Az ejtőernyős (rövidprózák)

Az ejtőernyős‍

Apámnak

A fejemet már emelem. Olyan pózban fekszem az ágyban, mint az ejtőernyősök, amikor kiugranak a gépből és zuhannak a föld felé. A két kezemet és a két lábamat szétfeszítem felfelé, nem érnek a matrachoz. A hasamon billegek. Érdekes, hogy most csak egy ponton, a köldököm magasságában érintkezem az ággyal.

A nyálam viszont folyamatosan csorog, beteríti a lepedőmet. A fogzás már elindult. Most szerencsém van, mert az ínyem nem fáj, csak minden úszik körülöttem az ezüstösen csillogó, nyúlós nyálkában.

Ahogy ebben a pózban próbálgatom az izmaimat, az ízületeimet, nézegetem az ágyam körüli dolgokat. Kilesek a rácson keresztül a szoba többi pontjára. Látom az asztal egy részét.

Asztallap széle-rúd-asztal széle-rúd-asztal sarka.

Rühellem ezt az asztalt, mert ahányszor kitesznek, hogy kicsit kolbászoljak a kék-piros mintás szőnyegen, anyám felvisít, amikor belekapaszkodom a bútor lábába, majd a lapjának a szélébe, és elkezdek felegyenesedni. Nem akarok semmi rosszat, csak fel szeretnék állni, és megnézni, hogy mi a bánatos bús franc van azon a nyomorult asztalon. De amikor a muter torkából előtör a hangorkán, akkor engem a frász tör ki, és ijedten rogyok össze.

Mindegy, most nem fenyeget az a veszély, hogy sikongatni fog, mert az ágyamban vagyok és ejtőernyőzöm. Ahogy így billegek a hasamon, azt érzem, hogy valaki szép lassan alám nyúl és emel. Liftezek felfelé, az ágytakaró mintája, a labdás maci, amit minden alkalommal tüzetesen meg tudok vizsgálni három centiről, most egészen jól kivehető már fél méter magasból. Nem hiszek a szememnek, amikor azt látom, hogy a szeretett macim, amivel minden este elalszom, milyen idétlenül vigyorog, és mennyire béna a labdája. Ez röhej, ilyen ovális alakú labda nincs is, csak a felnőttek agyában.

A liftezés folytatódik, és nem tudom, hogy hol lesz a végállomás. Most meglátom az ágyam keretét felülről, majd végre rálátok az asztal tetejére. Aztán teljesen elképedek, hogy ezt a ronda vázát és hamutartót, meg ezt a matyómintás terítőt akarom az asztal lábába kapaszkodva mindenáron megnézni, miközben a muter sikoltozik?

Úgy érzem magam, mint egy madár, amely a légörvénnyel egyre feljebb és feljebb vitorlázik a levegőben. Aztán az emelkedés hirtelen megáll, és én ismét felveszem az ejtőernyősök pozícióját. Kezemet és lábamat szétvetem, a fejem fenn van. Baromi jó innen a kilátás. Azt hiszem, hogy a kétméteres apám lehet az, aki a hóna alá csapott, és mint egy játékbabát hurcol körbe-körbe a lakásban 160 centiméter magasságban.

Egyébként tök jó, mert a hurcibálás közben jobban meg tudom szemlélni a tárgyakat. Látom a firenzefal, avagy szekrénysor sárga szövetes, szivacsos ülőpárnáit, ahogyan katonás rendben sorakoznak a bútor kiugró részén. A tervező valószínűleg úgy gondolta, hogy jó ötlet egy székrényre ültetni a vendégeket.

Nézem a bútoron levő könyveket, a Jókai Összestől egészen a világirodalom remekei sorozatig ott sorakoznak egymás mellett. Aztán megakad a szemem a Káma-Szútrán. Az meg mi a bánat lehet? A borítóján furcsán tekereg két alak, idétlen színű ruhában. Vélhetően bájosak akarnak lenni, nekem inkább sutának látszanak. Mindegy, majd ha elérem, leveszem, és megnézem, hogy mi van benne.

Ahogy emelem feljebb a fejemet, most tűnik fel, hogy a szekrény tetején vázák is vannak. Ezek teljesen lenyűgöznek. A vékony, hosszú szájuk, amikbe a virágot kell dugni, hatalmas hordóhasban végződnek. A has rejti a virág számára értékes vizet, amit, ha van vágott virág benne, az anyám minden nap kétszer cserél. Néha Kalmopyrint is rak bele, mert azt mondták, hogy attól jobban eláll a növény, hosszabb ideig lesz a szoba dísze.

