.svg)
Az interjúkészítés művészetének titka – merthogy ez is művészet –, hogy hagyjuk a másikat azt hinni, hogy ő készít interjút velünk. (Truman Capote) *Ha már ilyen nagy kitérőt tettünk, hogy megvitassuk a művészek, köztük az írók jellemét, először is tegyük fel azt az egyszerű, de lényegre törő kérdést: ki az író? Természetesen, most nem konkrétan rólam, L. J.-ről vagy az alteregómról van szó, a kérdés általánosságban értendő, Kárpát-medencei, európai, sőt világléptékben. Vajon vannak-e olyan jelek, amikből már korán fel lehet ismerni, hogy kiből lesz író? Kiből lesz sikeres író? Kiből lesz jó író? Mik azok a jellemvonások, adottságok, elengedhetetlen feltételek, hogy valakiből Író válhasson? Nehéz kérdések, ha figyelembe vesszük azt a széles és színes választékot, ami az írókat jellemzi.
Persze, Mitracsek, úrhatnám módon, most sem hagyhatja szó nélkül a témát, és az én esetemben úgy tenné fel a kérdést, hogy mi az író? Mi a fene? Miféle állatfajta? De remélem, hogy ezúttal ő is belátja, ez most nem volt humoros közbevetés, s ha a jövőben jóban akar lenni az írótársadalommal, tartózkodik az ilyen megnyilvánulásoktól. Gondolnia kell arra, miután kicsinálta az alkotóját, szüksége lesz egy másikra, aki majd folytatja a történetét. S gondolom, a legjobbak és a legismertebbek közül szeretne választani, merthogy a két kategória nem feltétlenül fedi egymást. Rengeteg dolog szól közbe a tekintetben, hogy egy jó íróból ismert, elismert író válhasson. Olyan ez, mint a szépségipar. Néhány évvel ezelőtt szerencsém volt megnézni egy szépségkirálynő-választó rendezvényt. Nem mondom, valóban dekoratív hölgyek vonultak fel a színpadon kínai gyermekmunkával gyártott márkás bikinikben, de volt egy érzésem, hogy e hölgyek egy bizonyos elképzelés szerint lettek kiválogatva. Aztán másnap az utcán összetalálkoztam egy olyan hölggyel, akinek a bikiniben topogók a nyomába sem érhetnek, de neki eszébe sem jutott bikinizni, vagy nem felelt meg az ilyen kiírások követelményeinek.
Amikor a közkedvelt, internetes keresőbe beírtam a kérdést, ki az író, először Szaszkó Gabriella véleménye ugrott elő. Csak egy lényeges részt ragadtam ki a szövegéből: „Szerintem, éppen lehet író az is, aki csak az asztala fiókjában rejtegeti a kéziratot. De az írósághoz hozzátartozik, hogy hajlandóak legyünk önmagunk fejlesztésére és az önkritikára. Egy író szerintem tájékozott, sokat olvas és igyekszik felszívni a környezetéből jövő ingereket, amelyeket történetekké formál. Emellett magas szinten tisztában van a nyelvtani szabályokkal, hajlandó kérdéseket feltenni, utánajárni a dolgoknak, hogy jobbá válhasson. A bátrabb író már másoknak is megmutatja a műveit, kiteszi magát a kiadók, szerkesztők és írótársak kritikáinak.” Szaszkó logikáját követve, a nagyképűség és a beképzeltség kritikájától védve, kijelenthetem, hogy a bátrabb írók közé tartozom. Igaz, olykor elbizonytalanodom, amikor egyes kritikusok nem az általam létrehozott művel, sokkal inkább a személyemmel, magánéletemmel foglalkoznak. Nem állítom, hogy az írótól nem várható el az etikus viselkedés, de a történelemből tudjuk, hogy erkölcstelen gazemberek is alkothatnak kimagasló műveket. Gondolok itt mondjuk François Villonra, Oscar Wilde-ra, de, ha ma élne, Ady Endre1 magánélete is a bulvárlapok állandó témája lenne.
Az író azért író, mert ír. Azért ír, mert írni akar. Azért ír, mert tud írni. Legalábbis úgy véli, sőt meggyőződése. Úgy hiszi, írnia kell, hogy megvalósítsa azt, amit másképpen nem tudna. Tudata tudatja vele, hogy tudja legrejtettebb gondolatait is, hiszen senki sem rejtőzhet el önmaga elől.
