.svg)
Rácz Gábor: Genezis
– regényrészlet –
(az ellopott csók)
Hiányoznak.
Mindenkinek hiányoznak. Róluk van szó mindenütt. Órák alatt a hátsó padban, szünet alatt a folyosón, a vécében cigizés közben, a városi korzózások során, hétvégéken estefele a Metálban, rockesten, de leginkább a hálóban, lefekvés előtt, amikor mindenki ott van. Hangoskodnak, rikoltnak, röhögnek, egymás szavába vágnak. Csupa vágyakozó, szédelgő, pattanásos fiú, serkenő arcszőrzettel, vérükben pumpáló hormonokkal. Csak Szécsi somolyog ilyenkor a sarokban, nem szól közbe, állítólag neki már megvolt.
Szavakkal töltik ki a hiányt. „Kummog”, „lefirol”, „taperol”, „szemez” „nyelves csók”, „smárol” „megujjaz”, „sarval”, „pinaszőr”. Csupa idegen, de mégis bizseregtető szó, amelyek mögé jól el lehet rejteni a bizonytalanságot, a szorongást, jól el lehet fedni velük a tapasztalatlanságot, az álmodozásban kavargó lucskos, nyálkás, félelmetes, de mégis ivartalan közelségét a nemiségnek. Szavakkal, amelyeknek igazán nincs semmilyen fedezete. Bár néhány itt-ott elkapott, főleg falun, házi videózás során feszengve végigült hangalámondós, NDK-s szexfilm már szolgáltat némi fogódzót hozzájuk. Kevéske tudást, aminél azért jóval nagyobb a vágyuk. Bár Hevi azt állítja, látta otthon, igaz, csak hátulról, hogy a haverjának a diszkó mögött kiverték. „Áhhh-áhhh-áhhh” − mímeli Retek a női orgazmust az ágyon, miközben fel-alá veti magát. Forr a hangulat. De ezekkel a szavakkal, azzal a néhány elcsent csókkal, simogatással, taperolással, vizeletszagú örömmel, az ujjak begyében még mindig bizsergő fenék- és mellformával hogyan is lehetne eléje menni ennek a tavaszi robbanásnak, ami itt az iskola előtti alacsony vaskerítésen fogadja őket?
Hárman ülnek fent a kerítésen. Kristóf, Alfréd és Ottó. Nézik a csajokat, ahogy kirajzanak az iskolából. Nézik felvonulásukat, hamvas, tanulatlan magakelletésüket. Az iskola és a kerítés közötti távot, akár divatbemutatón a kifutó, hosszú járda hidalja át, amely mellett a mindig madárszaros, időtlenségébe beleszögletesedett Benedek Elek félalakos szobra árválkodik.
Tavasz van, süt a nap. Furcsa, de itt mindig süt. De nem csak itt, hanem a bentlakás előtt is, végig a Kossuthon, a városi parkban, az egész városban. Mindent teleszór az erős fény. Mintha a napból, a fényből szívták volna ki törékeny, vibráló esszenciájukat a terek. Ragyognak a járdakövek, világít a nyírfák kérge, meg a rövidre nyírt, élénkzöld sövény. Sötéten barnállik a virágágyások frissen fellazított földje. Még a kerítés vasa is feketén csillog.
Ide lépnek ki a lányok. Ebbe a feltúrt föld- és lombfakadásszagú villogásba. A tavasz már lerángatta róluk a nehézkes füskabátokat, a svédmintás pulóvereket, a vastagharisnyákat, kötött sapkákat, előkerültek a segélycsomagos miniszoknyák, az alul bogra csomózott kockás ingek, haspólók, farmerszoknyák. Ó, azok az éppen fenék aljáig érő, megszaggatott női farmerek! Igaz, csak a hosszú lábú Judit merte hordani a suliból, bár nem csoda, fotómodellnek készült. De nem is a megkurtított, megtépett ruhák felvonulása ez, sokkal inkább a kivillanó vállaké, térdeké, köldököké, rakoncátlan tincseké, nevető szemeké, ügyetlenül odavetett csábos mosolyoké, csicsergő hangfoszlányoké, amelyek, mint tavaszi patakáradás, csak jönnek, jönnek, mintha nem akarnának befejeződni.
Háttal ülnek a sulinak. Nem tudják alaposan szemügyre venni a felvonulást, igaz, ha tehetnék, sem mernék, bár hátra-hátrapillantgatva azért el lehet kapni azt, ami kivillan, kidudorodik, gömbölyödik, feszül.
