Az ember véges, mindig aksira kell tenni – Interjú Lackfi János költővel, íróval

Számos interjú készült veled. Ilyenkor a kérdező rémülten kapkod egy jó kérdés után. Akad- e olyan kérdés, amit eddig nem tettek fel neked, de szívesen megválaszolnád?

Kismillió interjút adtam már, vannak visszatérő kérdések. Igyekszem nem copy-paste típusú választ adni. Régi rögeszméimet is próbálom újrafogalmazni. Azok a kérdések a kedvenceim, amikor a faggatózó elolvasta valamelyik írásomat, és egyes gondolatokra, írói megoldásokra kérdez rá. Ilyenkor vagyok elememben. Persze elválaszolgatok én a „mikor mászom már meg bőrtangában a Himaláját?” vagy „ettem-e már frissen leölt bébifóka szívét?” típusúakra is. Ha élet és érdeklődés van benne, akkor bármely kérdés jöhet. Ha nincs benne, akkor is, majd én csempészek a válaszba. Hiszen az olvasónak interjúzunk, nem?

Akarsz-e játszani? A kérdések összeírásában segítséget is kértem. Kérdésvadász játékba kezdtem, s kedves irodalomkedvelő barátaimat, kollégáimat kértem meg, gondolkodjanak el azon, mit kérdeznének tőled. Ezeket összekevertem a saját kérdéseimmel, s íme, félszáz kérdés, amiből válogatni lehet. Készen állsz?

Szép kis játékos lennék, ha azt mondanám, nem állok készen… Mindjárt, mindjárt, csak előbb kéthetes fegyencedzés az Egyenlítő mentén, emberpróbáló körülmények közt. Túlélőtúra az Andok légritka magaslatain, és memóriapróba a British Libraryban. Aztán visszatérünk erre az interjú-dologra…

Írói honlapodon közölt bemutatkozódban az áll: „Író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász”, valamint „30 könyv (a szám egy korábbi állapotot tükröz – szerk. megj.), 17 év tanítás, 6 gyermek, 100 fellépés évente, 1000 aprócikk”. Nem apróztad el.

Szerelmes vagyok az életbe, az írásba. Az életírásba. Kimegyek a kertbe imádkozni, és annyi inger ér itt, a csendes zsámbéki dombok lábánál! Gerle ül a fenyő csúcsára. Nem először, nem tizedszer látom. Milyen baromi kényelmetlen lehet kapaszkodni a tüskék közt! Valahogy mégis át akarja látni onnan az egészet. A kerítésléceken bevág a nap, küllőket rajzol a téglautunkra. Ábrázoló geometria. Apró leveleket kényes szakszerűséggel színez narancssárgára az ősz festegető keze. Eleven bársony moha a kőközökben. Mint egy operaházi páholy mélyzöld fotele. Láncfűrészelnek valahol, készülnek a télre. Robbantanak a bányában. Zabálják a föld kőhúsát. Mintha háború lenne. Háború van… Mindez akkor történik, amikor nem történik semmi. Lehet nem belebolondulni? Szerintem nem. Úgyhogy lenyomatokat készítek, ezer színben, formában. Felnőtteknek, gyerekeknek. Mert ömlik a valóság, árad, több száz égi-földi csatornán. Ez az én kihívásom…

Hogyan foglalnád össze az ars poeticádat 5+1 szóban?

Jelenlét, sírva vigadás, tűzijáték, élő víz.

Honnan merítesz inspirációt? Sosem fogy ki a forrás? Mivel/hogy táplálod? Sikerül folyamatosan ihletettnek maradni?

Ha kifogyhatatlan töltőre vagy csatlakoztatva, akkor mindig van inspiráció. Márpedig az eleven élet, az Isten ilyen. Hogy nem fogy ki a fa a szilvából? A sivatag az oroszlánkölykökből? A vulkán a tűzből? A tenger a bohóchalakból? Önti, önti, és még mindig van. A mélytengerben mindig akad bugyuta képű blugyhal. Miért nem fogynak ki a tenger hullámai? A sivatag homokja? A sarkkörök jege? Bár ezt sikerül leolvasztanunk ügyesen… Az ember véges, így állandóan újra aksira kell tenni. Baterire. Bemenni naponta a belső szobába. Dicsőíteni azt, aki mindenben minden. Hálát adni mindenért, jóért, rosszért. Várni, hogy megszólítson, akinek pecsétje ott van minden atomomra ütve. És akkor lesz erőm pörögni, alkotni, szeretni.