Kezdetben mindenki csak önmagának ír. Egyben önmagának is olvas, azt, amit korábban leírt. Írás-olvasás, olvasás-írás, váltakozó forgásirány. Ám ahhoz, hogy e folyamat ne váljon belterjessé, szükséges, hogy másokat is olvasson. Tágra nyissa elméjét a világ felé. Minden érzékszervével magába szívja környezetének minden változását, mozzanatát. Az első lépésben az író másol, leírja azt, ami már létezik a világban, amit megtapasztalt, megélt, megismert. Olyan ez, mint a festők esetében, amikor a tanonc, kezdetben a környezetében fellelhető, már eleve létező kompozíciókat visz fel a vászonra. Az igaz, hogy eközben is megjelenítheti saját elképzeléseit, de az alap már akkor is adott, ezért mozgástere behatárolt.
Az író a gondolatokat, legyenek azok eredetiek vagy utánérzések, betűkből font szavakba tuszkolja, hogy aztán mondatonként próbálja eladni a Nagy Elmepiacon. Az író ír, az olvasó meg olvas. Aki írni tud, az olvasni is tud, viszont aki olvasni tud, nem biztos, hogy az írással is boldogul.
Az író önmagának ír, az olvasó másokat olvas. Másoktól, de mindig magának. Amit megtanul, az övé, meg másoké, akik hasonlóan jól memorizálnak. Az író olyan forrás, amiből útjára indul az ér, ha sokat ér, messzire jutó folyammá dagadva hordozza magával a tudást. De ahhoz, hogy útjára induljon, valahol, valamikor neki is össze kell gyűjtenie azt, amivel már érdemes elindítani egyedi tudásfolyamát. Ez természetesen csupán az én véleményem, ami nincs kőbe vésve, nem megdönthetetlen aranyigazság. Az Író Akadémia oldalán a bevezetőben például ezt olvastam: „Talán valamiféle globális összeesküvés húzódik meg mindezek hátterében, melyet a szakmai irigység motivál, vagy talán kiadói érdekek, melyek dollármilliós bevételeket védenek, vagy talán az író-nemzedékek érdektelensége a szakma iránt. A közkeletű hazugság egyik része úgy szól, hogy az írásnak nincs szakmai oldala. Az íráshoz tehetségesnek kell lenni, és nem kell tudni semmit. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy egy utasszállító repülőgép megtervezéséhez »jó érzék« kell, és más nem. De jaj annak, aki ezt elhiszi! A közkeletű hazugság másik része úgy szól, hogy azok, akik írni akarnak, olvassanak sokat, és attól írók lesznek.” *Az író tud írni, az olvasó tud olvasni. Egymásra vannak utalva. Egymásrautaltságuk láthatatlan szálakkal köti össze elméjük závárait. Olyan ez, mint Nikola Tesla csodagépe, ami vezeték nélkül juttatta el az áramot a fogyasztókhoz. Ha nincs író, az olvasónak nincs mit olvasnia. Ha nem lenne olvasó, kinek írna akkor az író? Önmagának. Mert az író valójában önmagának ír, nem csupán a kezdetekben. Ennek ellenére gyermeki izgalommal lesi a képernyőlapozó tekinteteket. Vajon az olvasó hogyan fogadja a művét? Ha nem lenne író, akkor mit olvasna az olvasó? Kénytelen lenne tollat ragadni, hogy papírra vesse az élet szemeit. Mert olvasni kell, olvasni muszáj. Az olvasás előszobája az írás. Az írót olvasni kell! Igen, az írót, nem csupán a művét. Egy sikeresebb író rajongói már akkor is felismerik kedvencük írásait, ha az álnéven publikál, netalán kísérletet tesz stílusának megváltoztatására. Ám ez nagyon ritkán fordul elő, mint ahogy a sorozatgyilkosok elenyésző része változtat a módszerén menetközben.
Az író önmagának ír másoknak. Tudathasadásos állapotából is van kiút. Exit az exitus előtt. Mert önmagát olvasva, biztosan elunja magát egy idő után. Az egyik kárpátaljai irodalmár mondta, hogy miután elkészült egy művel, miközben már számtalanszor elolvasta, átrágta, ízlelgette minden mondatát és szavát, többé rá sem néz a végtermékre. Állítása szerint arra törekszik, hogy minden írása egyedi és megismételhetetlen legyen. Ha önmagát olvasná, akkor, ha csak részben is, mindig ugyanazt a művet alkotná újra meg újra.
