„Az én fordítói stratégiám a tanári stratégia” – bemutatták Pirkko Saisio trilógiáját

2024. 06. 13-án, csütörtökön, a Planetáriumban mutatták be Pirkko Saisio trilógiáját Varga P. Ildikó magyar nyelvű fordításában. Az eseményt az elsőéves mesterképzős hallgatók közösen szervezték meg. A fordítóval (BBTE, Magyar Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa) László Zsuzsa (alapképzős hallgató, III. év), Lázár Kinga (mesterképzős hallgató, I. év) és Ferencz-Nagy Zoltán (mesterképzős hallgató, I. év) beszélgetett.

Lukács Zsuzsa (mesterképzős hallgató, I. év) nyitotta meg az eseményt és a családias hangulat megteremtése után át is adta a szót a beszélgetőfeleknek. Mivel Ferencz-Nagy Zoltán volt az egyetlen a kérdezők közül, akit Varga P. Ildikó nem tanított, ő tette fel az első kérdést, amelyet Pirkko Saisio bemutatása követett. A fordító viccesen megjegyezte, hogy a teremben ülők többségének egyáltalán nem ismeretlen a finn alkotó, de minekután megtudakolta, hogy mennyi idő áll rendelkezésére a válaszadásra, hiszen a sokoldalú írót nem könnyű feladat néhány szóban megragadni, felsorolta a titulusait. Pirkko Saisio írói tevékenysége mellett (a fordító szavaival élve: „minden díjat megkapott, amit egy író megkaphat”), dramaturg, énekes, fordító, de a humoros, közéleti eseményekkel kapcsolatos Facebook-bejegyzéseiből akár egy kötetbe valót is össze lehetne válogatni. A későbbi kérdések megágyazásaként a következő téma a trilógia történelmi hátterére vonatkozott. Varga P. Ildikó elmesélte, hogy a 60–70 évet felölelő kötetek, amelyeknek jelenét a kétezres évek eleje képezi, a homoszexuálisok jogairól szólnak személyes élményekkel átszőve, tehát a kapitalista Finnországban élő kommunista családra tett hatásairól.

‍

‍

A továbbiakban megtudhattuk, hogy a fordító előszőr az első finn órája után találkozott Saisio művészetével a Káin leánya című munkája által és ez olyannyira nagy hatással volt rá, hogy amikor magasabb szintre lépett a finn nyelvű tudása, az író további könyveit is elkezdte olvasni. Arra a kérdésre, hogy miért pont ezt a trilógiát választotta fordításra, Varga P. Ildikó úgy reflektált, hogy neki vannak ún. „menedékkönyvei” és a sorozat harmadik darabja azok közé tartozik, mivel azonban azt önmagában nem fordíthatta le, átültette magyarra az első kettőt is. Ezen a ponton meg is jegyezte, hogy a kulturális átültetés révén a második kötet sokkal jobban megtetszett neki.

Ezt követően Lázár Kinga kapcsolódott be a beszélgetésbe, aki arra volt kíváncsi, hogy a fordítási igényt meghatározta-e a diákok számára érthetőbbé tétel szándéka. Varga P. Ildikó humorosan ecsetelte, hogy amikor elkezdte a munkát, még nem létezett az a tantárgy, amelynek keretében oktatja a műveket, nem mellesleg azokkal, akik most frissében olvasták, egy félhivatalos Saisio-fanclubot is alkottak, így a hozzáférhetőség gondolata nem befolyásolta a nyelvek közötti közvetítést.