Ha valamiért nem írhatnál többet, mit csinálnál? Mivel töltenéd ki az űrt?

Mikor tíz éve sztrókom volt, elgondolkodtam. A beszédközpontomat trafálta el egy vérrög. Láttam Jani bácsit, ott kapálgat a kert végében, író volt, de elhagyták a szavak. Persze visszajött a szófosókám, jobban, mint valaha. Csoda az agy! A szomszédos területek átvették az elhalt rész funkcióját. Amúgy nyilván hiányozna legfőbb szenvedélyem. Másfelől hajjaj, volna annyi dolgom, hogy kitenne két életet. Unokát abajgatni, fakanalat faragni, focizni, kosarazni, imacsoportokba járni, barkácsolni, mindent rendbe hozni itthon, lefesteni a fatárolót, felrakni a maradék tűzifát, sok kedves filmet megnézni. Elolvasni a restanciáimat. Nem unatkoznék úgy se.

Miért fontos, hogy mindenkihez (is) szólj, korosztálytól és nemtől függetlenül?

Inkább ajándék, hogy sikerül. Szerepeltem oviban és idősek otthonában, durcás kamaszok közt és idegenbe szakadt hazánkfiai előtt, elegáns fogadáson és hajléktalanok vacsoráján, templomban és pajtában, elitgimnáziumban és hátrányos helyzetű srácok körében, bejártam az országot keresztbe-kasul. Határainkon belül tizenkétszer kerültem meg a Földgolyót. A kapcsolódás bűvöletében. Szeretem az érzést, amikor a sokfejű közönség megérkezik, kis fészkelődéseivel, ezer gondjával, saját ügyeivel, sárgacsekkjeivel, mókuskerekeivel, jajazélet-sóhajaival, örömével-gondjával. Aztán beszélek, és egyszer csak hopp, összeállnak egyetlenegy hatalmas lénnyé, mely egyszerre érez, reagál, figyel. Ez a mágikus pillanat. Nagyfeszültség. Ezért éri meg. Egymás életének részeivé válhatunk.

Hogyan tartod fitten magad? Sok edzés szükséges, hogy ilyen könnyed nyelvi játék formájában csapódjanak le a gondolatok?

A napi írás fontos. Mindig kész vagyok egy jó rögtönzésre. Sokszor szóban is gyakorlok, ezt hét és fél éves Julcsikám is joggal nehezményezi: apa, te mindig összecseréled a szavakat! Nincs is birs­li, sem virsalma! Volt, hogy még aludtam, de gimibe készülődő lányom bejött a szobába sminkelni, mert lányos házban sosincs elég tükör. Kótyagosan felnézek, ennyit mondok: „make up, make up, aki kér, az még kap!” És visszaalszom. Dorottya mesélte nekem, nem is emlékeztem rá. De az is sokatmondó sztori, mikor a kapolcsi Kaláka Versudvaron, ahol tizenkettedik éve vagyok hopmester, beült a stábkonyhára Szalóki Ági. Kiskutyája az énekesnő hosszú szoknyája árnyékába húzódott hűsölni, s csak két mancsa látszott ki onnan. Gryllus Dani barátom elnevette magát: „na, ezt verseld meg, Jani”. Mire én így szóltam:

„Beült a konyhánkba Szalóki.

Szoknyája alól mi lóg ki?

Legalább

két kutyaláb.”

Na persze nem mindig vagyok ilyen éles. De amikor igen, azt nagyon élvezem.

Egy interjúban említetted a *H* vitamint. A hála mint lételem. Verseidben is nyomon követhető. Hogy látod, ragad az olvasókra? Vevők vagyunk erre a vitaminra?