Egy német esztétánál olvastam, hogy ha eredeti verset akarunk írni, amit korábban nem írt meg soha senki, akkor ne olvassunk el soha egyetlen verset sem! Így megakadályozzuk azt, hogy olyan impulzus érjen minket, ami idegen, ami nem a mienk. Sőt, továbbment, még az sem fontos, hogy megtanuljuk az alapokat, a verstant, hiszen az ember ösztönlény. Ösztönösen ráérez arra a formára, amiben a leginkább kiteljesedhet a mondanivalója, ami legalkalmasabb arra, hogy a várt katarzist kiváltsa az olvasóból. Nos, ezt a logikát követve, arra jöttem rá, hogy egy író egész életében csak egy eredeti, egyedi művet, legyen az vers, novella, elbeszélés, tud írni, mivel a következő már magán viseli az első jellegzetességeit. Ez akkor is igaz, ha az író, nyomban a mű befejezése után, kiadja a kezéből, és többé egyszer sem olvassa el.
Minden kezdet az elején nehéz. Nehéz dolog írni, úgy írni, hogy olvasásra méltónak találják azt. Legalább egy ember olvassa el a művet, természetesen, az alkotóján kívül. Az olvasó nagyon fontos tényező ebben a társasjátékban. Ezt minden író jól tudja, legalábbis azok, akik olvasottságra, sikerre vágynak. Az ilyen író mindent meg is tesz, hogy az olvasó kedvében járjon. Legalábbis kezdetben mindenféleképpen.
Az író megírja művét, majd az olvasó elé tárja. Kétségek között tipródva várja a hatást, vajon tetszik-e a nagyhatalmú ismeretlennek? Így vagyok ezzel én is. Minden egyes mondat befejezése után eszembe villan, hogy a nagytiszteletű bírálóbizottság tagjai megértik-e mondanivalómat. Felfogják-e az üzenetet, amit a sorokban vagy éppen a sorok között rejtettem el? Nem tartják-e a formákat és műfajokat átfogó, egymásba gyúró kísérletemet hasztalannak, érdektelennek, netalán értéktelennek? Remélem, hogy nem így lesz, hiszen Mitracsek Ödön sem azért kelt ki koporsójából, hogy aztán talpon állva váljon az enyészetté, a feledésé. Azért szállt szembe velem, a megalkotójával, mert szeretne lenni még, novellában, elbeszélésben, humoreszkben, regényben, novellisztikus misztifikációban, netalán neopamfletban élve tovább. De nekem is nagy terveim vannak még a gazfickóval, csak annyira türelmetlen, hogy nem bírja kivárni a megfelelő alkalmat, a megfelelő időt, amikor kellő hatással térhet vissza a könyvek oldalaira.
Duncan Shelley a következőket vallja:
„Könnyű érzelmileg tönkremenni és szakmailag kiégni, ha nem vagyunk tisztában néhány dologgal, ami sikeressé vagy sikertelenné tehet minket. Az írók, mint a művészek általában, hiúak és túlérzékenyek. Elég egy apró félreértés, és kisiklik az életük. Tudom, mert átéltem. Az egyik legfontosabb tudnivaló az írói pályával kapcsolatban, az, hogy mi az írói siker? Elsőre ez egy értelmetlen kérdésnek tűnik, mert olyan könnyű rávágni, hogy a példányszám a siker mutatója. Ötvenezer példánnyal a hátam mögött bukott írónak éreztem magam, és szemlesütve jártam, amikor hallottam, hogy a Harry Potter 25 millió példányban kelt el, akkorának éreztem magam, mint egy kockacukor.2 Hol vagyok én ettől…” Hol vagyok én az 50 ezer példányszámtól? Az életem során az összes kötetemből nem fog megjelenni ennyi példány. Akkor ki is a jó író? Ezt valóban, csupán az eladott példányok számában lehet mérni? Nem biztos, hogy a legsikeresebb írók egyben a legjobbak is.
Az író, ha kezdő, tapasztalatlansága azt sugallja, az olvasókat kell megnyernie, és biztos a siker. Erre koncentrálja minden erejét és energiáját. Szögesdrótakadályokkal veszi körül, hogy meg ne szökhessenek idő előtt. A melléfogások, a félrecsúszott történetek, torzszülött elmeszakadékok pedig komor kéményeken távoznak el a nemtelen semmibe.