Egyre feljebb próbálok nézni, és lassan a látómezőmbe kerül az óriási vascsillár stukkója, amikor hallom, hogy valaki gügyög. A gurgulázás irányába nézek, és a francia kontyos anyámon akad meg a szemem. Aztán feltűnik, hogy valamit tart a kezében. Egy fekete dobozt, aminek az elején ezüstkarika van. Anyámból csak a kissé előrehajló teste, a kontya és a fél arca látszik. A feje másik felét elnyelte a fekete doboz, amely mögül ezeket a furcsa hangokat hallatja.

Mindegy, most csak a muter háromnegyede van jelen, az is elég nekem. Biztos azt akarja, hogy belenézzek az ezüstösen csillogó karikába. Jó, belenézek. Annyira hülyén gügyög, hogy nemcsak belenézek, de el is röhögöm magam. Erre kattint egyet és visítani kezd a gyönyörűségtől, valami olyasmit mond, hogy ennél jobb kép nem fog rólam készülni kilenc hónaposan.

Apám még mindig a karjában tart. A teste melege fűti az oldalamat. Megnyugtatóan dobog a szíve, egy idő után azt érzem, hogy egy ritmusra jár az enyémmel. Már nem is külön vagyunk, hanem egybeforrtunk. Én lettem az ő kicsi énje. Magabiztosnak és erősnek érzem magam, tudom, hogy semmi bántódásom nem eshet, amíg velem van.

Már azon tanakodom, hogy holnap tuti felállok, és megnézem közelebbről is azokat a ronda tárgyakat az asztalon, amikor megszólal a csengő. Biztos, hogy az, mert annak a hangját szeretem.

Azt mondja, hogy brrrrrrrrr…

Ilyenkor mindig történik valami. Most is. Mozgolódás támad, apám pedig elindul az ágyam felé.

Már tudom, hogy letesz, mert dolga van. Vannak ugyanis olyan esték, amikor csöngetnek, és apám felöltözik, majd elmegy azokkal, akik megnyomták a csengő gombját.

Aztán másnap hazajön, és megint eltelik fél év, mire behívják tartalékosnak a katonasághoz 24 órára. Anyám kicsit szomorú, amikor apám készülődik, de azért a szája szegletében bujkáló kaján vigyorral megkérdezi:

– Most akkor mész megvédeni a hazát, hogy az imperialisták keze nehogy betegye a lábát?

– Megyek, és bemérek néhány eltévedt amerikai gépet. Csak nehogy az egyikről mégse szóljak, aztán leszáll, mi meg felszállunk rá – mondja röhögve apám.

Még mindig mosolyog, ahogy visz az ágyam felé. Azt látom, hogy a macik megint egyre közelebb kerülnek, és a labdáik ugyanolyan idétlenül eltorzultak, mint tíz perccel ezelőtt. Apám azonban nem a hasamra, hanem a hátamra tesz le. Miközben óvatosan lerak, látom, hogy mozog a szája, de nem értem, hogy mit mond.

A mondatait csak évekkel később fogom fel, amikor már ezredszerre pörgetem vissza ezt a jelenetet az agyamban.

Ennél több kell

‍

‍

Felébredek, de úgy döntök, hogy még maradok egy kicsit a meleg ágytakarón. Nyújtózkodom egy nagyot. Rajtam kívül senki sincs még itthon. Azon gondolkodom, hogy kislisszolok a macskaajtón, és megpróbálok a dühös vörös előtt leérni az udvarra. Utálom a konfliktust.

Lassan megint kinyújtóztatom mind a négy lábamat. Manikűrözni kellene már, de ha az alutasakos kaját adó nő, akivel együtt lakom, levágja a karmaimat, akkor nem tudok fára mászni és dögönyözni a bútorok oldalát.

Menni kellene. Itt az idő, jöhet a vörös.

Ahogy kiérek az udvarra, hallom, hogy a szomszéd dörmög az orra alatt.

– Már megint itt van ez a büdös, fekete dög. A kertet mindig összeszarja, és aztán nekem kell ezt is összeszednem. Csinálhatnának már belőle is otthoni macskát vagy szőrmekucsmát – és ezen az utolsó mondatrészen nagyot röhög.

