„Az egyszerűség, a forma, a ritmus, az erő, a szerelem” - beszélgetés Lőrincz P. Gabriella kárpátaljai költővel

– Három köteted jelent meg az elmúlt tíz évben. Legutóbb, 2016-ban a Szürke című. Nem szokványos cím, a versekről sem a szürke jut eszünkbe. Milyen színű is nálad a szürke? – Hihetetlen így szembesülni az elmúlt évek számával. Az én szürkém inkább a keresztény világ színszimbolikájában használatos szürke, a lélek halhatatlansága, a testi múlandóság jelképe. Nem unalmat, inkább végtelen lehetőséget látok ebben a színben. És persze az unalom sem félelmetes, amit feltétlen el kell űzni. A régi időkben az élni tudás egyfajta vizsgája volt az unalmasság felvállalása. Az emberek megházasodtak, szülők lettek. Mindkettő könnyen lehet unott státusz. Ma már szeretünk mindent újra cserélni, és ha nem tudjuk az unalmat elűzni, menekülünk előle.
– A köteted utószavában Botár Attila azt írja, talán az orosz festő, Kandinszkij festményei ihlettek – nálad is van sóhaja a szürkének, hangjai és szimbolikája a színeknek? – Rizikós volt ezt a címet választani, azt mondják. Akad biztosan olyan olvasó is, aki unalmasnak találja a kötetemet, és olyan is, akit meghökkent ez a cím, de valójában, ez csak egy cím, nem igazán akartam felruházni többel annál, mint ami. Aztán mégis elég sokat foglalkoznak vele, kérdezgetnek róla az olvasók és a szakmabeliek is. Tapasztalnom kellett, hogyan uralkodik el a köztudatban a hollywoodi médiakampány befolyása, amikor a címet Sam Taylor-Johnson 2015-ben bemutatott filmjével, A szürke ötven árnyalatával hozták kapcsolatba ennél szabadabb asszociációkra képes emberek. Megjegyzem, a film címét most is tekintélyes helyen hozza a Google, ha valaki a „szürke” keresőszót üti be. Amikor a Szürke mellett döntöttem, tisztában voltam ezzel az összefüggéssel is, de nem igazán befolyásolt. A kötet megjelenése előtt nem is néztem meg ezt a „szuperprodukciót”, s miután láttam, sem tartom jelentősnek az életemben. Érdekel a színek jelentése, igyekszem emlékezni is ezekre, de valójában azt gondolom, hogy nem a kötet címe, hanem a tartalma a lényeg. Voltak ötletek, közöttük volt ez is, és akkor az Unalmas őszi este című Gogol-darab jutott az eszembe, gondoltam egyet, felvállaltam, és ez került a borítóra.
– A képzőművészeti ihletést a kötet grafikái is erősítik – Réti János frivol, pajzán grafikái, csakúgy, mint a kötet címe, mintha erős ellentétben lennének a versek világával: Isten, anyaság, szabad akarat versus sors, magány–szerelem, élet–halál a fontosabb témái a kötetnek. Mintha a grafikák nem illusztrálnák a kötetet, hanem továbblendítenék a szövegeket, az értelmezést. Mit gondolsz erről az olvasói benyomásról? – A Réti-grafikákban teljesen biztos voltam, hamarabb, mint a kötet címében. Az olvasói visszajelzésekből az jutott el hozzám, hogy elsőre furcsa volt ezeket a grafikákat látni ezekkel a versekkel együtt, aztán ahogy jobban megismerték a verseket, egyre inkább összeolvadtak a grafikákkal. Réti János egy csodálatos művész és hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen remek alkotó készítette művek díszítik a kötetemet.
– S ha már ellentétek – a kötetben sok irodalmi utalás is felfedezhető. Ha választani kell: Szabó Lőrinc vagy Zelk Zoltán? Nemes Nagy vagy Jeszenyin? És persze: miért? – Nem választok, mindannyian együtt. Az egyszerűség, a forma, a ritmus, az erő, a szerelem. Ezek a dolgok jutnak eszembe a felsorolt, illetve a verseimben megjelenített szerzők neve láttán. Mesterek. Mindnyájuk írásait gyermekkorom óta ismerem. Nemes Nagy Ágnes hangja a régi rádióban, ahogy verset olvas, ahogy beszél. Részeim ezek a szerzők. Nem gyakran olvasom őket, de néha kifejezetten rájuk van szükségem.

