„Az élethez hozzátartozik az olvasás. Ahogy eszünk, úgy olvasunk is” – beszélgetés Nádas Péterrel

Nádas Péterrel, a 3. SepsiBook díszvendégével, a könyvvásár nyitónapján Tompa Andrea beszélget, az esemény címe: Szépírás mint hivatás.

Rögtön a vásár hivatalos megnyitója után, a hangos arénában térátrendezés történik: a meghívott kérésére székeik közelebb kerülnek a hallgatósághoz, mert hát mégis más viszonyok alakulnak ki beszélő és hallgató között, ha a távolság redukált.

A távolság lebontásában segít Tompa Andrea is, aki Nádas Erdély-képére és annak alakulására kíváncsi. Tudott róla, és sok mindent át is élt, hiszen neki is menekülnie kellett, hamis személyazonosságot felvenni és egy katolikus Kovács Péter bőrébe bújva élnie a nyilas-időszakban.

Mielőtt válaszol a kérdésre, hogy milyen erdélyiséggel ismerkedett Polcz Alaine-től, elárulja, hogy jelenleg éppen egy olyan szövegen dolgozik, amelyben halott barátairól ír. Ami mindig is érdekes volt, az a nyelvi különbségek, hiszen Alaine, ahhoz képest, hogy sok időt élt Budapesten, mégis megőrizte a kolozsvári, széki szavakat, nem vette át a budapesti szóhasználatot, ő kacagott, nem nevetett, örvendett, nem örült, ezen kívül főként „növénytant” tanult tőle, azaz számos növény megnevezését. De nyilvánvalóan a legvilágosabban a mentalitásbeli különbség volt a legszembetűnőbb. Érthető, hogy a magyar nyelviség nem elég ahhoz, hogy leírja a területi és történelmi események által kiváltott torzulásokat. A Ceușescu házaspár életéről és főként kivégzéséről is többek közt azért írt, mert egyrészt megfékezhetetlen gyűlölet vezérelte – bár ritkán gyűlölt bárkit –, őket és a rendszert megvetette, másrész írnia kellett arról, ami nagyon megosztó érzéseket keltett benne, hiszen egyszerre örült és szánta őket.

‍

‍

Ekkor előkerül egy kis könyv, a kis könyv, a Szépírás mint hivatás, és Tompa Andrea arra kéri, beszéljen arról, mi a hivatás.

A hivatás nem egy könnyű dió, nem lehet róla egyszerűen beszélni; írni igen, de beszélni nem. Bár úgy tűnik, jó kapaszkodó a könyv, szépen el lehet kezdeni egy beszélgetést is a segítségével. Elsőként leszögezendő, hogy a hivatás nem egyenlő az elhivatottsággal, küldetéssel. Ahhoz, hogy beszélni lehessen róla, fel kell tárni sok-sok mindent, egy olyan differenciálegyenletbe kell beemelni a beszélgetőtársat, amit egész egyszerűen esélytelen érteniük. A hivatás zárt rendszer, testi és lelki funkciókkal áll kapcsolatban, intim dolog, beszélni róla szemérmetlenség. Épp ez befolyásolja, hogy ki milyen olvasmányt választ. Nádas csak Esterházy Péterrel és Mészöly Miklóssal tudott igazán hivatásról beszélni. Persze, Alaine-nel is tudott néha, de ő inkább őrangyal volt az életükben, aki óvta a brutalitástól, az ocsmányságtól, aki megpróbálta visszafogni, de hát, jegyzi meg az író, a realitást – főként nyelvi szinten – nem lehet visszafogni. Alaine-nek ez valláserkölcsi meggondolásból nem felelt meg, de ők (E.P., M.M. és N.P.) azt a véleményt osztották, hogy a vallásnak is illene néha alakulni, reformálódni a realitáshoz.

A hivatás értelmezésében tovább haladva: egyáltalán nem megfeleltethető az angol jobnak. A job foglalatosság, valami, amiről be lehet számolni, amiről lehet mesélni, beszélni, amit lehet értelmezni, definiálni. A hivatás ezzel szemben más, másik dimenzióból érkezik hozzánk, az a lélek istenek által adományozott hajlama, egyfajta elválasztottság (nem kiválasztottság!!)