Leszarom. Azt mond, amit akar, úgyis mindjárt csak a kondenzcsíkot látja majd utánam. Hallom, hogy valami surrog a hátam mögött, érzem, hogy a levegő felkavarodik a farkam végénél. Oldalra szökkenek, mint egy akrobata, éppen csak, de elkerülöm a felém hajított seprűt.

Amikor kölyök voltam, nem mindig sikerült ez a mutatvány, sokszor telibe talált a lapát és a partvis. Ilyenkor mély fájdalom járta át a csípőmet, azt gondoltam, ha így folytatom, háromlábúként fogom leélni az életemet. Azt mondják, hogy a három láb nem is rossz. Ez a székeknél is stabil. A három egyébként is a szerencseszámom. Harmadiknak születtem, harmadiknak adtak örökbe, a harmadik emeleten lakom az alutasakoséknál.

Ma harmadika van, és sikerült a seprű elől is elugranom.

A felhőpamacsok lógatják a nem létező lábukat az ég szélén, a nap fénye pedig átsüt az ágak között. Ettől olyan lesz az aszfalt, mint a zongora klaviatúrája. Fehér-fekete-fekete-fehér-fekete. Azzal szórakozom, hogy csak minden második sötét foltra próbálok rálépni. Nem mindig megy, és ettől úgy nézek ki, mintha berúgva próbálnék egyensúlyozni a járdán.

A piálás egyébként is szokványos a környékünkön. Van egy nő, mindig ott áll a sarkon a délutáni sétám időpontjában. Ekkorra már teljesen másként látja a világot, felhőtlenül boldogra issza magát. A vodka nélkül neki a kétlábúak univerzuma túl zajos és bonyolult.

A múltkor még nem itta meg a boldogító adagját, és egy háborúról magyarázott feldúltan a szomszédjának, amit egy furcsa ellenséggel kellett megvívnia az emberiségnek. Olyan valamivel, ami nem látható és megbetegít. Lebeg a levegőben és konokul keresi a gazdatestet, hogy megfertőzze és szétszedje szinte minden szervét. Nem érdekli, ha beledöglik ő is, élni akar a corpus birtokosának utolsó leheletéig.

A piás nő szerint egy lombikban kotyvasztották ki a lüktető életet hosszú állóháborúvá merevítő és az emberek millióit halomra gyilkoló mikroszkopikus lényt. Szerinte ez a tömeges népirtás csakis határozott céllal történhetett, de soha senki nem fogja látni a big picture-t, csak találgatni lehet az igazságot, valójában mit akartak ezzel a rohadt vírussal.

Elgondolkodtam a láthatatlan, szálló lényen. Ez a vírus olyan lehet, mint a cseresznyefa virágszirma. A tavaszi szélben a szirmok szállnak, keringenek. Elhagyják a pártát, és langyos fuvallatokon megülve, minicsészeljakként úsznak keresztül a világon, szállnak le mindenhova.

De az is lehet, hogy a megbetegítő, láthatatlan valami nem is maga a szirom. A kicsi, emberemésztő szörnyecske a könnyű virágdarabon utazik, és amikor meglátja a megfelelő gazdatestet, egy óvatlan pillanatban elhagyja a sziromhajóját. Levitorlázik a kiszemelt áldozat valamelyik testnyílásához, ott befurakszik, és elkezdi az ördögi tervét megvalósítani. Belép a véráramba, és eljut mindenhová, ahová csak akar. Kiválasztja a megfelelő szervet és rátelepszik, majd kiszívják az életet a szövetek rostjai közül. Járja a furcsa haláltáncát a maga választotta emberbörtönében.

Nem fél semmitől.

Miközben ezen gondolkodom, már el is értem a kedvenc napozóhelyemet, az elhagyott kertet. De valami nem stimmel, motorzúgást hallok a fák közül. Elrejtőzöm az egyik bokorban, és összehúzom a testem, hogy minél láthatatlanabb legyek. A zaj forrása egyszer csak előbukkan a fák alól. Egy zöld, morgó szörny, amely fűcsomókat hagy maga után abban a sávban, amiben tolja a kétlábú gazdája. Eddig ezt a szokásos portyám időpontjában még nem láttam.

