta orgiái.
– Hogy jutottak be a kastélyba? A biztonsági berendezések?
– A csatornán keresztül. Abban a helyiségben, ahol a hullák zömét találtuk, a földszinti terem alatt, volt egy csapóajtó, vaslépcsőn lehetett lemenni a csatornáig. Ott jöttek fel.
– Harmincan, negyvenen, ötvenen, később több mint százan is voltak egy-egy orgián – folytatja Dirk. – Ezt bizonyítják a részletes dokumentumok. A szektának jelenleg több mint százötven tagja és negyven tagjelöltje van. A dokumentumok fénymásolatait átveszi a tábornok úr, de uraim, amíg nem derül ki, hogy hogyan fog folytatódni ez az ügy, addig az eredetiek nálunk maradnak.
– Ez természetes – suttogja a tábornok, és döbbenten vizsgálja a fotókkal illusztrált feljegyzéseket az orgiákról.
– A támogatásokról is pontos listát vezettek – közli az ügyész, és a tábornok elé tolja a listát. – Arról, hogy megalakulásuk óta iparmágnások, politikusok, katonák, művészek mennyi pénzt adományoztak az Ezüst Páholynak. A közös orgiákkal láncolta magához őket, és nyilvánvalóan hipnotikus erejével. Az orgiákon mindig lefejeztek valakit, vérrel fröcskölték be az akkor már meztelen jelenlévőket, utána kezdődött az orgia, a fergeteges szeretkezés. Sokan nyilvánvalóan az elmúlt években és már azelőtt is ki szerettek volna szállni, ám Bestia, Bika, Lola és a két nő akkor már hipnotikus erejükkel uralták, de az orgiákon készült fotókkal és a videó-felvételekkel is zsarolták őket. Az elmúlt évtizedben kezdtek terjeszkedni. Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Svédországban, Norvégiában, Dániában és az Egyesült Királyságban is vannak tagjai az Ezüst Páholynak.
– Jelenleg százötven tagjuk lehet? – bámul ránk a döbbent tábornok, és nézegeti a tagok listáját és elfehéredik, reszketni kezd a keze, kiloccsan a somlói furmint. Eloltja előbb meggyújtott cigarettáját, és sápadtan mered ránk.
– Igen, negyven személyt vettek célba, akiket most kerítenek be. Itt van a lista – mutatja az ügyész. – A listán szereplő személyek mellett a fotóik láthatóak – magyarázza –, s az életrajzaik, különös tekintettel a gyenge pontjaikra.
– Ezt hogy érti?
– Nyilván, zsarolni akarták őket, hogy lépjenek be és anyagilag is támogassák a páholyt.
– De az az érzésem – veszi át a szót az őrnagy –, hogy valamitől megijedtek és tavaly befejezték az egészet, most akartak meglépni, csak közben rájöttek, hogy mi felfedeztük a titkukat és a tetemeket.
– Ráadásul a genfi, ciprusi, kanári-szigeteki bankokban tárolt pénzük kódjait is megtaláltuk, mert azokat is mellékelték, bíztak magukban – mutatja Dirk.
– És akkor mi történt? – kérdezi a tábornok döbbenten.
– A tegnap, amíg vacsorázni voltunk a vendéglőben, feljöttek a csatornán át, elszállítottak mindent, tökéletesen kitakarították a termeket, semmi árulkodó nyom nem maradt. Ha mi, délután, amikor felfedeztük az egészet, nem készítünk videó- és fényképfelvételeket, akkor nem lenne semmi bizonyíték, csupán az ő irataik, amelyeket egy rejtett üregben találtunk meg. Pontosan vezették a nyilvántartásukat a bevételekről, a tagokról, a tagok jellemrajzáról. Érthető, nem? Zsarolták őket. Ezeket megtaláltuk, ezért ebéd előtt Boticselli úr és titkárnője, Natasa kisasszony elindultak a kanálisban a nyomon, és egy kijáratnál zsoldosok lőttek rájuk. Natasa kisasszony, miután elaltatta, le is fotózta őket.
– Maga a volt FSZB-ügynök, a Szergej lánya, a bőrkabátos amazon? – kérdi a tábornok, Natasa felé fordulva.
– Igen – mondja Ödön von Boticselli –, de már kilépett az orosz titkosszolgálattól. Most velem él.
A tábornok nagyot nyel, elhallgat.
– Nos, Boticselli úr és Natasa kisasszony elindultak a csatornába – folytatja Dirk –, tudni szerették volna, hogy melyik járaton mentek ki, valami támpontot szerettek volna. Ekkor követte el az első hibát Bestia. Két zsoldos, mint mondottam, rájuk lőtt. Hipnotikus erejükkel elkábították őket, elvették az uzikat, a pisztolyaikat, töltényeiket, késeiket, a cigarettájukat, a gyufájukat, az öngyújtójukat. Más semmi nem volt náluk.
– Nyilván zsoldosok – legyint a tábornok.