Villogó részleteiben örvénylik az egész.
Minden negyedikbe szerelmesek tudnának lenni. De ezt nem lehet beismerni, nem elég fiús dolog, nem a kevesekhez, kiválasztottakhoz méltó, így marad az öt-hat elérhetetlen a hatszázból: Judit, Ibolya, Gyöngyvér, Teréz, Zita és Julis. Százból az egy. Mit lehet tenni, a női szépség nem demokratikusan van szétosztva.
Ezért lehet osztályozni. „Megdugható”, „megujjazható”, „salak” − ezek a kategóriák. Ezzel váltották le az egytől tízig terjedő skálát. Túl mesterkéltnek érezték. „Salak”, „megujjazható”, „salak”, „salak”, „salak” − röhögnek fel. Bár most még a „salak” is izgató. Végül ők is megdughatók, csak egy vödröt kell húzni a fejükre – kacag fel Ottó. Farkán az előbőr egy hosszú csőrt képez.
Váratlanul Kollektívszekér tűnik fel. A temető felől, a dombról ereszkedik lefele, a hosszú lépcsősoron. Városi lány, nem ebbe a suliba jár, bár rockesteken mindig ott van, sőt a Metálban is szokott poharazgatni a hosszú hajú városiakkal. Ismerős. Félelmetes. Lassan lépked a járdán, végig a Patkó oldalán. Nem lehet kitérni előle. Bámulni kell.
„Megdugható”, sziszegi oda Alfréd. De utána egyből megnémulnak, érzik, felesleges ide bármilyen szó, csak összezavarja a látványt, ami úgyis elmond mindent magától. Erő, magabiztosság, érettség sugárzik róla. Felvarrósokkal tarkított, rövid farmerkabátot, alól kiszélesedő, virágokkal telehímzett farmernadrágot visel. Feszül rajta az erő. A vádlikon, a farmer alatt megfeszülő combokon készülődik, elterpeszkedik az erőteljes fenéken, a póló alatt kikerekedő, tömzsi melleken töltődik fel, ahhoz, hogy végül a csillogó tekintet gyűjtse össze és süsse ki egy-egy odavetett pillantásban. Mint egy elszabadult ló, olyan. Igazi rockerica, még számukra is van egy továbblibbenő mosolya. Remeg utána a levegő. Nemhiába hívják Kollektívszekérnek, mindenkit felvesz.
„Mihály már kummogott vele”, bizalmaskodik Ottó.
Kummogott? Mit jelent ez? Nem lehet tudni. Csak azt, hogy megvolt Mihálynak. Mintha szakadék nyílna meg egy pillanatra a lábak előtt. Az irigység, a parttalan vágyakozás szakadékja. Megszerezte, összefogdosta, összenyálazta, eltakarta, összefolyt vele. Mindig bátrabb volt, mint ők. Ő merte Hajaska után legelőször vállon alulra növeszteni a haját. Julissal is kavart. Most fáj belül, kapar Mihály érintése. Megvillan széles, izmos, meztelen háta. A húsa a húson remeg. Szinte meg lehetne érinteni vele Kollektívszekért, bele lehet nyúlni az erőbe, csak éppen nincs ott semmi, nem markolnak semmit ott a kezek, csak a hiány, a vágyakozás kavarodik fel erősebben.
Hogyan lehetne még közelebb kerülni hozzá? Hogyan lehetne összejönni vele?
Mihálynak is sikerült. Kollektívszekér mindenkit felvesz.
De itt nem. Elérhetetlen ebben a fényben, ebben a ragyogásban. Távolodik tőlük. Beleoldódik a távolságba. Világító, vonuló fájdalom. Mindene látszik, mindene megfoghatatlan.
Mintha hirtelen lekapcsolták volna a kinti fényt.
Megszűnt a fény, a ragyogás, pusztán egy pirosra festett égőjű lámpa szűrt fénye világít halványan a pult irányából, ami mögött a zenét teszik. Szétrobbanni kész lávadarab az égő, a fénye azonban már nem ér el a falakig, éppen megcsillan a tükördarabkákban, amelyeket mellmagasságban, körös-körül a falakra erősítettek.