Most hirtelen megáll a fűnyíró, és a gazda beszélgetni kezd valakivel. Nem látom, hogy ki az, mert a bokrok eltakarják.

– Hallotta, mi történt? – kérdezi a láthatatlan hang.

– Nem, asszonyom, mi? – válaszolja a zöld szörny gazdája.

– Elkezdődött. Amit az orosz megígért, azt megcsinálja – hangzik a válasz. – És be is fogja fejezni. Rengeteg vér fog tapadni a kezéhez, de el fogja érni, amit akar.

– Lehetett rá számítani, hogy magának akarja a területet. Nem is csodálkozom rajta. Ez már rövid időn belül a második nagyobb háború a világon. Nem gondoltam volna, hogy eddig jutunk – vélekedik a gazda.

– Senki sem gondolta, hogy alig lábalunk ki a vírussal vívott csatából, jön a másik. Arat a halál…

Elgondolkodom, hogyan tud aratni a halál. A múltkor láttam egy képet, azon egy fekete csuklyás, csontkezű és -lábú, emberformájú alak volt, az egyik kezében egy hosszú, felül görbe botot tartott. Arra mondta otthon a kaját adó nő lakótársa, a férfi, hogy ez a halál. Lehet, hogy a bottal arat?

A halál nem arat, se bottal, se bot nélkül, ez baromság. Egyszerűen, sunyi módon csak kivár. Megvárja, hogy valaki elvégezze a piszkos munkát. A zöld szörny, na az arat. Levágja a füvet, majd kiköpi.

A halál szimplán megvárja, amíg a láthatatlan vírus felemészti az embert. Vagy hogy a háborúban a katonák egymást öljék. A halálnak tiszta marad a csontkeze, nincs más dolga, mint begyűjteni a dicsőséget.

Halálosan unom magam, inkább hazamegyek. Nem tudok itt napozni, mert még mindig tologatja azt a zöld szörnyet a gazda. Egyébként is éhes vagyok.

Nagy a forgalom az úton, vigyáznom kell, nehogy úgy járjak, mint a fehér macska. Őt nem olyan rég elütötte egy autó, elvitte a halál. Nála a csontkezű egy autóval végeztette el a piszkos munkát.

Én nem akarok így járni. Pontosan tudom, hogy nincs hét életem, csak ez az egy. Mire a harmadik autó is elhalad, lesz annyi időm, hogy átslisszoljak az úton.

Mielőtt bebújok a kapu alatti nyíláson, látom, hogy szirénázva jön egy mentő. Megáll a házam előtt, és a mentős kiugrik az autóból, majd vadul nyomja a kapucsengőt. Berreg a zár, bejön.

Én addigra már a lépcsőház nyitva hagyott ajtaján kocogok befelé. Felmegyek a félemeletre, és látom, hogy nincs becsukva a lakás ajtaja. Rendes a nő, nyitva hagyta az ajtót, remélem, hogy az alutasakos kaját is kikészítette. Bent azonban nem találok semmit, üres a tányér. Hallom, hogy zokog valaki a szobában. Azt súgják az ösztöneim, valami nem stimmel.

Felér a narancssárga ruhás mentős és kérdezi a nőtől:

– Mikor esett össze a férje?

– Nem tudom, arra jöttem haza, hogy itt fekszik – válaszolja zokogva. – Azt hiszem, hogy van még pulzusa.

Elkezdik az újraélesztést, ütemesen nyomják a férfi mellkasát, próbálnak levegőt pumpálni a tüdejébe a száján keresztül. Egy darabig nézem őket, majd kimegyek és iszom egy kis vizet. Éhes vagyok, igazán kirakhatta volna a kajámat, mielőtt telefonál a mentőknek.

Érzem a zsigereimben, hogy a férfit is elviszi a csontkezű, én maradok majd a nőnek. Vele jó lesz együtt élni, ő szeret. Simogat, etet, és azt csinálja, amit elvárok tőle. A férfi mindig csak baszogatott, hogy hullik a szőröm, sokat eszem és összegyűröm az ágytakarót. Azt is mondta, hogy uralkodom rajtuk. Már biztosan tudom, mostantól a kettes lesz a szerencseszámom.

Metz Edina Budapesten született 1968-ban, huszonkét éve dolgozik újságíróként, és valamivel több mint egy éve kezdett el novellákat írni. A Szótkérek.hu magazin alapító főszerkesztője.

‍