A kérdező arra kíváncsi a továbbiakban, hogy a fikciós szöveg előbb kép vagy szöveg formájában születik meg. Nádas képekben lát, fantáziája képekben működik, amelyek hangok, ízek, érintések által születnek, majd ezekhez rendel filozófiai szövegeket. Az Emlékiratokat és a Párhuzamos történeteket is látta előbb, majd utána 11 és 18 évbe telt, amíg megszületett a könyv belőle. Ha az írás első fázisában nem lát képet, nem tud megszületni az írott szöveg. Többek közt a Rémtörténeteknek is van őstörténete, ősképe. A Dunánál nőtt fel, ami számára a folyást, a folyamatot és annak különböző szakaszait szimbolizálja, és erre a folyamatosan változó, de azonos mederben maradóra volt szüksége a regény megírásához, ellenkező esetben a történet zátonyra fut. Vannak olyan ősképek, amelyek kisgyermek korából jönnek, olyanok is, amik másoknak a történetei, például a Mészöly Miklósé. Van szereplő, akit az Esterházy szemüvegében képzelt el. És ezek így érnek össze.

Ő már 11 évesen tudta, hogy író lesz. A családjában is volt több író, újságíró. „Az élethez hozzátartozott az olvasás. Ahogy ettünk, úgy olvastunk is.”, mondja.

‍

‍

Hazatérés című igencsak ismert esszéjéről is említést tesz. 1981 nyarán érezte először a késztetést, hogy arról írjon, amiről senki más nem ír, vagy ami ott van mögöttesen egy-egy szövegben. Ezt nevezi „helyettes írásnak”. Nem problémaként reflektál rá, hiszen nem kell megoldani, de súlyos gond, hiszen egy életről írni csak úgy lehetséges, ha annak ismeretes a totalitása, teljessége. A gond abban rejlik, hogy egy sorsot, életet írni egy életen át kell. Ez viszont képtelenség az irodalomban, ahol a szereplők más személyekkel való interakciói eltorzítják, távolítják a totalitás lehetőségétől az írót. Párbeszédekben nem látható a folyamat, a kötődés. Mindenhol ott lapul az elhallgatás, a cinkos megismerhetetlen. Ha valaki ezeken végig akar menni, akkor a lehetetlenre teszi fel életét, hiszen az út végtelenítve van. A totalitás nem megvalósítható, hiszen differenciált a világ, a tömeg-társadalommal ez még inkább ellehetetlenítődött. Tompa Andrea egyetértően hozzáfűzi, hogy hasonlóan történik ez a színházban is, ahová a világ töredezettsége már nem engedi be a történetiséget oly könnyedén.

Polcz Alaine az utolsó magyar parasztírónak nevezte Nádast. 26 évesen hagyta el Budapestet, hogy Kisorosziba majd Gombosszegre költözzön, ahol végre maga termelhette ki azt, amit fogyasztott. Kisoroszi is, akárcsak Gombosszeg, elzárt vidék. Kisoroszi volt az utolsó pogány település Magyarországon, ahol a kereszténység későre és nehezen tudott gyökeret ereszteni, nem mellesleg az iparosodástól is el volt zárva, ezáltal különleges és sajátos nyelvvel rendelkezik. Nádas a cenzúra és a történelmi alakulások miatt távozott Budapestről, hogy a sok szörnyű, sokkoló tapasztalata által előidézett idegösszeroppanást kipihenhesse, mintegy belső emigrációba vonult. Aztán onnan egy még inkább zárt településre, Gombosszegre költözött, egy elnéptelenedő, kiöregedő faluba, ahonnan mindenki inkább eltávozott. Ők, feleségével, ott vertek tanyát, és a falu igazán örült. A falu mint jelenség. A falu, ami mindent tud, mindent lát, sok mindent és sok mindenkit akceptál, de ítélkezik is és kitaszít, ha arra kerül sor. A falunak toleránsnak kell lennie, hiszen együtt él minden lakójával. A falu nem véleményekre kíváncsi, hanem faktumokra, tényekre. Nem a miért a fontos. Kire, mikor, hol, mit. Kire kell szavazni. De a falu már nem a régi. Amikor oda vándoroltak, sokat tanultak a falutól a mezőgazdálkodásról. A falunak, ha kapálni kellett, kapált, ha krumplit szedni kellett, akkor azt csinálta. De meghalt ez a kultúra, vagy legalábbis haldoklik.

A beszélgetést Nádas Péter egy felolvasással zárta, a jelenlévők a Rémtörténetekből hallgathattak meg egy részletet. Ami nem fért bele, okkal nem fért bele. És hát, minden, ami nincs benne, okkal nincs benne.

‍

‍