Nagyon fontos és éltető. Van jó kis panaszkultúránk, siralomflóránk arról, mi minden járna nekünk alanyi jogon. Mindenből szebb, nagyobb, újabb évjárat, nyaralni is Korfura mennénk, nem a Szent Anna-tóhoz, kéne nagyobb ország, tengerebb Balaton, himalájább Mátra, nagyobb adag papanás, több tejföllel, több áfonyával, no meg dupla fizetés és feleekkora árak. Ennek se vége, se hossza, az Univerzum nem hallgatja ezt a sok jogos nyafogásunkat, s nem jegyzetel. Úgyhogy vagy megtanulunk vágyni arra, amink van, örömmel fedezni fel az életünket, vagy nyünnyögünk, amíg bele nem pistulunk. Nem azt mondom, hogy nincs bajunk, hanem hogy érdemes kevesebb időt tölteni a mindenbajunkkkal. És többet a meglévő gazdagságainkkal.

A másik *H* vitaminbomba a hit, az *Ö*, vagyis öröm és az *Sz*, azaz szeretet. Miből mennyi csipetnyi jut naponta?

Azt hisszük, az öröm adott dolog. Ha történik valami jó, majd örülök. Amikor nem történik, mit is „örüjjek”? He? Pedig csináltak pszichológiai kísérleteket, melyek szerint az öröm képessége fejleszthető. Megkértek átlagos, dolgozó embereket, jegyezzék fel napközben rendszeresen, hogy érzik magukat. Egytől ötös skálán. Aztán fél óránként szájba kellett venniük egy keresztbe tett ceruzát. És így osztályozni a közérzetüket. Kiderült, hogy utóbbi esetben több fokozattal jobban érzik magukat. Mert a ceruza stimulálta a mosolygóizmaikat, ami azt az ingert küldte az agynak: most örülsz! Vagyis nem agyalágyult céges policyból való bazsalygásra gondolok, hanem arra, hogy az örömtartalékunkat érdemes használni. Mert létezik. Minél nyomorultabb dolgunk van, annál jobban rászorulunk. Olofsson Placid atya a Gulagon hirdette meg az öröm olimpiáját…

‍

A szeretet sem löttyös nagy indulat, ahogy véljük, ami vagy van, vagy nincs, de ha jön, akkor aztán maga alá gyűr… Nemnem, az igazi szeretet döntés valaki mellett, minden körülményben. Szeretni annyit tesz, mint önként sebezhetővé tenni magam, és bízni benne, hogy ezzel a másik nem fog visszaélni. Úgyhogy szeretni könnyebb és nehezebb, mint gondolnánk. Könnyebb, mert csak döntenem kell, nem kell várnom, hogy majd „megjön”. És nehezebb, mert oda kell tennem magam. Ha elégek is bele. Rengeteget ad hosszú távon. Meg ettől lesz kicsit jobb hely a világ.

A hit kegyelem. Rendszeren kívüli erőforrás. Fentről jön, mint az eső. Annyit tehetek, hogy igyekszem alkalmassá válni rá. Ha nem állok ki az esőbe, nem tisztít meg. És néha átérzem, lángolok, máskor kevésbé. Akkor azt mondom, elfogyott a hitem. Inkább a hozzáférésem nem működik. Dugulás van. De szeretni akkor is lehet.

Megfelelő humorérzékkel kezelsz helyzeteket. Van, hogy zavaró a környezetednek, hogy látszólag nem veszed komolyan őket?

Bizony, ezt meg kellett tanulnom kamasz gyerekeimtől. Hogy ha itt a véresen komoly nagy lelkizés pillanata, akkor szigorúan TILOS a humor. Ami máskor jó oldószer lehet. Azóta igyekszem kettős ügynökként nyomulni. Visszavonni a humor ütegeit, és érzékenyen figyelni, ha kell.

Szerinted létezik-e kapcsolatrendszer a mai írók, költők között? Van-e irány? Merre tart a kortárs költészet? Milyen kérdéseket feszeget és milyen válaszokat ad? Látsz- e egy medret, egyfajta hasonló/közös gondolkodásmódot?

Begyorsult a világunk, és nagyon színesen, izgalmasan reagál rá a magyar irodalom. Büszke vagyok, hogy ennek a minőségi kommandónak tagja lehetek. Vannak kis, összejáró körök, sokakkal fellépések, fesztiválok kapcsán találkozom. Figyeljük egymás publikációit, visszajelzünk, ha jót olvasunk. Mindenki el van bújva a kis munkakuckójában, de azért szemmel tartjuk egymást. Merre megyünk? Hát merre megy a világ? Szét és össze. Omlik és ömlik. Amerre Shakespeare-é. Elképesztő árulások, ármányok, szépségek, visszásságok, tűzijátékok, örömök, fájdalmak. Az élet a maga ezer szélsőségében. Mi meg igyekszünk tükrözni, követni, megmutatni, mi zajlik az emberben, körötte.