A fordítási motivációhoz kapcsolódó kérdések után László Zsuzsa lépett be a beszélgetésbe és az iránt érdeklődött, hogy az autófikciók közül mivel tűnik ki a finn szerző. Varga P. Ildikó arra hívta fel a figyelmet, hogy a kötetekben feltűnő folyamatos reflexiók teszik különlegessé azokat, majd fel is olvasott egy részletet a Vörös válókönyv c. záró darabból az említettek alátámasztására. A tartalmi kérdéseket tovább boncolgatva Lázár Kinga azt kérdezte, hogy Saisionak mivel sikerül elérnie, hogy művei továbblépjenek az egyszerű traumafeldolgozáson. Varga P. Ildikó válaszából kitűnt, hogy a baloldalisággal való szembenézése teszi ennyire hatásossá a könyveket, ennek tudható be – a fordító meglátása szerint – az is, hogy a harmadik kötet Finlandia-díjat kapott.

A művek nagy sikerére való tekintettel Ferencz-Nagy Zoltán azt a kérdést intézte a fordítóhoz, hogy mi magyarázhatja a húsz év eltelését a művek első más nyelvre való ültetésének igényével kapcsolatban. A szerző viccesen vetíti előre, hogy fikció lesz az, amilyen magyarázattal szolgálhat, mert érveket erre vonatkozóan nem tud felsorolni, viszont tudja, hogy mi történt. Mint kiderült, valójában a fordítói jogok megszerzésének nehézségei állhatnak a „kései” átültetések hátterében.

‍

‍

Ezek után a szerző felolvasott egy újabb részletet, ami ezúttal a Legkisebb közös többszörösből származott, majd László Zsuzsa fordítói stratégiákra vonatkozó kérdésére Varga P. Ildikó kifejtette, hogy az ő módszere leginkább a tanári stratégia, mivel az a célja, hogy a finnórákon a hallgatók olyan művekkel ismerkedjenek meg, amelyek később elindíthatják őket az újabb finn alkotások megismerésének útján. Ezt egészítette ki a Lázár Kinga kérdésére érkezett válasz: a fordító úgy véli, hogy csak akkor lehet valaki igazán sikeres ezen a területen, ha a forrásnyelvet a maga valójában ismeri meg, lehetőleg a helyszínen, a nyelvvel együtt a szokásokat is elsajátítva. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ez sem garancia arra, hogy a munka során nem lesznek nehézségek. Számára a növény-és állatvilág okozott igazi kihívást, mivel ellentétben a magyarral, a finnben az alfajok jelölésére is különböző szavakat használnak.

„Mi lenne, ha elveszítenéd a fordítást? Másodszor más stratégiákat alkalmaznál?” – tette fel az utolsó kérdést László Zsuzsa, mire Varga P. Ildikó egyértelműen kijelentette, hogy biztosan másként járna el. Hozzátette, hogy amikor kezébe veszi a köteteket, javításokat végez bennük, így felvillantotta a javított kiadások megjelenésének lehetőségét is.

Az izgalmas beszélgetés után, a közönség számára nyitották meg a lehetőséget a kérdezésre. Az első érdeklődő arra volt kíváncsi, hogy a fordító az esetleges elakadások során össze tudott-e dolgozni a szerzővel. Varga P. Ildikó kifejtette, hogy Pirkko Saisio kifejezetten nem szereti, ha ilyen kérésekkel állnak elő a barátai, így minden esetben azt a választ kapta tőle: „Már nem emlékszem.”, és ezzel rá is térhettek egy újabb témára. A következő kérdés arra irányult, hogy milyen módon engedte meg a fordító, hogy az író társszerzőjévé váljon. Ezzel kapcsolatban, a fordító kifejtette, hogy igyekszik tartani magát a forrásszöveghez, viszont azt a szokását nem hagyta el ezúttal sem, hogy az általa kedvelt meglehetősen és a mégszép kifejezéseket beleszője a munkákba. Az utolsó kérdésre adott válaszból kitűnt, hogy a szerző kifejezetten örült annak, hogy az E/1 és E/3 személyben íródó narráció váltakozásában követhetjük nyomon a történteket.

Az est lezárásaként Lukács Zsuzsa elköszönt a közönségtől, majd a vihar lecsendesedéséig a kis csoportokba verődő résztvevők kötetlenül beszélgettek az elhangzottakról (is).

‍