Fullasztó meleg van. Izzadsággal átitatott, lihegő csapzottság. Csak a magyarországi tanulmányi kiránduláson vett, szétizzadt, halálfejes póló hűvöse lúdbőrözteti a hátat. Sokan vannak a szűkös teremben, egymást lökdöső, vonagló, arctalan figurák gomolygása tölti ki a teret. Dübörögnie kellene a zenének, mégis hangtalan, élettelen a rángatózás. Mintha kartondarabokból durván összeragasztgatott bábuk sokaságát rángatnák össze-vissza. Kivillan néhány kabátrész, nadrágszár, egy görcsös kézmozdulat.
Pedig van itt élet. Itt van Kollektívszekér. A sarokban sejlik fel, a hangfal mellől; összekucorodva ülhet az alacsony padon. Nem látható, de minden láthatóságnál erősebb a láthatatlansága. A jelenléte világol. És hiába a félelem, az idegenség, erősebb ennél vonzása. Erősebb egy életnyi ügyetlenségnél, tehetetlenségnél is. Szét lehet vele tolni a díszletet, a durván összeragasztgatott kartondarabokat, oda lehet lépni eléje, egy picit meghajolva meg lehet ragadni a sikamlós kezét, amely, mint tengeri hínár, már húz is maga fele, lefele a mélybe, a padra, maga mellé.
Hirtelen kihangosodik a zene.
Helikopter propellerjeinek zúgása hallatszik fel, majd egy sejtelmes akkordbontás: a Metallica One című számának kezdete.
Meg a csóké.
Hiszen minek lehet nevezni azt, amikor két idegen száj egymásra tapad, és falni, szívni, rágni kezdi egymást?
„I can’t remember anythingCan’t tell if this is true or dream.”
Mintha egymással összeforrva kerültek volna bele a tigris hasába, ami vágtázni kezdett velük. Igazi álomba, amiben az álmodó nem csak átéli, hanem világosan észleli is azt, ami történik. Észleli az észlelést. Kevéske tudásával követi a másik szája felől elkezdődő falánk fodrozódást.
„Back in the womb it’s much too realIn pumps life that I must feel.”
Polip készül lemászni a hasba. A szájprémeken keresztül tolja előre szívókorongokkal tele húsos karjait, szétfeszíti a fogakat, belehatol a szájüregbe. Akár egy hal izmos farka, a garatban csapkod.
„Fed through the tube that sticks in meJust like a wartime novelty.”
Iszap ömlik át a szájba. Feltelik a szájüreg vele. Fojtogat. Túl sok ez a szájba tömött hús. Nem lehetett felkészülni erre. Összekoccannak a fogak. Cigifüst- és zakuszkaízű a nyála. Mint szörcsögő porszívónak, kihangosodik a szuszogása. De nem szabad abbahagyni, mindent el kell venni tőle, mindent ki kell szürcsölni belőle. Az összes sikertelenséget, tétovaságot, vágyakozást ki kell elégíteni. El kell felejtetni Etelka abbamaradt érintését, Zsuzsa csúfondáros nevetését, Kati Tibi iránt érzett szerelmét. Hiába szúr a derék, zsibbad a láb, mégsem lehet megmoccanni, nem lehet jelezni, hogy ez így nem jó, túl kényelmetlen, mert akkor véget érhet a csók, és nem lehetne elmesélhetni reggel fele a fiúknak a hálóban, hogy végigsmárolták a Metallicát.
„Hold my breath as I wish for deathOh please God, wake me.”
Mintha a gyomorral csókolózna. Belecsókolna a gyomorfalba. Belecsókolna a benti sötétségbe. Enyhe émelygés kúszik felfele a garaton. A hányingeren átderengő boldogság íze. Megvan a csók, megvan a smárolás. Hiába verték ki Hevinek, hiába kummogott Mihállyal, hiába sétáltatta fel-alá érinthetetlenségét a tűző napsütésben az iskola előtt. Mégis megvan. Látod, Ottó? Látod, Alfréd? És az efölött érzett örömöt semmi nem tudja elvenni. Még az sem lohasztja le, hogy érződik, nincs merevedése. Derékon lefele halott.
Megvolt.
Véget ért a szám. Fel lehet állni mellőle. Vissza lehet menni a lökdösődő tömegbe. De még előtte belenéz a falakra felcsavarozott tükörsorba. Hiába a gyenge fény, látni akarja a sikert az arcán, a megelégedettséget, a győzelmet.
Először nem látszik semmi. Túl kevés a fény. De mégis, lassan, fokozatosan, mint esőáztatta ablak mögül, szétcsúszott arc rajzolódik ki. Fiatal, hosszú hajú, alig pelyhedző állú fiú arca.
Mihály lihegő, kipirult ábrázata.