Ám, ha tehetséges és kitartó is, biztosan eljön az idő, amikor az első értelmes mondatok egésszé állnak össze, és kikerekedik belőlük egy történet. A tollforgató története. A firkálgató elindult, megtette az első lépést az irodalmárrá válás evolúciós útján. Ahhoz, hogy végül valódi íróvá váljon, hatalmas lelkierőre, kitartásra, szárnyaló elmére, tollra és papírra van szüksége. Védd az erdőt, írjál képernyőre! Ez a modern kor átka. Átok vagy áldozat, hogy a föld gyümölcseit máglyákra dobva, dorombolva gyúljon életre a masina szeme, hogy arcát betűkkel díszítsék, mint maori harcosoknak serdülőkorukban.
Az egyik írótanoda ezzel reklámozza magát a világhálón:
„Jelentkezz te is a következő budapesti jobb agyféltekés írástréningünkre – amelynek neve Író születik –, és két nap alatt nemcsak, hogy íróvá képzünk, de tele leszel írói ötletekkel, célokkal és megvalósítási tervvel.” Valóban lehetséges, hogy valaki két nap alatt kreatív íróvá válik, ha előtte már nem hordozta magában a tehetség szikráját? Én ezt mégsem tudom elhinni. Csak ennyit érne ez a szakma, ez a hivatás, hogy a nyolcosztályos Móricka besétál egy ilyen kurzusra és két nap múlva kész íróként távozik?
Az író fokozatosan válik azzá, ami végül lesz. Ami végül van. Mert mindig van valami, de nem mindig az, amit elvárnak, amit elvárna. Önmagától és mások tőle. Mert mindig vannak elvárások. Ha a régieket leküzdöttük, támadnak majd újak. Az írót menthetetlenül megváltoztatja a tapasztalás, aminek metszett üvegpoharából kortyolja a tényeket, amíg mások ócska bádogcsuporból vedelik a rémálmokat. A valóság rémálmok jelmezeiből bújik elő, hogy az elme színezékével keverve kenjék fel fehérbőrű papírosokra. Ez az írás folyamata, alapvetője.
Mert az író szakma lett, szakmabeli. Terméket gyártó vállalat. Szakmai közösségeket alkot, érdekvédelmi szervezetekbe tömörül. Elvesztette szabad akaratát, s amit elvállalt, szerződések kötik gúzsba, hogy a császár akarata maradéktalanul érvényesüljön. Akár az író kárára is, mert ami gúzsba köt, sosem lehet jó. S az író jó akar lenni, mindenek ellenére és mindenekfölött. Olykor bántóan öncélúan, de mindig céltudatosan. A cél a tudat. Az olvasó elméje. A vár, amit el kell foglalnia. Minden mondatával újabb rohamra indul, hogy házaló ügynökként próbálja rásózni portékáit az olvasóra. S végül bezsebelhesse megérdemelt jutalékát. Mi lehet ez a jutalék? Kinek mi adatik meg. Én már annak is örülök, hogy vagyok, hogy itt lehetek, köztetek, köztük. Írhatom olykor morbid és kaotikusnak tűnő történeteimet, de aki olvasni tud, az megért, és nem félre, ad egy újabb esélyt számomra az írásra, hogy ezáltal adjak egy újabb esélyt számára az olvasásra.
Ám, ha ez beképzeltségnek, nagyképűségnek tűnik az olvasók szemében, s ez a tény nem igazán tetszik a számukra, akkor átfogalmazom a mondatomat. Úgy mondom tehát, azaz ekképp írom le, hogy az olvasó ad számomra egy újabb esélyt, hogy írhassak számára még sok olyan művet, ami jókedvre deríti és elégedettséggel tölti el. És nem csapja össze a könyv borítóját már az első oldalon, mivel unalmasnak és laposnak találja elmém szüleményét, holott én azt nem erre szántam. Éppen ellenkezőleg.
Igaz, hogy még nem született meg az az író, legyen bár Jókai Mór, Cervantes, Tömörkény, Esterházy, Fejes Endre, Kovács Vilmos vagy Závada Pál,3 aki minden egyes olvasó kívánalmait teljesíteni tudta volna, akit mindenki kedvenc írójának mond. Az egyik éppen azért szereti az adott író műveit, amiért a másik nem.
– Még emlékszem az egyik novelláddal kapcsolatos esetre – szólt közbe Mitracsek, amikor egyik kollégád azt mondta, túlságosan misztikus, nem egyértelmű, az olvasó számára nehezen értelmezhető, míg a másik szerint túl szájbarágós, megmagyarázó, nem hagy teret arra, hogy gondolkodjon, és egyedül jöjjön rá a történet mondanivalójára.
