Az eleven tudásról (Dr. Gaal György hetvenéves?)

Nulla dies sine linea – dr. Gaal Györgyre igazán illik a kétezer éves szállóige: lételeme az írás, álmélkodhatunk fáradtságot nem ismerő szorgalma, a jó tudásba, annak átadhatóságába, a gyarló világnak a tudás révén való folyamatos javulásába vetett hite láttán.
Ha nem olvasnók személyes hangú úti beszámolóit távoli tájakon, településeken, emberi világokban tapasztaltakról, nem is hinnők el, hogy – élve a szabadon mozgás lehetőségével, kockázataival, örömeivel – az utóbbi években képes alkotó studiolóját meg a kolozsvári könyvtárakat napokra el is hagyni! Ez a vallomásosság (a kolozsvári Szabadság napilapban közreadott írásaié, a Székelyföldben olvasható, recenziófélének indult és családtörténetté bontakozott emlékezéséé) új jellemzője stílusának, amely a tárgyilagos komolyság medrében buzgott fel ötven éve (az első publikációkor). Az utazásra leléssel megpróbáltatásokban nem szűkölködő ifjúsága egy harmonikus állapotát élheti újra: azt, amikor motorbiciklin a Királyhágó irányába vagy a szétszórt nemesi rokonság otthonai felé vitte Édesapja, és emlékezetes helyeken, ha csak órákat is, de az „osztályharc” okán létalapjuktól többször is megfosztott szüleivel felszabadultan tölthetett.

Komolyan vette és veszi az iskolát, nem szűnik meg felelni – feladatokat kapott és máig értelmes feladatokat (célokat) fogalmaz magának. Ahogy az általa tanulmányozott több tudós tanár (egy Meltzl Hugo, egy Brassai Sámuel, egy Kristóf György) sem fordult el a pálya kiméráitól, sőt ideált keresett, követett, úgy él ő is a békességszerző megismerés, a tudományos, a közérdekű szólás szabadságával (múzsák és erények jegyében – hogy egy iskolatörténeti könyve címét érvényesítsük – rá mint szerzőre is).
Ismerjük meg az előttünk járókat, közösségként és egyénileg létrehozott értékeiket – olvasom könyvei szándékából. Nézzünk körül: a környezet csupa megírandó, megosztandó történet, a sírkő emberéletekről szól, a temető sem tabu, hanem rendben tartandó, a művészet teljesítményeit is felmutató területe életünknek (Házsongárd-könyvei bizonyítják).
Életünk? Az adás örömével lehet teljes. Angolt, latint, illetőleg magyar irodalmat tanított kolozsvári középiskolákban és a Református Teológián; angol–magyar szakos egyetemi hallgatóként az Echinox magyar oldalát szerkesztette, tanárként később középiskolák folyóiratait (Hajnal, Fiatal szívvel – milyen sokat jelentettek megannyi helyét, írói hangját kereső diáknak!).
Kolozsvár épített örökségét és intézményei működését nem csak a városnézők tájékoztatását szolgáló (hány? több száz) sétája során magyarázza – élőszóval – az érdeklődőknek; közreadta kalauzait képpel, térképpel, név- és utcajegyzékkel, művelődéstörténeti összefoglalóval, kronológiáját; a város (egykori) Magyar utcája, Rhédey palotája történetét; egyeteme, egykori orvostudományi intézete múltját, skólái értékvilágát, jeles tanárai pályaképét. A bűnös közönyösség, az értékrombolás ellenében munkálkodik úgy is, mint a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja (2003 óta elnöke).
Valami szelíd, talán irracionális hűség köti ehhez a városhoz. A gondolkodó embert többféle módszerrel „fárasztó” körülmények között, a cenzúra viszonyai között lett szerkesztővé, kutatóvá, irodalom- és művelődéstörténésszé, helytörténésszé (de úgy is mondhatom: szülőhelye [kulturális múltja] szerelmesévé).
…Több tucat szerzői és szerkesztett könyv, több száz magvas tanulmány! Nézze a gazda elégedetten beért kalászait! (Csak 70 éves? Isten éltesse; vetett, arasson!)