Mindig vallásos voltál? Milyen volt gyerekkorodban, kamaszkorodban Istennel a kapcsolatod?

Nem neveltek vallásosan, így „valláskárosult” se lehettem, hisz nem ismertem a keresztény közeget. Mégis megkereszteltek (home delivery üzemmódban, házhoz jött a pap bácsi), amire csecsemőként én nem emlékeztem, a Nagyfőnök viszont igen. Úgyhogy hiába próbáltak lebeszélni a hitemről, Isten rendszeresen bejelentkezett. Vörösváron, a körtefánk tetején. Vagy kamaszkoromban, mikor a feszülettel beszélgettem sírva. Megindított, mikor rájöttem, hogy bár nekem semmiről nem volt fogalmam, ő mégis hűséges volt a kettőnk közti kötéshez… Aztán húszévesen tértem meg igazán.

Nem érzed- e úgy, hogy a „hagyományos” vallásosság túlságosan lekorlátoz?

De, megvallom, nagyon frusztrál, hogy hitem lekorlátoz az Univerzum teljességére, hiszen folyamatosan azzal társalgok, aki a papucsállatkát, a dinoszauruszt, a Popocatepetlt, a Grand Kanyont meg a peronoszpóra gombát, a gravitácót meg a hajszálcsövességet teremtette, s aki minden lélegzetemet és szívdobbanásomat adja. Mennyivel izgibb és színesebb lenne az új téli divattrendekkel és okosórákkal foglalkozni, meg hogy kivel kefél VV Aurélió, és milyen szörnyű titok tátong DJ Ragyabunkó múltjában…

Mit tanultál a gyermekeidtől, unokáidtól – a gyerekektől általában?

Hogy hogyan lehet a világot felrobbantó tekintettel élni. Hogyan kelnek életre a dugóhúzók, plüssök és gyufásskatulyák. Hogyan lehet több élete a szavaknak: bármely boltban munkálkodhat óriás és ékszerész.

Szeretem azokat a verseket, amelyek azokhoz szólnak, akik amúgy hisznek, és emiatt nagyon értékelik a szavaidat. És nagyon szeretem, ahogyan a saját érett hitedet meg tudod fogalmazni egy olyan korban és világban, amelyben minden átértékelhetőt és át nem értékelhetőt át akarunk értékelni. De mit üzensz a kétkedőknek azon túl, hogy: „nyugi, gyerekek, zuhanó repülőn nincsenek ateisták”?

Nem az a legfontosabb, hogy én hiszek-e Istenben. Hanem az, hogy ő hisz bennem, pedig jobban ismer saját magamnál. Ha ezt megértem, átszakadnak a gátak.

Mi az élet? Mi az értelme? Hogyan lehet jól élni?

Ha nem csak tartom a markomat a „jutifaliért”, hanem tudom odaadni az életemet szívből, másoknak, akkor gyanús, hogy egyre közelebb kerülök a „jó” életemhez. Ez nem könnyű móka, de hosszú távon többet ad az apró élvezeteknél, melyek elsőre olyan vonzónak tűnnek.

Ismét indul kreatív írás tanfolyam. Nagyon jók (és egyediek) a témák. Mennyit ötletelsz/készülsz, míg egy ilyen tanfolyam anyagát összeállítod?

Nagy öröm tanítani azt, amit magam is a legjobban szeretek csinálni. Egy fél éven át gyűjtögetem az izgalmas kortárs és korábbi szövegeket, melyekből el lehet sajátítani jó pár írástrükköt. Eszméletlen jó csapat jött össze, igazi közösség.

Vers a lelke mindennek? Fejben folyamatosan írsz, vagy ki tudod kapcsolni az »író agyad«?

Ez nagy feladat. Fontos, hogy ne csak reflektáljak, jegyzeteljek. Ne felejtsek el élni, ne tekintsem szeretteimet is nyersanyagnak. Muszáj néha szemlélődő, vagyogató funkcióba átkapcsolnom, „csak” kirándulni, teázni, beszélgetni, befogadni a létezést.