– Igen, valóban volt ilyen. Hiába, ízlések és ficamok különböznek.
– Hát, egykomám, most, hogy beláthatok a kulisszák mögé, tudod, ki akar irodalmár lenni. A sok vajúdás, kín, amíg megszületik a mű, aztán a vesződségek a megjelentetés körül, huzavona a szerkesztőkkel, viták a kritikusokkal. Állni a sarat a többi író szurkálódásai közepette. Tudod, kinek hiányzik ez, hát nekem biztosan nem.
– Tudtommal nem is kérte senki, hogy írj. Inkább olvass! Minél többet, hogy pallérozd olykor egysíkú elmédet!
– Sértegess csak nyugodtan, már úgyis megszoktam, de elhiheted, ha akarnám, de nem akarom, százszor jobb író lennék, mint te. Különben meg ne hidd, hogy irodalmi költött alaknak olyan jó lenni. Ez sem fenékig tejfel, főleg nálad. Mert minden negatív kritika, megszólás, amit kapsz, az engem is mélyen érint. Ki lenne büszke, mondjuk, az árnyékszéki bölcsességekre? Úgy kellett kilépnem, azaz kiülnöm, Irodalmia eme kis szegletének olvasói elé, hogy éppen a dolgomat végzem a kis közép-európai mellékhelyiségben? Akkor még túl naiv voltam, hogy igazából átlássam a dolgokat.
– Valld be nyugodtan, hogy örültél a bemutatkozásnak! Repestél az örömtől, hogy az elnyűzött füzetekből végre kiléphettél egy neves folyóirat fehérlő mezejére, Együtt lehettél olyan művekkel, amiket Bakos Kiss Károly, Vári Fábián László, Finta Éva, Füzesi Magda, Penckófer János vagy Bartha Gusztáv írtak!
– Igen, nem szégyellem, így volt. Arra gondoltam, hogy ez csupán a kezdet, és ezután csak jobb jöhet. De sajnos, nem így történt.
– Értsd már meg végre, hogy te egy szatirikus figura vagy, aki csetlik-botlik a világban, és különböző vicces, s nem egyszer botrányosan humoros kalandokba keveredik. Ez a lételemed, ezért keltettelek életre. Ha úgy tetszik, színházi zsargonnal élve, te egy karakterszínész vagy. Nem játszhatod el Mr. Beant, Ace Venturát, majd Otellót vagy Lear királyt!
– És vajon miért nem?
– A híres magyar színészről, Latabár Kálmánról az a hír járja, a közönség már annyira elkönyvelte őt komikusnak, hogy akkor is nevetésben törtek ki, ha egy drámai színdarabban jelent meg a színpadon.
– De van ellenpélda is. A kanadai színész és komikus, Jim Carrey, miután megunta a filmvígjátékokat, egy ideig színházakban játszott drámai szerepeket, nagy sikerrel.
– Ezek színészek, a te helyzeted merőben más. Gondolj bele, hogy nézne ki, ha Švejk, a derék katona felbukkanna Lev Tolsztoj monumentális regényében, és amikor a franciák ágyúznak Borogyinónál, felkiáltana csehül, hogy – Ide ne lőjenek, itt emberek vannak! Vagy a Négyszögletű Kerek Erdő szószátyár lakója belovagolna Helsingør várába, és Ló Szerafin koponyáját a kezében tartva, drámai hangon megkérdezné – Döm-dö-döm?
– Már megint jössz nekem a hülyeségeiddel. Tudom én, hogy a szószaporításban nagyon jó vagy, Arany Lótusz díjat nyerhetnél, sőt, Arany Málnát. De hiába süketelsz, hiába beszélsz lyukat az én és a Kedves Olvasó elméjébe, akkor is nekem van igazam. Mert ki sem próbáltál, esélyt sem adtál, hogy megmutassam, igazából mit is tudok.
– Már hogyne adtam volna. Felkínáltam neked egy drámai szerepet. Még csak beszélned sem kell, csak csendben és méltóságteljesen eljátszani a halottat. Erre te mit csinálsz, mint egy kisvárosi Drakula, fényes nappal, a gyászoló publikum szeme láttára kikelsz a koporsóból és eltűnsz, mint Gogol a ködben.
– Milyen Gogol, nem Petőfi?
– Stílusos akartam lenni, és egy kicsit hízelegni ukrán barátainknak.
– Neked vannak ukrán barátaid?