Fotó: Zseilcky Zoltán
– Kárpátalja, Beregszász, Együtt folyóirat, Kovács Vilmos Irodalmi Társaság, Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet – hogyan függnek össze a fentebbi helyek Lőrincz P. Gabriella életével? – Haza, Otthon, Család. Beregszász a drága szülőváros. Az Együtt folyóirat nem csupán egy fórum, ami lehetőséget ad a publikálásra, hanem egy anya, összetartja a szerzőket. Mi nem csak egy folyóiratban publikálunk, hanem igyekszünk egymás támaszai lenni. Ott vagyunk a másik hétköznapjaiban is. A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság egy olyan fiatalokat tömörítő csapat, akik vágynak a fejlődésre és kötelességüknek tartják ápolni a Kovács Vilmos-i szellemi hagyatékot. A KMMI pedig az az intézmény, ahol otthonra leltünk. A pályakezdők és az idősebb generáció egyaránt. Itt tartjuk a számunkra fontos rendezvényeket: kiállítások, könyvbemutatók, irodalmi műhelymunkák, nagy beszélgetések, viták, nevetések színhelye – otthonra találtunk. Remélem, ez így is marad.
– S ha már a helyeknél tartunk: legutóbb 2016 nyarán, a Kolozsvári Magyar Napokon találkozhatott veled a kolozsvári közönség – most, amikor ez a beszélgetés készül, épp Tusványosra igyekszel, ősszel, ha jól tudom, mész az E-MIL-táborba Árkosra – mintha egyre szorosabb lenne a kapcsolatod az erdélyi magyar írókkal, Erdéllyel. Jól érzékelem? – Erdéllyel az erdélyi felmenőim miatt mindig szoros volt a kapcsolat, de csak szellemileg. Első ízben két éve jártam Kolozsváron, könnyekig hatódva szerelembe estem: Erdéllyel. Egyre több erdélyi szerzőt ismertem meg, egyre inkább érdekelt az erdélyi irodalom. Idén pedig az a megtiszteltetés ért, hogy az E-MIL tagjává választottak. Persze valakinek ezek a dolgok teljesen természetes, hétköznapi dolgok, vagy érdektelenek, de nekem, aki a Kárpát-medence, azt hiszem, leginkább szerencsétlen helyzetbe került részén születtem, kicsit más a helyzetem, más a szög, amiből látom az egész életet, a történő dolgokat.
– A hatvanas-hetvenes években a kárpátaljai magyar irodalomnak voltak erős intézményei, fórumai (a Forrás és a József Attila Stúdió) – a kilencvenes évek hiátusa után újra látható egy nemzedék, aki határokon túl is láttatja magát. Jól érzékelhető, hogy a mai húszas-harmincas generáció egyre tudatosabban vállalja fel a kárpátaljai magyar irodalom képviseletének ügyét? – A kilencvenes évek elején rengeteg ember hagyta el Kárpátalját. Az értelmiség nagy része elköltözött. Az irodalmárok, mint bárki más, jobb jövőt remélve Magyarországra települtek át, néhányan csak tanulni indultak el, s aztán nem jöttek vissza. Talán most telt el annyi idő, hogy újratermelődjön egy olyan csapat, akik nem elégszenek meg azzal, hogy az asztalfióknak írjanak. Hála Istennek, most a lehetőségek is adottak a fiatal íróknak. Van fórum, van közönség, nyitottabb a világ. Az internet biztosította lehetőségek közelebb hoztak minket egymáshoz az anyaországi és az egyéb elcsatolt területeken élő és alkotó szerzőkkel. Jóval könnyebb most írónak lenni Kárpátalján, mint a rendszerváltás előtti időkben. Rengeteg támogatás, pályázati lehetőség adott. És hála elődjeinknek, mi már egy kitaposott útra léphettünk, míg nekik gyakran az akkori hatalom útjukat szegte.
– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémián szép számmal találunk kárpátaljai szerzőket – a tavalyi évben, ha jól tudom, mentorként, idén oktatóként veszel részt a tehetséggondozó műhelyben. Túl azon, hogy milyen vitákat kavart az elmúlt években az Akadémia, miként látod, van-e összefüggés a kárpátaljai irodalmi műhelyek – utóbbi egy-két évben látható – megerősödése és az Íróakadémia kínálta lehetőségek között? – Így van, az idei évtől oktatóként veszek részt az Akadémia munkájában, jelenleg heten vagyunk Kárpátaljáról. Biztos vagyok abban, hogy bármilyen sárdobálás is történik az Íróakadémia körül, nekünk, határon túli fiataloknak ezekkel nem szabad foglalkoznunk. Azokra a lehetőségekre kell figyelnünk, ahol tanulhatunk. Ezen felül szükséges jó kapcsolatokat ápolni és teremteni. Úgy gondolom, hogy az Íróakadémia nélkül nem ismerkedhettünk volna meg a jelenlegi kortárs magyar irodalom vezető személyeivel, és nem utolsó sorban, eddig ismeretlen vidékek irodalomkedvelő közönségével. Rengeteg élményt és tanulási lehetőséget nyújt számunkra az Akadémia. Én nagyon hálás vagyok az Istennek ezért a lehetőségért, örülök a sok új ismerősnek/barátnak. Azt hiszem, mindnyájunk írásaiban is érezhetően megjelenik az új íz, új forma, friss világlátás.
– Az ösztöndíj-lehetőség nem jelent-e nagyobb szívóhatást, nem kell attól tartani, hogy épp a tehetségesebbek fognak Pestre, Magyarországra költözni? – Úgy hiszem, hogy aki el akart menni Kárpátaljáról, az már elment. A magam részéről megvan az elvágyódás, de nem amiatt, hogy az Akadémia tagja vagyok, hanem azért, mert már lehetetlennek érzi az ember, hogy Kárpátalján maradjon. Naponta taszít tudathasadásos állapotba a jelenlegi gazdasági helyzet. Ezt csak tetézi a magyar nyelv használatának a korlátozása, illetve az egyre gyakoribb fenyegetőzés a politikusok részéről. Minden nap egy dilemma, egy újabb harc a nyelvünkért, a létfenntartásunkért. Kárpátalján, ahogy egész Ukrajnában, érezhetően kilakoltatás folyik, mintha ez az államalakulat nem tartana igényt lakosságra. Ha nem kaptam volna ösztöndíjat a múlt évben, már lehet, hogy nem élnék Beregszászon. A szakmai és anyagi támogatás éppen, hogy itthon tartott, hiszen nem más városra vágyok, hanem stabilabb jövőre. Amit szívóhatásnak neveztél, esetemben a szó keltette várakozással ellentétben hat. Ha valamelyikünk számára ez a lehetőség azt a motivációt erősíti, hogy máshol boldoguljon, még mindig jobb, ha a pályán marad, és nem valami külföldi csokigyárban épít karriert.


Lőrincz P. Gabriella 1982-ben született Beregszászon, ahol ma is él. Első verseit 2008-ban közölte az Együtt folyóirat. 2009-ben jelent meg az első önálló kötete, Karcok címmel, az Intermix Kiadó gondozásában. Szintén 2009 óta munkatársa a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetnek. Írásai több anyaországi és külhoni folyóiratban is megjelennek. 2012-ben jelent meg második verseskötete, Fény-hiány címmel, szintén az Intermix Kiadó gondozásában. Kárpátalján végzett kulturális tevékenységéért oklevéllel tüntetett ki az Anyanyelvi Konferencia. Az Együtt folyóirat Nívódíját 2013-ban kapta meg. Tagja a Magyar Értelmiségiek Kulturális Közösségének és a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának. 2014-től a Magyar Írószövetség tagja. 2016-ban jelent meg harmadik kötete Szürke címmel, szintén az Intermix Kiadó gondozásában.