Hogy látod az egyházakat… azt, ahogy az Ember becsomagolja maga számára Istent?

Az egyház egyszerre szent és bűnös. A szent arca ráadásul kifelé láthatatlan. És mivel a tagja vagyok, saját magammal hasonlok meg, ha kígyót-békát kiabálok az egyházamra. Nem tilos tevékenykedni vagy imádkozni érte. Ő az út menti sebzett ember, bele is rúghatok, ápolhatom is.

Sokan szeretnek, viszont vannak, akik támadnak is. Mindig elolvasod a negatív kommenteket? Fontos reagálni?

Az irodalom párbeszéd. Hiszek a kedvesség forradalmában. Meghökkenti az agresszióra szoktatott embereket. Persze ha valaki öncélúan mocskolódik, arra egy idő után nem reagálok, nincs értelme. De előfordult már, hogy valaki gyűlölőből rajongóvá változott. Vagy éppen rajongóból gyűlölővé. Változékony az ember. Mint bárkit, engem is megvisel a gyalázkodás. Éppen ezért próbálok Isten tekintetében élni, ő átizzít, mint az aranyműves tüze az aranyat.

Tavaly nyáron erdélyi turnén jártál nálunk. Milyen élményekkel tértél haza?

Fantasztikus az erdélyi közönség, ezt nemrég, Marosvásárhelyen is megtapasztalhattam. Egyszerre távolságtartóbb és mélységesen elfogadóbb. Lassabban, megfontoltabban, visszafogottabban nyílnak a szívek, de nagyon erős és komoly kötelékek jönnek létre. Igazán megindító!

Mennyit olvasol egy nap? Mennyi „szükséges” szerinted?

Egy-két verset-novellát mindenképp, csak úgy az íze végett. Meg hosszabb prózát. Plusz, ugye, Szentírást. Karbantart, felráz, megérint.

Napi penzum? Megvan, hogy minimum hány leütés kell meglegyen egy nap?

Örülök, ha megvan a 10 000 leütés körüli szám, de ezt napja válogatja, meg műfaja is. Azért jöttem a világra, hogy írjak, fura lenne, ha a klasszikus babona szerint hetek-hosszan várnám az „ihelletet”. Annyi friss impulzussal dobál a világ, napra nap, döbbenet! Így is kétszáz füzetnyi, részben fel sem használt jegyzetem van…

Mi volt a legkedvesebb reakció, amit egy írásodra kaptál?

Amikor egy idős hölgy azt mesélte, férje halálát egyik verseskötetem napi olvasásával élte túl. Vagy mikor egy kárpátaljai kisgyermekes anyuka írta, ritkán tud otthonról eljárni, ezért az én istenes bejegyzéseim lettek a gyülekezete.

Honnan ennyi jókedv és energia, hogy a Facebookot is megtöltöd szinte minden nap, s üt- e ez vissza időnként levertség, depresszió formájában?

Igyekszem vigyázni a kiégéssel, nézni a felhőket, kézzel darálni a kávémat, imasétálni, szemlélődni, hogy egyensúlyban maradjak. De időnként az is kell, hogy átadjam magam a szomorúságnak. Emberi dolog. És fontos mindezt odatenni Jézus lábához. Ha valaki, ő megérti, elég széles ívet futott be az ünneplő tömegtől a kereszt véres borzalmáig. Hazugság lenne állandó hepineszben élni. De tudom, hogy az utolsó szó a reményé.

Lackfi János 1971-ben született Budapesten, Magyarország Babérkoszorúja-, József Attila- és Prima Primissima-díjas író, költő, műfordító, tanár. Hetven kötet, negyven műfordításkötet szerzője, évente több mint száz fellépése van, ezer aprócikke és interjúja jelent meg, több CD-nyi versét megzenésítették. Tizenhét évig tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 1999-től a Nagyvilág világirodalmi folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett. 2003-tól 2011-ig a Műfordítók Egyesülete elnökségi tagja volt. Legújabb kötetei a #jóéjtpuszi 2, Bejgliköztársaság, valamint a Karácsonyváró. Zsámbékon él feleségével. Hat gyermek édesapja.

‍