.svg)
Magyary Ágnes Madrid című regényes útirajza nem csupán intellektuális zarándoklattal kecsegteti az olvasót, hanem a kíváncsiság- és szó szerinti éhségét is kellően kielégíti. Némi képzavarral élve már-már a túllakottság elviselhetetlen boldogságával faljuk a történelmi kuriózumok táljait a zsibongó utcák etnikai mozaikjában.
A kolozsvári születésű (jelenleg Budapesten élő) írónő felsőfokú tanulmányait az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, illetve spanyol nyelv és irodalom szakán végezte. 2000/2001-es szemeszterét Erasmus-ösztöndíjjal az Université Catholique de Louvain Romanisztika szakán töltötte Belgiumban, ahol megismerte Anát. S mivel mindketten elég rosszul beszéltek franciául, „a belga lakótársak pedig furának bizonyultak”, a spanyol nyelv lett a két hallgató közti elsődleges kapocs. Ezután többször is sikerült eljutnia Spanyolországon belül Madridba. 2001-ben járt ott először, azóta pedig rendszeresen visszatér látogatóba a városba. Úti élményei, összegyűjtött dokumentumai inspirálták a kötet megírására.
Melynek mi más is lehetne központi témája, szervezőeleme, mint Madrid. Illetve a spanyolság és a „madriditás”, melyeknek őszinte ábrázolását többféle kontextusból látjuk megközelíteni. Történelmi momentumok humorba mártott iróniacseppjei száradnak a könyv oldalain, amelyek a múltból eredő ellentéteket, hatalmi harcokat, kiszolgáltatottságot, lappangó, majd kitörő forradalmat tüntetik fel egyfajta ok-okozati áttekintőként.
Útirajzként említettük az imént Magyary Ágnes kötetét – írásaiban azonban az utazás a személyes élményeken túl egyfajta kutatásnak, igazságkeresésnek is bizonyul. Ismerjük a fény városának becézett, romantikától fűtött Párizst. Shakespeare nevét elég félig kiejtenünk vagy a brexitet emlegetnünk – máris a ködös Angliát látjuk magunk előtt. De mi a helyzet Madriddal? Real Madrid CF. Bikaviadal. Pont. Magyary Ágnes ettől a ponttól indul: első látogatásának, majd későbbi kalandjainak felelevenítésével azonnal fejest ugrunk a spanyol aranykorba, ahol buja szerelmek bokrosodnak, városi legendák kísértetei lengik körül az impozáns épületek emeleteit, kolostorok magányában válnak céltudatos írókká az apácák, és költők rímcsatáznak orrokról. Ahol a köpenyes-kardos vígjátékok írói, királyok, miniszterelnökök ténykedéseinek fiesztáira válthatunk jegyet. Csakhogy mint megannyi, a múltat, jelent összekötő esemény, alak, mű és kiforrott életérzés feltárása, a kötet erre is kitér, és sűrített magyarázattal lát el bennünket például a bikaviadal hagyományának megannyi felfogása, megközelítése kapcsán. Eszerint a bikaviadal az élet szinonimája. Az elmúlás elleni gyógymód. És ezt senki sem érzi jobban át, mint az ereiben csörgedező spanyol virtusú ember. Megtudjuk továbbá azt is, mi is lehet a spanyol hőség sajátossága: „Mert meleg és meleg közt is van különbség. Van az a fullasztó napfény, ahol óriásokkal való küzdelemről ábrándozunk a déli verőn; és van az a hőség, ahol csak délibábokat kergetünk” (37.). Illetve azt is, miként determinálja egymást kölcsönösen a főváros és az ország egésze. Magyary Ágnes kulisszatitkokat árul el ismert vagy kevésbé ismert emlékhelyekről és ínycsiklandozó falato(zó)król, amelyekre érdemes odafigyelni, és amelyekről talán csak a lokálpatrióta lakosság tudott mind ez idáig.
Mindezeket olvasva elképedve jövünk rá, mennyire mélyen elmerül a gyökereket kutatva az olvasó. Vagy inkább a felfedező? Nem hiába olvasható a könyv elején a regényes útirajz műfaji megjelölés.
A Madrid története azért megragadó és bravúros, mert önazonos. Önmagához hűen azt és annyit közöl, amit és amennyi által képes rekonstruálni az adott kultúrát és várost. Ahogy az a köztudatban talán nem épp így vagy nem ennyire él.