– Igen, ezeket feláldozták – kortyol poharából Wim. – Ezt ők csalinak szánták, csakhogy akkor már mi kerültünk lépéselőnybe. És ekkor követték el az igazi hibát. Délután, amíg három barátunk az Anka kisasszony díszleteit a galériába szállította, ahol a balettbemutatója volt ma este, valakik megtámadták Nürnberg kellős közepén a buszt, rájuk lőttek, a rendőrség üldözőbe vette a kocsikat. Valószínű a támadók is zsoldosok lehettek, de ez már nagy hiba volt, hiszen ezzel elárulták, hogy megijedtek.
– Így kettős lépéselőnybe kerültünk – veszi át a szót dédapám és komoran mered a tábornokra. – Akkor már, az előadás alatt, a hullámhosszukon voltunk Natasa kisasszonnyal.
– Ez mit jelent? – kérdezi a tábornok.
– Ez azt jelenti – magyarázza Dirk komoran –, hogy ők telepatikusan érintkezésbe léptek velük és megbénították őket. Azután Natasa kisasszony, Evelin kisasszony és Doina kisasszony utánuk mentek, már nem voltak képesek ellenállni, megbilincselve szállították ide a díszes kompániát.
– Evelin a CIA ügynöknője, aki önöket – néz rám – a hollandiai háznál is figyelte?
– Igen – bólintok.
– És Doina kisasszony?
– Ő az én titkárnőm – jegyzi meg szárazon Irimescu tábornok –, aki szintén a meghívottak között van.
– Igen, majd veled is szeretnék beszélni – fordul feléje a tábornok komoran, és tovább nézegeti a felvételeket, a dokumentumokat. Egyre jobban remeg a keze.
– Azt tehát eldöntötte a tábornok úr, hogy a nagy ötöst, Bestiát, Bikát, Lolát és a két démont elviszik és a földalatti bázison, ólomkamrákban elkülönítve tartják fogva, amíg el nem dől a dolog?
– Igen, és ezen kívül nekem mi a teendőm? – nyel nagyot a tábornok.
– Nézze, tábornok úr – mered rá komoran Dirk –, ezt az ügyet nem lehet eltussolni. Két megoldás van: vagy értesítjük a sajtót, nyilatkozunk, s a dokumentumok alapján megindul az öt főkolompos és az Ezüst Páholy vezetői ellen a bűnvádi eljárás, s a tagok ellen is, legyenek bárkik, egy sátánista szektában való részvételért, orgiákért, közös gyilkosságokban való közreműködésért és más gyönyörű apróságokért! – vigyorodik el.
– És a másik megoldás?
– Beszél a kancellárral. Erre már reggel, mindenféleképpen sort kell kerítenie, tábornok úr! Elvégre ön a német titkosszolgálat főnöke, bármikor soron kívül kérhet kihallgatást! Közli mindezt a kancellárral, az idő nem számít! Közli vele, hogy olyan dologról van szó, amelyben ha nem dönt azonnal, akkor mi, hollandok hozzuk nyilvánosságra az ügyet – fejtegeti Dirk –, mert tizenegy holland állampolgár, fontos beosztású állami tisztségviselők, politikusok, katonatisztek is bele vannak keveredve ebbe az ügybe, és francia, angol, belga, dán, norvég, svéd politikusok, állami tisztségviselők, katonatisztek is, és higgye már el, ez nem vicc!
– Igen – nyel egy nagyot a tábornok, felemelve poharát –, és mit sugalljak a kancellárnak? Verjük nagydobra az egészet, iszonyatos botrány lesz, vagy?
– Vagy körbetelefonálják az érintett országok titkosszolgálati vezetőit és miniszterelnökeit, közlik velük a dolgot, elmondják, hogy vagy botrány lesz, nagydobra verik az egészet, értesítik a sajtót, el tudja képzelni, milyen lavina indul el, hiszen hihetetlen, kik vannak belekeveredve – néz rá Dirk komoran –, vagy pedig eltussolják az ügyet, az öt díszpintyet azonnali hatállyal elítélik. Van miért!
– Tudom, hogy nincs halálbüntetés Németországban, de veszélyes is lenne megölni őket – veszi át a szót Ödön von Boticselli. – Nagyon veszélyes lenne – ismétli meg rejtélyesen. – Erről most, itt, nem beszélhetek, most erre nincs idő, de higgye el, az a legjobb, ha ott maradnak az ólomkamrákban, a bázison, az idők végezetéig, ameddig élnek. Ami után meghalnak, utána már… Vállat von.
– De nem szeretném, ha szökés közben halnának meg – mondja Wim –, ugyanis azokból az ólomkamrákból, az önök földalatti bázisáról nem lehet megszökni.
– És a többiekkel, akik bele vannak keveredve, a politikusokkal, a tisztségviselőkkel, a tisztekkel, az iparmágnásokkal, a művészekkel?