– Persze, hogy vannak. De úgy tudom, neked is.
– Mire célzol?
– Kérlek, ne add itt az oktondit mindenki előtt! Már az Olvasó is értesült a Tarasz Bulbával való találkozásodról. Úgy hallottam, hogy nekem félnem kell tőle, mert te annyira felbujtottad ellenem, hogy szívesen lenyisszantaná a fejem egy kardcsapással. Nem gondolod, hogy fel is jelenthetnélek, mondjuk gyilkosságra való felbujtásért?
– Na, ez már több a soknál. Az én türelmem is véges. Nem bujtottam fel senkit a meggyilkolásodra, csupán elmeséltem neki a történetemet, amin ő, megjegyzem, nagyon is jogosan, őszintén felháborodott. Amikor megtudta, hogy aki ezt tette velem, azaz te, egy Lengyel, éktelen haragra gerjedt. Ha akkor ott vagy, biztosan végez veled. Amióta a lengyelek átverték, elárulták, azóta mindegyiket gyűlöli. Főként, ha író, és rútul bánik a becsületes emberrel. Aki én vagyok.
– Igen, ismerem a történetét, többek között a 2007-ben forgatott bűnrossz filmből is.
– Erről nekem nem is beszélt.
– Úgy veszem ki a szavaidból, hogy neked nem kizárólag velem van bajod, te minden írót utálsz. Vajon Bulba hogyan viszonyul az írójához, hiszen az oroszul írta műveit?
– Én ilyet nem mondtam, mármint, hogy minden íróval bajom van, de azért megéritek a pénzeteket. Kényetekre alakítjátok szegény hőseitek életét, a következményekbe bele sem gondoltok. Mit számít nektek az általatok életre keltett figura. Istent játszotok. Azt gondoljátok, ha már ti teremtettetek minket, bármit megtehettek velünk. Ott van szegény Anna, hát ezt érdemelte, ilyen sorsot? Vagy ott van Tóth Eszter, hát pont neki kellett élelmet vinnie az apjának és a bátyjának, amikor jól tudták, hogyan viselkednek a hős felszabadítók a csinos, fiatal lányokkal? Vagy az öccse, hiába szájaskodott, Trill Zsoltnak tudnia kellett, hogy a favágás kemény munka, hát miért engedte el?
– Ezt már egyszer említetted, válaszoltam is rá, de úgy látom, nem érted még az alapvető dolgokat sem. Eszternek azért kellett Szolyvára mennie, mert így volt elrendelve. Így kellett történnie, hogy az írója az élettörténetén keresztül mutassa be több tízezer, százezer, de ha a világháború egészét nézzük, több millió szerencsétlen, megerőszakolt nő sorsát. Érted már? Jézus is jól tudta, hogy mi vár rá Jeruzsálemben, mégis odament, vállalva sorsát. Ha nem így cselekszik, hanem mondjuk hajóra száll és elhajózik Karthágóba, vagy csak ejtőzik egyet a Genezáreti tó partján, elmarad a megváltás, és ma nincs kereszténység.
– Hogy jön ide Jézus? Csak azt ne mondd, hogy szamárháton, olajágaktól övezve, mert menten gutaütést kapok.
– Gondoltam, ezzel a példával jól szemléltetem a lényeget, és még te is megérted.
– Mi az, hogy te is? Már megint ez a lenézés, lekezelés.
– Dehogy kezellek le, de valahogy meg kell értetnem veled a mondanivalómat.
– Az író a tejföl köpülésekor keletkezik, a vaj kiválása után megmaradó savanyú folyadék – ez volt Mitracsek úr végső hozzászólása a témához, majd sértődötten odébbállt.
Itt arra kérem a nagyra becsült olvasót, hogy jó erősen vágja a padlóhoz a könyvet, hogy az lapjával fogjon talajt, és ez lesz ennek a fejezetnek a csattanója!
Jegyzetek1 Mielőtt Mitracsek és elvbarátaik vagy a beregszászi souven szeparatisták felháborodnának, szó sincs arról, hogy Ady Endrét erkölcstelen gazembernek tartom.
2 Meguntam félni, kockacukor – részlet a Kispál és a Borz egyik dalából.
3 Tessék, egy szexista, kirekesztő felsorolás. Biztosan az Olvasóknak is feltűnt, hogy a névsorban az író egyetlen női irodalmárt sem említ meg. Remélem, kedves irodalmár asszonyok, ezt nem hagyják szó nélkül. – Mitracsek Ödön.