Érzékenyítés és szirupos kesergés helyett őszinte, kendőzetlen történelmi tényekkel találkozik az olvasó. Száraz didaktikát mellőző, „lerázzuk magunkról” attitűdöt olvashatunk ki az elmondottakból. Hiszen ahogy a kötetben is áll: hiába az a sok évtizednyi éhezés – kisebbségek összezárása és vádaskodás –, most igyekszik bepótolni a madridi nép a lemaradást. Előre eszik, előre él. Mert volt ez még így sem, tapasztalataik ingoványos, bizonytalan jellege pedig megtanította: csak zajosan, önfeledten élni… Ezt mi sem demonstrálhatná szebben, mint a II. fejezetben felmerülő polgárháborús kérdés: hogyan zajlottak a polgárháborús mindennapok? „A spanyol társadalom egyetemes hallgatásba burkolózott, ami a polgárháborút illeti”, vagy „Különben is a lényeg nem ott rejlik, ahol szavakba öntjük, hanem ahol mélyen hallgatunk róla” (29.).
A későbbi Franco-rendszerellenesség korában már tovább, azaz más színezettel egészül ki a megelégelés. Lázadás, határok feszegetése, megbotránkoztatás válik vezérelvvé. Ezt a frenetikus össznépi bulit ismerjük La Movida Madrileñaként, ahol a movida annyit tesz: mozgás, felbuzdulás. Pedro Almodóvar filmjeinek univerzumát pontosan ez a movida-fogalom összegzi, ahol az éjszakai élet, punk zenekarok és a szerhasználat válik általános alkotóelemmé.
Az olvasmányosság magja leginkább a történetszövés epizodikusságában rejlik. Az ismétlések, visszautalások régebbi vagy későbbi fejezetekre egy tágabb értelmezést, kontextusba helyezést szeretnének megteremteni. Akárcsak a fentebb is vegyített popkulturális, társadalmi aspektusok kronológiai kihatásai egymásra.
Siklódy Ferenc grafikus – aki szintén jártas Madrid utcáin – illusztrációi is a hitelességre, letisztultságra törekednek. Ezek díszítik a fejezetek első oldalait. Fekete színű, vázlatszerű, egymásra szerkesztett formákat látunk. A figurák, képek és az erőteljes felirathasználat egyértelműen rezonál a fejezetekbe sűrített, heterogén történetszálakra. Egy képben látjuk az adott fejezetből kiragadott tartalmat.
A tíz fejezetnyi Madrid nemcsak a történetfűzés szempontjából izgalmas. Az utolsó fejezet önmagában rendhagyónak bizonyul, helyesbítve: roppant kreatívnak. Magyary Ágnes összegzésként egy aforizmagyűjteménnyel zár, amely bőven válogat a különböző fejezetek szókimondó, csípős soraiból: „Madrid olyan, mint egy érett barack: ha rálépsz a lábára, valahol felszisszen egy szürrealista.” (201.); „A nemzetek sorsa attól függ, hogyan étkeznek.” (Brillat-Savarin) (203.); „Quevedo a spanyol irodalom szégyene. Egy jó rímje volt, azt is Lope de Vegától lopta.” (Góngora) (206.).
Ehhez kapcsolódóan a kötet maga ízléses humorral operál. A narrátor társadalomkritikát, öniróniát (a magyar népnél senki sem szenvedett többet, ugyebár) sem mellőzve fejti ki véleményét, gondolatait. Ezek a bölcsességek a kötet egészének többszólamú annotációját is képezhetnék akár.
„Madrid nem biztos benne, hogy menne vagy maradna.” / „Spanyol szakácskönyv 1940-ből: vegyél egy szem csicseriborsót, és lakasd jól az egész családot.”/ (204.); „A spanyol és az angol irodalom közt az a különbség, hogy ez utóbbinak jobb a marketingje.” (205.)
Magyary Ágnesnek köszönhetően a Madrid sosem alszik közmondást egykötetnyi sűrítményként vehetjük kezünkbe. Mert többfajta párhuzamos valóság létezik metszéspontokkal.
És ezeknél a metszéspontoknál kezdődnek az egyéni és kollektív találkozások történelmei. A történelmi megismerések és igazságok tartalmas sokszínűsége.
Magyary Ágnes: Madrid – Regényes útirajz. Bookart, Csíkszereda, 2022.