– Az állami tisztségviselőket azonnali hatállyal, minden országban eltávolítják, közlik velük a kirúgatásuk igazi okát, és megfenyegetik őket, hogy ha eljár a szájuk, akkor nem ússzák meg a pert és a börtönt. Világos? A katonatiszteket kényszerítik, hogy kérjék soron kívüli nyugalomba vonulásukat, a politikusokat is, hogy vonuljanak vissza, megfenyegetik az iparmágnásokat, a művészeket is…
– Világos – iszik a tábornok.
– Saját érdekükben hallgatni fognak! – nyugtatja meg Dirk –, de akkor sem biztos, hogy a sajtó nem szimatolja meg az ügyet. Ebben nem lehetünk biztosak! Ezek ma Nürnberg kellős közepén, délután, támadást intéztek a teherautó ellen, amelyik a díszleteket szállította! A rendőrség üldözőbe vette a kocsikat, s erről valószínű, a sajtó is értesült, s ők sem ma szálltak le a falvédőről, nem ejtették a fejükre őket, nagyon jól tudják, hogy a háttérben súlyosabb dolog lehet, hiszen ha nincs, Nürnberg kellős közepén, vasárnap délután nem támadnak meg egy civileket szállító autót.
– Igen – mondja a tábornok. Kiissza borát. – Fel kell készítenem a kancellár urat arra, hogy ha el is tussoljuk átmenetileg az ügyet, fel kell készülni a leleplezésekre is, s akkor megindulhat a lavina!
Kopogtatnak, belép Rodi. – Megjött a helikopter – jelenti katonásan.
– Lemegyünk. Viola és Luci, majd mögöttük Evelin tűnik fel, és az öt megbilincselt Ezüst Páholy-vezetőt viszik hordágyon a katonák. Feltűnik egy fehér köpenyes orvos, meglátja a tábornokot, odajön. – Olyan altatót adtam be nekik, hogy huszonnégy órát fognak aludni.
– Addig elszállítják őket az ólomkamrákba, elszigetelve, külön-külön. Erre önnek is legyen gondja! Beszéltem a bázis parancsnokával, de az az érzésem, nem vette túlságosan komolyan az egészet. Maga most hallotta, amit mondtam! Igaz? Ezennel kinevezem a foglyokkal foglalkozó csoport vezetőjének. Ezt közlöm a bázis parancsnokával is. Maga felel mindenért, doktor úr, s ha bármi történik, azonnal hívhat a titkos számomon.
– Megértettem – néz rá az orvos és elsápad.
– Mert ezek nagyon veszélyesek, parafenoménok.
– Egyéb nem is hiányzott – húzza el a száját az orvos.
– Maga most a bázisra költözik, és közvetlen kapcsolatban marad velem. A foglyok naponta egyszer kapnak vizet és élelmiszert, azokba is erős altatót kever. Maga, doktor úr. Ezt nem bízhatja másra! Az a lényeg, hogy gyengüljenek, ne haljanak meg, csak gyengüljenek, gyengüljön az erejük. Azért kell ólomkamrába tenni őket, hogy ne tudjanak kapcsolatba kerülni egymással, mert együtt nagyon veszélyesek. Hallott a parafenomén jelenségről, nem?
– Igen – mondja az orvos –, de arról nem vagyok meggyőződve, hogy a gondolat nem hatol át az ólomkamrák falán.
– Lehet, hogy áthatol – szól közbe Ödön von Boticselli vidáman –, de annyira legyengülnek, hogy képtelenek lesznek koncentrálni, együtt erősek, külön-külön nem.
– Akkor értettük egymást, főorvos úr! – rázza meg a sápadt doktor kezét a tábornok. – Vigyázzanak. Csak semmi hősködés.
A katonák berakják az alvó Ezüst Páholy-vezéreket a helikopterbe, beül az orvos is, a helikopter felszáll.
– Egy fél óra múlva jön az én helikopterem is, megyek egyenesen Berlinbe, és reggel nyolckor jelentkezem külön kihallgatásra a kancellárnál. Addig még iszom magukkal egy pohár bort.
Visszamegyünk a dohányzóba, leülünk. A tábornok ezúttal nem gyújt rá, még mindig reszket a keze. Töltök neki a furmintból, a többieknek is. Koccintunk.
– Nem tudom, mi lesz – töpreng a tábornok –, de holnap délelőtt, miután befejeztem a kancellárral való megbeszélést, értesítelek titeket. Arra kérem önöket – fordul Dirkhez –, hogy addig…
– Értjük – bólint Dirk –, mi is erre gondoltunk. De holnap valamiféleképpen el kell dönteni az ügyet. Ha a kancellár nem hajlandó dönteni, akkor döntünk helyette mi! Ezt mondja meg neki! Világos?
– Világos – nyel nagyot a tábornok, s elbúcsúzik tőlünk, elkísérjük a helikopterig, egy tiszt várja, beül, még egyszer biccent, a helikopter felszáll.


(Folytatása következő lapszámunkban)